„Férjnek csapnivaló voltam” – a túlféltő szülői modell hatása a párkapcsolatokra

Aki felismerte és ki tudott törni ebből a szerepmintából vagy hátra tudta hagyni a rossz beidegződéseket, az felnőttként érett párkapcsolatot tudott kialakítani, gyerekként magabiztosabb lett.

A túlféltő, helikopter vagy borostyán szülő nehezen kikezdhető, hiszen látszólag mindent tökéletesen csinál, de mivel ez legtöbbször azt is jelenti, hogy a tökéletesség látszata mozgatja, kevéssé reagál érzékenyen gyermeke egyediségére, egyéniségére, hibáit, kudarcait pedig végképp nehezen tudja kezelni. Míg korábban úgy tartották, hogy a túlféltés magas szülői gondoskodás jele, a nyolcvanas évek elején arra a felismerésre jutottak, hogy épp ellenkezőleg: valójában az anyai gondoskodás alacsony szintjével áll összefüggésben és szorongással, kontroll iránti igénnyel párosul. Az általunk megkérdezett érintettek és szakértők is ezt támasztották alá: aki felismerte és ki tudott törni ebből a szerepmintából vagy hátra tudta hagyni a rossz beidegződéseket, az felnőttként érett párkapcsolatot tudott kialakítani, gyerekként magabiztosabb lett. Vannak, akik szerint azonban a hiba nem csak a rossz mintát továbbadó szülőben keresendő, mivel sok szempontból a gyermekgondozási rendszer tolja a túlféltő tyúkanyó szerepébe elsősorban az anyákat.

Minden leválási kísérlet bűntudattal párosul – Hanna története

„Amikor az ember gyerek, nem észleli ezeket a jeleket, illetve a narratíva is az – otthon és a környezet ezt meg is erősíti –, hogy ez egy normális, jó, szerető család, ahol odafigyelnek rád” – kezdi történetét a 33 éves, friss házas Hanna. A túlféltés az ő esetében abból adódott, hogy bár szülei több gyereket szerettek volna, mégis egyke lett, mivel születése előtt édesanyjának több vetélése volt. „Ez egy traumából született egykeség volt és szerintem a túlféltés, a helikopter-szülőség, ami ma is meghatározza a kapcsolatomat a szüleimmel, ebből ered.

Féltettek kudarc-élményektől, nem éltem meg a felelősséget, nem volt önállóságom, lehetőségem, hogy megtapasztaljam, milyen akár a közös életterünkben, a háztartásban aktívabban részt venni.

Ötödikes koromban bekerültem egy elit iskolába, egy versenyistállóba, ami tovább rontott a helyzeten: még inkább elzárt nagyon sok élménytől. Kimaradt az életemből az az időszak, amikor az ember ellóg, lázad, semmi komoly kamaszos hülyeséget nem csináltam” – meséli Hanna. Ő viszonylag hamar felismerte, hogy szorongásos tünetei ebből, a túlféltő szülői mintából ered és viszonylag hamar elkezdett terápiára járni, ezen dolgozni. „Felnőttként mindig azt gondoltam, hogy van egy idea, amit el kell érnem ahhoz, hogy jó legyek másnak. Meg kellett tanulnom kezelni, hogy vannak hibáim és lehetnek rossz tulajdonságaim, de ettől még lehetek ugyanannyira szerethető, mint más.

Nem kell szerethetővé válnom, mert már az vagyok. Ez segített lehiggadni.

Innentől nem csak egy ábrándot kergettem, hogy milyen az ideális párom, hanem tudtam, hogy egyszer majd találkozom valakival, akivel ez csak úgy megtörténik. Amikor már nem volt bennem görcs, hogy az első randin meg kell mutatnom a másiknak, hogy milyen fantasztikus ember vagyok. Mikor ezt leraktam, akkor tényleg találkoztam valakivel, aki tényleg hozzám passzol.” Innentől pedig már az, hogy Hanna a túlféltő szülei miatt folyamatos leválási procedúrában van, nem csak az ő ügye, hanem közös projekt: amiben az új, közös életet úgy kell kialakítani, hogy a szülők is elfogadják a határokat. „Próbáltam nekik elmondani a felismeréseimet, ezek annyira nem sikerültek jól. De legalább kiadam a dühömet és bennem helyre került a dolog. Egészen a közelmúltig olyan lakásban éltem, amihhez a szüleimnek volt kulcsa. Egészen mostanáig úgy éreztem, hogy emiatt sem tudok leválni, miközben szerettem volna. Minden olyan kísérlet, amiben a saját életem próbáltam élni, egyfajta bűntudattal is párosult.

