„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

Ezúttal újpesti kismestereket fotózott a műhelyeikben, de láttunk már tőle portrékat menekültekről, a kilencvenes évek kult arcairól, nyolc évig volt miniszterelnöki fotós és ő volt a Magyar Narancs képi világának stílusteremtője. Déri Miklóssal beszélgettünk.

Az egyik Rákóczi téri törzshelyén, a Csigában találkozunk, a másik kedvence is itt van mellettünk, de oda inkább délután, este jár, ahogy mondja, akkor telik meg barátokkal. Nem messziről érkezett, itt él a kerületben már idestova huszonöt éve, ismerik arcról az utcákon, sokan csak úgy köszönnek rá, jó napot művész úr. A riportfotó és a művészet között lavírozva keresi az arcok mögötti történeteket, szeret belelátni mások életébe, izgatják a polgári lét adta témák. Nem akart innen soha elmenni, ismeri, éli a város ezen részét, még ha Budapest más kerületeiben is jól érzi magát, bár azt mondja, Budán neki annyira nem komfortos. Szabadúszóként, alkalmi megrendelésekre fotózik, annyit vállal csak, hogy megéljen, egyébként inkább magának kattint, és fiatalokat tanít a riportfotózásra a Metropolitannál és a Szellemképnél. Azt tapasztalja, hogy nem feltétlen a tehetségesekből, hanem a szorgalmasakból lesznek a jó fotósok, sőt, ő saját magát sem tartotta magát nagy talentumnak. Úgy emlékszik, meg kellett küzdenie a sikerért, azért hogy ő is jónak tartsa magát, de élvezte az idáig vezető utat, még ha az olykor nehéz is volt. Most pedig szeret a mában élni. 

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Közben mellénk ül egy nagyobb társaság, az egyik nő hangosan felnyerít, én pedig magamban rimánkodok, hogy a felvételen majd halljam Miklóst is, akit a limonádéja mellett többek között arról faggatom, hogy manapság miért félnek az emberek megmutatni magukat egy fotósnak, milyen volt miniszterelnököket fotózni nyolc éven keresztül, és hogyan viselkednek a politikusok a kamera előtt. Persze kérdezem a legújabb, Újpest 180 című sorozatáról is, amelyhez tizenöt IV. kerületi mesterembert és kisvállalkozót örökített meg abban a munkakörnyezetben, ahol évtizedek óta dolgoznak.
(A képek még megtekinthetők szeptember ötödikéig az újpesti Városháza előtti, szabadtéri kiállításon – a szerk.)

25 éve élsz a nyolcadik kerületben, és több interjúdban is elmondtad, hogy ragaszkodsz hozzá. Mi tart itt?
Tetszik, ahogy él, ahogy változik, fejlődik a kerület, szeretem az új arcát, de azt is szerettem, amikor olyan volt, mintha az utcáin megállt volna az idő. Ide sodort az élet, itt érzem magam otthon, és itt kezdett el foglalkoztatni a fotózás szempontjából a lüktető polgári élete, a helyi emberek és történeteik. Sok olyan téma jött velem szemben a nyolcban, amilyenekért korábban el kellett utaznom: 2015-ben a Magyarországra érkező menekülteket fotóztam, majd jött a Rákóczi teres anyagom, helyi szereplőkkel. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy ugyan jó kiszakadni a saját környezetünkből, de az meg még fontosabb, hogy olyan témával foglalkozzunk, amit jól ismerünk, amire nem csak külső szemlélőként tekintünk.

