Sok mindent ad, de az élet nagybetűs dolgait nem tudja kárpótolni

Czank Lívia összesen négy évet töltött íróként és fotóművészként a Magyar Nemzeti Balett társulatával, illetve a Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékeivel. A balettművészek és balettnövendékek mindennapjairól két könyve jelent meg: A függöny mögött – A balett titkos világa (2019) és a Szép, zárt világ – Az első balettlépésektől a színpadig (2020). Cikksorozata generációkon keresztül mutatja be a legkisebbektől a már aktív pályáját elhagyó, de még balettmesterként oktató művészekig a balett különleges körforgását.

A táncosok azt szokták mondani, hogy a balett egy tiszavirág életű hivatás.

Egy balettművész körülbelül 15-20 évet táncol, 35-40 éves koruk körül ér véget az aktív pályafutásuk.

Ezekben az évtizedekben már jó, ha előre gondolkodnak arról, mihez szeretnének kezdeni azután, hogy utoljára hajoltak meg a színpadon. Balettmesterek lesznek, esetleg egy hétköznapi hivatást választanak majd? A szakmai karrier mellett a női balettművészeknek még az anyaság kérdése is fontos tényező. A Magyar Nemzeti Balett művészei, Bajári Levente (első magántáncos), Pongor Ildikó (egykori szólista, balettmester), Csokán Vivien (kartáncos) és Szeregnyi Zsófia (kartáncos) mindannyian különböző jövőképet és célt láttak maguk előtt.

A balett körforgása

Bajári Levente első magántáncosként számtalan csodás főszerepet táncolhatott el aktív karrierje folyamán. Évekkel ezelőtt, közel a negyvenedik születésnapjához, elkezdett segíteni betanítani a következő generációknak azokat a karaktereket, amelyeket egykor ő is megformált a színpadon.

“Talán ott fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen nekem megy a balettmesteri szerepkör, és még élvezem is.”

Az első alkalommal Oláh Zoltánnak, később Leblanc Gergelynek, Leblanc Győző öccsének is betanította Rómeó szerepét. Mindketten első magántáncosai, Étoile-díjas művészei az Operaháznak. “Ebből rendszer is lett később. Táncosként jó tulajdonságom volt, hogy gyorsan tanultam be a lépéseket, és fontos megjegyezni, hogy a Rómeó és Júlia egy Seregi László darab, ahol nagyon fontos az is, hogyan adod át a karaktert. Itt nem elég csak a lépés sorozatot betanítani, a szerepnek lelke is van, ezért a művészi oldalra legalább akkora hangsúlyt fektetünk, ettől lesz teljes az egész.” Levente szerencsés volt, mert a gyakorlatban ébredhetett rá, hogy a balettmesteri hivatás is érdekli, karrierjének hasznos tudástárát könnyedén át tudja adni a táncosoknak. A balettművészek közül többen aktív pályafutásuk alatt kezdik el az úgynevezett mesterképzőt, hogy mire véget ér a karrierjük, elkezdhessenek tanítani gyerekeket, például a Magyar Táncművészeti Egyetemen, vagy egy felnőtt társulatban óraadó vagy próbavezető balettmesterek legyenek. Levente jelenleg másodéves a mesterképzőn, ő a karrierje végén kezdte el a tanulást. Neki az a véleménye, hogy mesternek születni kell. “Magamról sem gondolom, hogy feltétlenül balettmesternek születtem, de nagyon érdekel ez a hivatás és tetszik, hogy tovább képezhetem magamat a balettben. A balettmesteri pályához elengedhetetlen a szakma szeretete, az elhivatottság és a türelem is, de ezeket már a táncosi múltadból is hozod magaddal. Annyira sűrű és elfoglalt volt a táncosi karrierem, hogy csak most volt igazán időm elkezdeni a tanulást. Az időzítés sem lehetne jobb ennél, hiszen már kifelé megyek az aktív táncosi létből, a mesterhivatás ki fogja váltani a táncot az életemben.”


A balettben mindenkinek megvan a saját életútja. Levente szerint folyamatosan változik egy művész mind személyiségileg, mind testileg. “Nyílván az ember érzi a mindennapokban, hogy már nem úgy megy a tánc, mint régen. Nekem olyan nagyon extra, különleges adottságaim sosem voltak, mindig szinten kellett tartani magam, tudtam, melyek a hiányosságaim és az erősségeim. Egy szerepre mindig fel kell készítened magamat fizikálisan is, illetve dolgozni azokon a hiányosságokon, amelyek azon a konkrét szerepen keresztül előjönnek. Például ha Rómeót táncolsz egy hosszabb perióduson keresztül, nagyon sokat változik a szerep és a művész is.