Így, hogy saját családom, párom, férjem van, talán több határhúzás sikerült, de ez egy állandóan jelen lévő helyzet, amit az ember nem tud száz százalékig letenni. Mivel az, aki a játszmát fenntartja, nincs ennek tudatában és tovább játssza.

Ezért a leválási folyamat csak nagyon későn indul meg, ha egyáltalán megtörténik ezekben a családokban. Most, 33 évesen is sokszor gondolom azt, hogy ugyabban a helyzetben vagyok, mint gyerekkoromban. De ha az ember érzelmileg tudja függetleníti magát és önsegítő módon eljut ezekre a felismerésekre, akkor ki lehet törni úgy, hogy ugyanezt a mintát a saját gyerekeinek nem adja tovább. Az egy dolog, hogy én hogy gyógyulok ebben, de akkor szeretnék vállalni gyereket, hogyha lesz annyi önismeretem és rálátásom magamra, hogy nem teremtek ilyen helyzetet, ilyen megbetegítő családi környezetet” – mondja Hanna, aki a nehézségek ellenére addig a felismerésig is eljutott, hogy a túlféltés csak az egyik része a történetnek: sok mindenért tud hálát is érezni. „Sokáig mérges voltam. Harag volt bennem, amíg el nem fogadtam, hogy a szülők csak szülők és ezek a rossz élmények nem kell hogy meghatározzák az egész kapcsolatunkat.” 

Ráment a házasságom – Balázs története

Arról, hogy a feldolgozatlan gyerekkori sérelmek milyen pusztító hatással lehetnek a felnőtt párkapcsolatra Balázs (42) beszélt őszintén. Ő Hannához hasonlóan, külsőségekre sokat adó, érzelmileg viszont elérhetetlen szülők gyermekeként nőtt fel. Az a tapasztalata, hogy a tökéletesség látszata és igyekezete miatt ő, és elmondása szerint az átlagnál valamivel érzékenyebb személyisége, láthatatlan maradt, mélyrétegeire nem tudtak a szülei jól rezonálni, miközben a felszínen édesanyja sokszor túlféltette őt. Ez megnyilvánult az öltözködés, az élelmezés kérdésében vagy az ő elszigetelésében az otthoni és praktikus feladatoktól. „Nyilván kihatott mindez a párkapcsolatomra, és a gyereknevelési hozzáállásomra is. Én is túlféltő apuka lettem. Az én történetemben talán az a legérdekesebb, a gyerekkori dolgok hatását tekintve, hogy a szüleimnek megbocsátottam, hogy nem voltak tökéletesek, bár ez is sok-sok belső munka eredménye.

Ma már hálás vagyok minden törődésért, segítségért, de amikor túlzásnak érzem, képes vagyok jelezni, hogy itt van a határ, elvégre negyvenes, felnőtt férfi vagyok, őszülő halántékkal.

A gyerekeimmel kapcsolatban is igyekszem ezt a mintát meghaladni. A házasságomban ugyanakkor tragikus eredményeket hozott mindez. Férjnek csapnivaló voltam, mivel szó szerint menekültem az érzelmek kifejezésétől és a problémák megbeszélésétől, vagy bármilyen konfrontációtól, ami tulajdonképpen a válásunkhoz vezetett. Legalábbis az én részem ebben főképp ez” – mondja Balázs.