Galéria | 7 kép

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

Fotó megosztása:

A helyi ismertséged megkönnyíti, hogy portréalanyokat találj?
Az utcán sokan csak művész úrnak szólítanak, szóval igen, megvan az alapbizalom. Ugyanakkor a fotózás kicsit küzdelmes dologgá vált az utóbbi 15-20 évben. Ma például pokol egy rendezvényen fotózni, az elkattintott képen biztos lesz egy olyan ember, aki az arca elé tartja a kezét, mutatva, hogy nem akarja, hogy lefotózzák. Amerikában ez másként működik, az emberek, ahogy meglátják a kamerát, már fordulnak is, és mutatják a legjobb profiljukat. Itthon ezzel szemben erős a bizalmatlanság, a félelem, az emberek nehezen vetkőzik le a gátlásaikat. Kicsit olyan, mintha abban lennének, hogyha nem látszom, akkor bajom sem lehet.

Szerinted mitől félnek?
Attól, hogy láthatóvá válnak. Mintha szégyenkezni, félni kéne pusztán attól, hogy kik vagyunk. A jólétben élő a gazdagságát, a szegény a csóróságát szégyelli. Már nincs az, mint régen, hogy az emberek örömmel állnak a kamera elé, mondván „De jó, valaki kíváncsi rám!”.

Mitől függ, hogy valaki végül igent mond neked a fotózásra?
Kell hozzá egy nagy adag emberismeret. Hogyha nemet mondanak nekem, felismerjem, milyen az a nem? Lehet puhítani? Csak bizalmatlan, de egyébként benne lenne? Vagy tényleg elhatárolódik tőle? Gyakran előfordul olyan is, hogy ugyan az illető nagyon szeretné, ha lefotóznám, mégsem tudja megfogalmazni, kifejezni ezt a vágyát. Ilyenkor az én feladatom, hogy a belső blokkot valahogy feloldjuk. Nyilván egy riporthelyzetben mindez másként, gyorsabban zajlik, olyankor folyamatosan fényképezek, és ha úgy érzem, elkészült egy erős fotó, odamegyek az illetőhöz és megkérdezem, bánja-e, ha ez megjelenik róla. Jobb esetben nem bánja. A legutóbbi Újpest 180 című projektem többek között azért is volt pozitív élmény, mert a modelljeim örültek, hogy valaki megmutatja őket.

A sorozathoz helyi lakosokat, pontosabban kismestereket fotóztál. Hogyan zajlott a közös munka?
Az elején tartottunk egy általános, ismerkedős beszélgetést, megmutattam nekik pár anyagomat, hogy lássák miken dolgoztam eddig. Elmondtam, mire vagyok kíváncsi, és megkérdeztem, van-e valami, amit szeretnének megmutatni, legyen szó egy családi képről, ereklyéről, vagy bármi olyanról, amit ők fontosnak tartanak. Aztán a második alkalommal elmentünk a műhelyeikbe, hogy fotós szemmel is felmérjem a terepet, lássam őket a saját közegükben mozogni, létezni. Ezek a találkozások szépen oldották a hangulatot, ők is bele tudták magukat engedni a számukra új helyzetbe, így a fotózás már oldott hangulatban zajlott. Az egyik modellem, akit csak egy próbaképhez állítottam be, olyan nyílt tekintettel, olyan belső derűvel nézett a kamerába, hogy pár kattintás után meg is volt a fotó.

Miért pont kismestereket fotóztál?
A helyi önkormányzat szeretett volna valamilyen módon fényképekkel megemlékezni a kerület 180 éves múltjáról. És mivel ismerték a munkáimat, célzottan engem kértek fel a projektre. A közös ötletelés során aztán jött az elképzelés, hogy olyan helyi lakosokat, kisvállalkozókat mutassunk be, akik már generációk óta a kerületben élnek és dolgoznak.

Számomra mindig fontos volt, hogy a saját, jól ismert környezetükben legyenek fotózva az alanyok, így jelen esetben például a kerékpárszerelőt a műhelyében, az ostyakészítőt pedig az ostyakészítő üzemben fotóztam le, vagyis azon a helyen, ahol sok időt töltenek, ugyanakkor csak kevesen látják őket.