Amikor fiatal voltam, frissen és könnyedén táncoltam, leugrottam az erkélyről tele energiával. Később már okosabban, megfontoltabban csináltam, be kellett osztanom az energiáimat a színpadon. A nézőnek ugyanazt a leugrást kell látnia az erkélyről, ő nem veheti észre a különbséget.”

Levente most lesz 44 éves, de ha a színházban vége is lesz az aktív pályafutásának, ez még nem azt jelenti, hogy nem fog táncolni többet. “Ha megfelelően karbantartod magadat és megelőzöl sérüléseket pilatessel és kiegészítő gyakorlatokkal, akkor meg tudod hosszabbítani a karrieredet, mert a tested jó állapotban marad. Ettől függetlenül nagyon fontos az önkontroll, hogy tisztában legyél magaddal. Addig szeretnék táncolni, amíg megy, de ha azt érzem, hogy már nem olyan profizmussal csinálom, ami végigkísért a pályámon, akkor el fogom tudni engedni a színpadot.”
A férfitáncosnál a sok ugrás megterhelő, ennek az energiáját, erejét veszítik el először, leginkább ebben látszik meg a változás. A nőknél pedig a hajlékonyság és a hátra lábemelés gyengül az évek előrehaladtával. Viszont Levente szerint, ha az esztétikumot nézzük, ha a megfelelő szerepet, megfelelő környezetben táncol egy művész, akkor ez a nézőnek nem tűnik fel. “Nekem szerencsésen alakultak az utolsó évek, mert még egy lehetőséget adtam magamnak azzal, hogy nyitottam az operabetétek felé. Nyílván már nem a háromfelvonásos nagy szólószerepeket táncolom, hanem a kisebb karakterszerepeket, de ezeket a feladatokat is örömmel csinálom.”


Leventének szépen-lassan elengedni a táncosi karriert nemcsak a balettmesteri hivatás miatt könnyebb, mint esetleg másoknak, hanem érkezett az életébe egy egészen új kihívás is. Feleségével, a szintén balettművész Csokán Viviennel két évvel ezelőtt szülők lettek.

Anyaszerep a balettben

Csokán Vivien 2011 óta tagja a Magyar Nemzeti Balett tánckarának. 2018 márciusában derült ki, hogy várandós. “Akkor már öt és fél hetes terhes voltam, ez még viszonylag korai bejelentésnek számít, a színészek általában megvárják a három hónapot. Balett-táncosként azonban ez lehetetlen, mert nagyobb a fizikai megterhelés, és mi akkor épp a Karamazov testvérekre és a Bahcsiszeráji szökőkútra készültünk. Azért is szóltam többek között időben a vezetőségnek, mert számomra mindig is a színház volt az első az életemben, és jól tudtam, hogy időbe telik, amíg a váltóim felkészülnek a szerepekre, amiket visszaadtam.”
Vivien 19 éves kora óta dolgozott a színházban, 28 éves volt, amikor megtudta, hogy babát vár. “Tíz évad volt már a hátam mögött, volt olyan, amelyikben mind a 110 balett előadásban szerepeltem. Emiatt azt gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy picit pihenjek. Leventével tudatosan készültünk a babára, harminc éves korom előtt szerettem volna szülni. A korom szerint a karrierem csúcsán voltam, megvan a tapasztalatom, a tudásom, a repertoár a lábamban van, de nem vagyok még elég idős ahhoz, hogy a szülés után ne térjek vissza. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy nem megyek vissza a színpadra.”

Vivien a várandóssága alatt 19 kilót hízott. Ez nem tűnik kevésnek, azonban az ő esetében másról volt szó. “Nem ijedtem meg attól, hogy elkezdett nőni a pocakom, és felszedtem
majdnem 20 kilót. Az orvosom azt mondta, hogy a tánc és a leterheltség miatt kicsit mínuszban voltam, így gyakorlatilag visszaszedtem a normális testsúlyomat.”

Vivien azt tervezte, a szülés után kihagy egy évadot, utána visszamegy a társulathoz. De, amikor a kezébe adták a babát, minden megváltozott.

“A vele töltött felejthetetlen pillanatok rádöbbentettek, hogy ezeket csak egyszer lehet átélni, és ezekről nem érdemes lemaradnom. Ezzel a szakmámhoz való viszonyom értékelődött át. Korábban előfordult, hogy a Hattyúk tavát 39 fokos lázzal is képes voltam táncolni, mert olyan nincs, hogy otthon maradjak. Persze, nem azt mondom, hogy ez követendő példa, de nálam sokáig így működött. Ebben hozott változást a kisfiam.”
A balerinák között mindig is fontos téma volt a családalapítás kérdése, hogy mikor van itt az ideje szülni.