Bátraké a szerencse

A túlféltés talán a leginkább érthető és elfogadható, sőt, elfogadott szülői stratégia a tartósan beteg gyerekek esetében, ami nagyon is érthető, de nem biztos, hogy a legelőremutatóbb hozzáállás – tudom meg Vargyas-Tóth Juliannától, a Bátor Tábor munkatársától. A szakember szerint ez természetes reakció egy súlyos vagy krónikus betegségben érintett gyereknél, hiszen a szülő olyasfajta pánikot, kontrollvesztést él meg, amit igyekszik túlkompenzálni. „Nehogy a gyereknek valami baja legyen, nehogy azon múljon bármi, hogy én nem fogom eléggé, nem figyelek eléggé, nem uralom az egész környezetet, nehogy emiatt rosszabb legyen az állapota. Ez egy nagyon szorongató helyzet, abszolút egyértelmű és elfogadható, hogy mi a túlóvó szülői mintának az eredője, ugyanakkor a táborainkban látjuk azt is, hogy ez mennyire visszahat a gyerekek viselkedésére.

Ők ugyanis ebből azt szűrik le, hogy nekik nem szabad semmit se csinálni, hogy nem képesek rá, bajuk lehet tőle – esetleg olyan dolgokkal kapcsolatban is kialakul ez az alapélményük, ami korábban jól ment nekik.

Kudarc-kerülők, bizonytalanok, bátortalanok, visszahúzódók lesznek. Alacsony önértékeléssel és önállótlansággal fognak küzdeni, ha csak azt a visszajelzést kapják mindenhonnan, hogy téged kímélni kell, rád vigyázni kell, neked csak óvatosan szabad, ha szabad egyáltalán” – foglalja össze tapasztalatait a szakember.
Ezzel a beidegződéssel szemben táboraikban éppen olyan programokat kínálnak, ami azt segít megélni, hogy sem a gyerek, sem a szülő nincs egyedül ebben a helyzetben. „Folyamatos visszajelzést adunk, ami arra ösztönzi őket, hogy kreatívak, hogy meg tudják csinálni. A kihívás nálunk személyre szabott kihívás – eldöntheted, hogy vállalod-e és azt is, hogy milyen módon oldod meg. Ez nagyban hat a gyerekek önbizalmára, önértékelésére. Felfedeznek elveszettnek hitt tulajdonságokat, képességeket magukban, amit nem csak a túlféltés miatt felejtettek el, de az is nagyon erősen hat rájuk” – mondja Vargyas-Tóth Julianna. A Bátor Táborban egyébként a szülőknek is igyekeznek segítséget nyújtani: a családi táborokban nyílik arra lehetőség, hogy a szülők pszichológus szakemberrel és egymással is beszélgessenek. „Itt megtapasztalhatnak egy olyan biztonságos közeget, ahol megélhetik, hogy nem csak az ő feladatuk és terhük, hogy a gyerek jól legyen. Katartikus felismerés tud lenni, hogy nincs egyedül ezzel a szorongással és, hogy a gyermekeik mi mindenre képesek, milyen jótékony hatással van rájuk, ha kipróbálhatják magukat új helyzetekben.

A sorstárs közösség, a közvetlen tapasztalatok és sikerélmények nagyban tudják oldani ezt a fajta túlféltési mechanizmust.”

Szükség vagy igény?

Némiképp a túlféltő szülők védelmére kel Szél Dávid pszichológus, az apapara blog szerzője, aki szerint sok szempontból teljesen érthető, hogy ez a szerepminta ennyire elfogadott és tipikus Magyarországon. Ennek egyik okát és eredőjét a három éves GyES-ben látja. „Akikkel nagyon sokat, egy ember van otthon, azoknak nagy valószínűséggel minden igényüket kiszolgálják. Emiatt egyre feszültebb lehet a gondozó szülő, jellemzően az anyuka, hiszen a nap 24 órájában képtelenség tökéletesnek lenni és készenlétben állni. Az, hogy csak így, tulajdonképpen kiszolgáló-személyzetként tud sok nő kibontakozni és az élete más területén nincs sikerélménye, elkíséri a gyerekeket egészen a felnőtt korukig, sokakat pedig a gazdasági-anyagi kényszerűség is együtt tart, hiszen itthon nagyon nehéz fiatalon önálló egzisztenciát teremteni” – mondja Szél Dávid. Mivel a három éves GyES egyedülálló Európában és, mivel máshol sokkal önállóbbak a gyerekek, szerinte nyilvánvaló az összefüggés a gyerekek önállótlansága és az elhúzódó anyai izoláció között.