Galéria | 7 kép

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

Fotó megosztása:

Szokták mondani rólad, hogy nem szereted, ha a képeiden mosolyognak az emberek. Ez így van?
Tény, hogy szeretem, ha a képeimen nincsenek gesztusok, ha az alanyok elengedik az arcizmaikat, és a képen visszaköszön az a viszony, ami abban a pillanatban az alany és a fotós között létezett. Ebben a viszonyban csak ritkán mosolyodnak el az emberek, bár vannak kultúrák, ahol ezt is megtanulták. Például Amerikában, ahol szinte az összes foguk látszik a képen szereplőknek, annyira mosolyognak.

Előfordul, hogy nem adott a saját környezet. Ahogy te is említetted, 2015-ben menekülteket fotóztál a volt Köztársaság téren, a sorozattal azt szeretted volna megmutatni, hogy nem pusztán egy dehumanizált, Európába hömpölygő tömegről van szó, hanem egyéni sorsokról, történetekről. Ez esetben egyenháttér előtt fotóztad őket. Mit szóltak, amikor azzal mentél oda hozzájuk, hogy fényképeket szeretnél készíteni róluk?
Kedvesek, nyitottak, ugyanakkor nagyon bizalmatlanok voltak, féltek a következményektől. Ezek az emberek rengeteg nehéz dolgon mentek keresztül, sok esetben a saját falujukban is titkolták, hogy nekivágnak az útnak. A legtöbben attól tartottak, hogy a képek által lekövethetőek, beazonosíthatóak lesznek, hogy a menekülésüket megbosszulják az otthon maradt családtagjaikon. Annyira féltek, hogy a projekt végén szerettem volna elküldeni nekik a képeket, amiket készítettem róluk, de nem adták meg az e-mail címüket. Ugyan nevet, életkort mondtak, de sokszor az volt az érzésem, hogy ezek csak kamu adatok voltak.

Galéria | 6 kép

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

Fotó megosztása:

A munkád során rengeteg emberi sorssal találkozol. Honnan ez a kíváncsiság a személyes történetek iránt?
Gyerekkoromban volt egy vágyam, hogy milyen jó lenne több foglalkozást is kipróbálni, egy kicsit kukásnak, egy kicsit csőszerelőnek lenni. Izgatott, hogy belelássak mások életébe.

Hiszel abban, hogy a társadalmi kérdéseket, témákat feszegető fotóiddal változásokat indíthatsz el?
Az új trendek szerint az a hivatalos szakmai álláspont, hogy a riportfotók valójában nem változtatják meg a világot, de szerintem ez csak spekuláció. Nekem az a megélésem, a tapasztalatom, hogy a vizuális kommunikációnak igenis hatása van a világra, az emberi gondolkodásra, hiszen saját magamon is tapasztalom a formáló erejét. Azt gondolom, hogy a világ változásában van szerepe a fotóművészetnek, ahogy a művészet egyéb ágazatainak is. Amerikában már a múlt században is hittek abban, hogy ha a társadalmi ellentéteket vagy akár a szegénységet megmutatják – gondoljunk például Dorothea Langere, Walker Evansre, vagy William Kleinre, a személyes véleményük a fotóikon keresztül képes lesz megváltoztatni a dolgokat.

Milyen visszajelzés jelenti számodra azt, hogy egy projekted jól sikerült?
Ha beindul a diskurzus. Ezért is használom a közösségi oldalakat, mert ott el tud indulni egy nyílt kommunikáció. A roma test című sorozatom kapcsán például – amelyben a különböző korok sztereotipizált cigány ábrázolását, a romákkal kapcsolatban élő előítéleteket dolgoztam fel – nagyon erős diskurzus alakult ki, a képekhez hozzászóltak romák és nem romák egyaránt. Sokan, akik előítéletesen gondolkodtak velük kapcsolatban, azzal szembesültek, hogy „Jaj de hát ezek az emberek olyanok, mint mi. Miért nem azt mutatják a képeken, hogy milyenek valójában?”