Vivien találkozott olyan táncossal azelőtt, aki halogatta a babát, mert olyan évadra várt, ami még fontos volt számára, de olyan esetről nem tud, ahol valaki megbánta volna, hogy gyermeke született.

Két évvel később a tervezettnél, de Vivien jövő tavasszal szeretne visszatérni az együtteshez. “Még mindig nagyon fontos az életemben a tánc, a családomon kívül a második szerelmem. Mindenképpen szerettem volna visszamenni a társulathoz, de már nem érzem azt, hogy élet-halál kérdése lenne a balett. Mostantól, ha kitesznek egy szereposztást, és benne leszek egy darabban, nagyon fogok örülni, hogy a színpadon lehetek, de ha nem így történik, nem jön el a világvége. Úgy fogom fel, hogy több időt tölthetek majd a kisfiammal és a családommal. A visszatérés persze nemcsak mentálisan dől el, fontos a fizikális felkészülés is. Nagyon tudatosan kezdem el a testem visszaépítését. A versenysúlyomat anélkül visszanyertem, hogy diétáztam volna, de 31 éves vagyok, nyilván az izmokat és az ízületeket a sok kihagyás után fel kell készíteni. Januártól például Pilates órákra fogok járni, nekem mindig sokat segítettek az ott elvégzett gyakorlatok.”
Pongor Ildikó balettművész, gyakorlat- és próbavezető balettmester, 1972 óta tagja a Magyar Állami Operaháznak. A Kossuth-díjjal is kitüntetett művész maratoni, 35 éves pályafutást tudhat magáénak, 52 éves koráig táncolt itthon és számos külföldi társulatnál. Karrierje alatt három gyermeket szült.

“Akkoriban vezető művészeknek nem volt divat szülni. Én mégis úgy gondolom, ha valakinek egy csöpp vágya is van arra, hogy gyermeke legyen, vállalja be és számoljon azzal, hogy nagyon nehéz utána visszaállni. Akkor nem volt még agykontroll, sem tréningek, ösztönszerűen, saját kútfőből találtam ki, mi lenne a legjobb edzés számomra. Fogtam otthon két darab 1-1 kg-os cukros zacskót, amit rákötöttem a bokámra, és napi kétszer így tornáztam otthon, hogy a lábamba visszatérjen az erő. Szerintem minden fejben dől el, amit elhiszünk magunkról, arra képesek is vagyunk.”

Ildikó a szülések után néhány hónappal már dolgozott. “Tele voltam bűntudattal, de azt gondoltam, sokkal könnyebb úgy, ha van konkrét célom a jövőmet illetően. Az első gyermekem születése után hat hónappal már Rosszul őrzött lányt táncoltam, Lili, a harmadik lányom pedig csak három hónapos volt, amikor egy felkérésre Japánba utaztam. Én mindig is a tettek embere voltam, nem gondoltam túl a dolgokat. Ugyanakkor nagyon fontos megjegyeznem, hogy ehhez kellett egy tökéletes partner is, a férjem. Ő is balettművész volt az Operában, így pontosan megértett. Azt mondta, ‘Te csak táncolj!’, és mindenben támogatott.”

Befejezni vagy sem?

Szeregnyi Zsófia és Csokán Vivien jóbarátnők. Tánckari tagokkal számos Diótörő és Hattyúk tava előadást táncoltak már végig egymás mellett az Operaházban. Zsófi egy évvel ezelőtt komoly döntést hozott. 14 év után befejezte a balett karrierjét. “Gyerekkorom óta táncoltam, nagyon szerettem, szó szerint olyan volt számomra, mint a drog. A Magyar Nemzeti Balettnél 14 évet töltöttem. Idővel azt kezdtem el érezni, hogy csökkent a balett iránt érzett szeretetem. Ezt a szakmát csak akkor érdemes csinálni, ha szíved-lelked benne van. Ha már nem úgy mész fel a színpadra, ha nem úgy mész be reggelente a színházba, akkor már nincs értelme. Amikor ezek az érzések előjönnek, magukkal hozzák a testi fájdalmakat is. Mivel csak egy életed van, nem engedheted meg magadnak, hogy ne élvezd azt, amit csinálsz. Nagyon hosszú gondolkodás, testi és lelki fájdalom után úgy éreztem, váltanom kell. Mintha egy nagyon magas szikláról ugrottam volna le. Amikor bementem Solymosi Tamás balettigazgatóhoz, hogy felmondjak, tudtam, hogy ezzel pontot teszek a balett szakmám végére.”