„Ha valaki 12, 18 vagy akár 24 hónaposan bölcsődébe kerül, annak sok mindennel egyedül kell megküzdenie. Ráadásul, akinél ez a lépés kimarad, az vélhetőleg az óvódával is nehezebben küzd majd meg, hiszen a kiszolgáló szülő felügyelete után egyből egy olyan szétszabályozó rendszerbe kerül, mint amilyen hazánkban az állami óvódai ellátás.”

Szél Dávid egyébként azt tanácsolja, hogy érdemes más nemzetek gyermeknevelési szokásait illetően is szétnézni. A Nem harap a spenót című könyvből például franciák gyermeknevelési rutinját és magabiztosságát leshetjük el, melynek egyik alappillére az önállóságra nevelés. „Itt jelenik meg a várj, mint kollektív mindset a francia anyukák fejében: hogyha produkál valamit a gyerek, akkor egy kicsit várok, hogy kiderüljön, hogy mi a baj, miről is szól ez a helyzet, nem ugrok rögtön. Hátha ki tudja magától is találni a megoldást. És, ha nem boldogul, csak akkor avatkozom közbe” – foglalja össze a pszichológus.
A túlféltő modell egyfajta lenyomata lehet még a szocializmus évtizedeinek is, hiszen ezen időszak sem segített az embereknek abban, hogy megtanulják a problémáikat kezelni, magukat megismerni, az érzéseikről beszélni. Nagy a kontraszt a tikok, tabuk övezte 20. századi örökség és a „mindent szabad, de semmi nem a felelősséged”-típusú, félreértelmezett liberális nevelés között. „Ezek a hatások együtt azt eredményezik, hogy bizalmatlan lesz a szülő és bizonytalan a gyerek. Ha tehát én túlféltő apuka vagy anyuka vagyok, akkor nem fogok bízni a gyerekemben, nem hagyom, hogy kipróbálja magát és ő is bizonytalan lesz, alkalmatlannak gondolja magát sok feladatra, amit képes lenne elvégezni” – mondja a szakember, aki szerint egy ilyen szülői modell párkapcsolatra gyakorolt hatása is egyértelmű, hiszen a párkapcsolat alapja a bizalom.

Ha az alap-képesség a bizalomra sérült, akkor nehéz érett párkapcsolatot kialakítani, hiszen félni fogunk a másiktól és képtelenek leszünk szembenézni a valós problémákkal. A megoldás az lehet, ha egészséges határokat húzunk és le tudunk válni egymásról.

Elfogadjuk a felnőtté váló gyereket és a férfivá, nővé váló anyukát, apukát – hiszen a gyereknek is készen kell állni arra a felismerésre, hogy az illető nem csak az ő anyukája, hanem sok minden más is, és ehhez szükségeltetik valamifajta empátia. Egy felnőtt ember, aki családalapítás előtt áll, kognitíve is rugalmasabb, mint egy 60-70 éves. Eddig ő kapott, most ideje lenne neki is adni – javasolja Szél Dávid. 
Ha pedig nagyon megnehezíti a túlféltő szülő a felnőttkori kapcsolatot, akkor is több forgatókönyv közül választhatunk, ha a túlféltő fél nem képes az önreflexióra, ami sokszor előfordul. Ki lehet szállni a játszmából, fel lehet ismeri a dinamikát és tudatosítani, hogy ez egy játszma, objektív megfigyelőként, nem érzelmileg bevonódva jelen lenni a helyzetekben. Át is vehetjük az irányítást azzal, ha leszögezzük például, milyen időközönként és mikor fogunk telefonálni. Élére állhatunk a helyzeteknek elfogadva a szüleinket olyanoknak, amilyenek.