Húsz évvel ezelőtt, huszonhárom évesen, egyetemistaként kezdett televíziózni, egy zenei műsort vezetett. A szülei soha nem szóltak bele az életébe, egyetlen kérésük volt, végezze el az egyetemet, aztán jöhet a „hülyéskedés”, aminek édesapja akkoriban a tévézést gondolta. Megfogadta a tanácsát, jogi diplomát szerzett, majd jöttek az óriási nézettségű műsorok: Való Világ, X-Faktor, Csillag születik, Szombat esti láz, Keresem a családom, Cápák között… És Lilu műsorvezetőként bebizonyította, a televíziózás, ha valaki komolyan és elhivatottan csinálja, közel sem hülyéskedés.
– A műsorai kapcsán reflektorfényben él, miközben civilként, a háttérben, rengeteg minden mással is foglalkozik. Például élharcosa annak, hogy a gyerekek jogai érvényesülhessenek. Nemrégiben szót emelt az ellen, hogy nagyon sokan megosztják gyerekeik fotóit a közösségi oldalakon mindenféle meggondolás nélkül.
– Egy felelős szülőnek komoly fejfájást okoz, posztoljon-e fényképeket a gyerekeiről, büszkélkedjen-e velük a nagy nyilvánosság előtt, vagy sem. Ahogy nem ültetem be a fiaimat az autóba anélkül, hogy bekötném őket a biztonsági övvel, mert felelős vagyok az egészségükért, az életükért, úgy nem teszem ki őket annak sem, hogy amíg kiskorúak, képeket osztok meg róluk. Két fiam van, Dávid tizenegy éves, jó humorú, okos gyerek, már filmeket készít, maga vágja őket. És ott van Félix, az öccse, aki nemrégiben múlt egyéves, szerintem gyönyörű, már most észlelni, hogy van humorérzéke, csodálatos fotókat készítek róluk. De hogy jövök én ahhoz, hogy ezeket a fotókat felhasználva lájkokat gyűjtsek, és ezzel saját magamat népszerűsítsem? Amíg fel nem nőnek annyira, hogy maguk döntsék el, akarnak-e a nyilvánosság előtt szerepelni, addig nekem nincs jogom ezt helyettük eldönteni. Mert mi van akkor, ha éppen nincs kedvük az egészhez, és csak azért, mert én ismert vagyok, rájuk erőltetem? Én pontosan tudom, milyen az, amikor az ember vonakodva szerepel. A látszattal ellentétben introvertált, befelé forduló típus vagyok, előfordul, hogy nekem sincs kedvem a nyilvánosság elé lépni, de az én döntésem volt, hogy televíziós lettem, ráadásul képernyős. De még így is pontosan tudom, mennyit szeretnék magamból megmutatni, és ezt a határt nagyon határozottan és erősen meghúztam. A családom, a velük töltött meghitt pillanatok csak az enyémek és az övék.
– Hogy ez mennyire így van, arra bizonyíték, hogy a privát Facebook-oldalán kizárólag háttal láthatók a fiai. Önnek viszont itt olyan arcát ismerhettem meg, amit a televízióból soha. Smink nélkül, melegítőben, játszóruhában olyan, mint egy kislány. Mosolyog, nevet, vagy éppen elérzékenyülve öleli, szorítja magához a fiait. Mint aki soha nem akarja őket elengedni.
– Amíg az embernek nem születnek gyerekei, hiába hall, olvas az anyaságról, el nem tudja képzelni, mit jelent az, micsoda érzelmi sokk. Nekem nagyon fontos a munkám, de elmondani sem tudom, mit jelent a családom, milyen fontosak ők nekem. És ilyenkor nemcsak a szűk családra gondolok, hanem a szüleimre, a húgomra, az ő gyerekére is. Sokan vagyunk, nagyon szoros kötelékben élünk. Például minden évben kétszer együtt megyünk nyaralni, ez nálunk az egyik legfontosabb tradíció. Most nyolc napig Ausztriában voltunk. Egyébként is sokat járok haza a szüleimhez, és napi szinten beszélek velük telefonon, folyamatosan tudunk egymásról.
– Az a tapasztalatom, hogy amikor gyakran van együtt a nagycsalád, akarva-akaratlanul előfordulnak viták, zsörtölődések, összezörrenések.
– Persze, előfordul, hogy mi is összeveszünk néhány órára, de az az összetartás és kohézió, ami köztünk van, mindig mindent felülír. Apukám szokta mondani, nem a hibáiért, hanem a jó tulajdonságaiért szeretjük a családtagjainkat. Mi szeretünk együtt lenni. A húgom és köztem kilenc év a korkülönbség, kellett egy kis idő, amíg összecsiszolódtunk, de tudom, történjék bármi, ha, mondjuk, éjjel kettőkor felhívnám, és azt mondanám neki, indulj el, mert bajban vagyok, szó nélkül rohanna. Ez visszafelé is működik, és anyuékkal kapcsolatban is igaz.
– Úgy tűnik, követte a szülei példáját, az ön két gyereke, Dávid és Félix között is nagy a korkülönbség. Tíz év.
– Így hozta az élet. Azt biztosan tudtam, szeretnék Dávidnak testvért. Szerintem a legfontosabb talán, amit a szülő a halála után itt tud hagyni a gyerekeinek, az egy testvér. A fiaim mindig megmaradnak egymásnak, ahogy mi is a húgommal.