A balettművészek, ahogyan a növendékek történeteiből is kirajzolódtak, lemondásokkal teli életet élnek, egy olyan zárt világban töltik mindennapjaikat, amelyben szinte minden percüket a balett tölti ki.

Zsófi vágyott az átlag emberek életére, hogy szabadok legyenek a hétvégéi és megélhessen számára addig elképzelhetetlen eseményeket. “Huszon akárhány év után tavaly először volt karácsonyom. Azelőtt még Szenteste is előadásunk volt. Továbbá megengedhettem magamnak azt is, hogy külföldön meglátogathassam a testvéremék újszülött kisbabáját. A balett sok mindent ad, de most visszatekintve, úgy érzem, hogy az élet nagybetűs dolgait nem biztos, hogy tudja kárpótolni.”

A döntés és az utána következő időszak nem csak a felszabadulásról szólt, Zsófi nehezen élte meg a váltást. “Mintha gyászoltam volna, mintha meghalt volna az életem egy darabkája. Először eufórikus állapotba kerültem, utána viszont rádöbbentem, hogy nincs visszaút. Volt, hogy belenéztem a tükörbe, csináltam néhány forgást, egy-két lábemelést, és ez segített a nehezebb napokat túlélni. Egy év telt el, ma már elengedtem a balettot, és tudom, hogy jól döntöttem. De kellett ez az egy év, hogy meggyógyuljon a lelkem.”
Zsófi többször ment vissza előadásokat nézni, meglátogatni a társait. Vegyes érzések kavarogtak benne. “Voltam olyan előadáson, amiben én is többször táncoltam, és láttam olyat is, amit soha azelőtt a nézőtérről. Lehet, ezen sokan megbotránkoznak majd, de kintről nézve számomra a balett egy kicsit monoton. Sokkal jobban szerettem táncolni a darabokban, mint kívülről végignézni. Szerintem a balett varázsa a kulisszában van meg igazán, amikor a társaiddal együtt lélegzel, együtt mozogsz és együtt örülsz a sikereknek.”
Zsófi 2017-ben szerezte meg a balettmesteri végzettséget, Leventéhez hasonlóan ő is szeretett volna belekóstolni a tanításba. “Ahogy felmondtam, másnap kaptam is egy balettmesteri felkérést. De nem vállaltam el, még gondolkodom rajta, mert egy évvel ezelőtt a szakmából való kiszakadás volt a lényeg. Egy balettmesternek a legfontosabb, hogy rendben legyen önmagával. Akinek lelki problémái vannak, beviszi a gondjait a terembe, és akkor nehéz jót adni a növendékeknek. Természetesen nem lehetsz mindig jó passzban, de erre kell törekedni, mert a gyerekek mindent megéreznek, megérdemlik, hogy a megfelelő odafigyeléssel és törődéssel tanítsák őket. Kacérkodom a gondolattal, és talán a jövőben visszatérek, de jelenleg még boldog vagyok egy hétköznapi állásban is.”

Pongor Ildikó 68 évesen is próba- és gyakorlatvezető balettmester a Magyar Nemzeti Balettnál. Órái dinamikusak, aktívan részt vesz bennük, maga is bemutatja a gyakorlatok többségét a táncosoknak. Szerinte a titok nyitja a balett őszinte szeretete, bár, természetesen azért ez nem ilyen egyszerű. “A klasszikusbalett művész szak felvételijén már a 9-10 éves gyerekeknél nézik az egyéni adottságokat, a ritmusérzéket, a puhaságot, a hajlékonyságot, az ízületeket, a szorgalmat, a memóriát, annyi mindennek kell már akkor megfelelni. Én úgy érzem, amiben nem voltam annyira erős, azt folyamatosan fejlesztettem magamban, ez nagyon fontos, az állandó fejlődés. Fontos volt a karrierem folyamán az is, hogy csodálatos példaképeim és mestereim voltak, akiktől tanulhattam, akikre felnézhettem. Nekem soha nem volt munka táncolni. De tény, hogy amit az ember ilyen szívvel-lélekkel csinál, amellett nem fér bele más, és ezzel fontos tisztában lenni. Nekem szerencsém volt, mert olyan partner talált rám, aki ezt minden ízében megértette, és támogatott az utamon. A titok a balett iránti megmagyarázhatatlan szeretetben van. Én a mai napig olyan szinten szeretem a balettot, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni.”

Az illusztrációk A függöny mögött – A balett titkos világa c. könyvből (Jaffa kiadó) lettek kiválogatva.