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Mármint a sztereotípiák szerint?
Igen, nyilván. A modellek közül volt, aki megjegyezte, hogy milyen jó volt belebújni egy bő szoknyába és mintás ruhába, és rájött, hogy hiába érzi jól magát abban a viseletben, a munkahelye és talán még a privát környezete sem értené vagy tolerálná azt. Úgyhogy a képek mindkét oldala egyfajta sztereotip viselkedést feltételez.

A karrieredet a Magyar Narancs indította be, sőt úgy emlegetnek, hogy a lap stílusteremtője voltál, már ami a képi világot illeti. Miben voltak mások a Magyar Narancsban megjelent fotók?
Amikor kijöttem a főiskolásról, elmentem néhány külföldi képügynökséghez dolgozni, ahol rendre azt kaptam meg, hogy amit én csinálok az valahol a kiállítás és a riportfotó között van, valahogy úgy címkézték, hogy autonóm riport. Amikor odakerültem a Magyar Narancshoz, azt mondtam, csináljunk egy olyan újságot, amelyben benne van a fotós entitása. A nemzetközi sajtóban ismert volt ez a stílus, hasonló vizuális világa volt például a Libérationnak, vagy Andy Warhol lapjának, az Interview Magazine-nak. Nálunk is az volt a szempont, hogy a fotósok ne pusztán illusztrációt készítsenek, hanem a munkájukkal vigyék bele a saját véleményüket is. Ez a vélemény pedig szólhat a vizuális térről, a tartalomról, a környezet és az ember viszonyáról, vagy azokról a fotográfiai helyzetekről, kérdésekről, amelyek a fotóst foglalkoztatják, megmozgatják.

A mai liberális médiagondolkodás szerint a médiának függetlennek kell lenni, így a fotósoknak is tárgyilagosan, objektíven kell fotózni. Én ezt egy picit másként gondolom: szerintem nem baj, ha a fotós beleteszi a véleményét a képbe, és ezáltal személyesebbé teszi az anyagot, ráadásul a tárgyilagosság kapcsán mindig felmerül az örök kérdés, vajon lehet-e objektíven dokumentálni egy adott helyzetet?

Te milyen eszközökkel hangsúlyod a véleményedet?
Direkt olyan gesztusokat használok, amit a sajtófotó elfogadhatóságának a határán mozog. Például nagyon erősen fényelek, vagy gyakran fényképezek olyan szögből, ahonnan egyébként nem látunk dolgokat, személyeket, helyzeteket. Nézzük meg innen is onnan is, hiszen nem csak az az egy nézőpont van, ahonnan általánosságban szemléljük a világot. Épp ezért a sajtófotósok korábban gyakran azt mondták rám, hogy művészfotós vagyok, míg a művészek úgy tekintettek rám, mint egy riportfotósra. De nem nagyon kapok negatív kritikát, valószínűleg a munkám nem zavarja, nem borítja fel a szakmai kánont, pedig néha szeretném.

Galéria | 5 kép

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

„A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt”

Fotó megosztása:

2002 és 2010 között aztán újabb váltás, miniszterelnöki fotós lettél. Nem volt nehéz elengedni a karakteres képi világodat, és az alkotói szabadságot, ami a Magyar Narancsban adott volt?
Akkor már 12 éve dolgoztam a lapnál, vágytam a változásra, és érdekelt a protokollfotózás, ahogy a politikai élet is. Viszont sok riportfotóshoz hasonlóan én is úgy tekintettem a protokollfotózásra, hogy „ugyan, ezt bárki meg tudja csinálni”. De rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nem így van, át kellett kalibrálni a gondolkodásomat: mire figyeljek oda, hogyan kezeljek helyzeteket, miként gondolkodjak előre. Kemény időszak volt, feszes munkabeosztással, olyannyira sűrűk voltak a napjaink, hogy sokszor még azt is meg kellett tervezni, hogy mikor megyünk WC-re. Folyamatos készenlétben kellett lenni, egyik este épp a gyereket fürdettem, amikor rám csörögtek, hogy most azonnal induljak el dolgozni. De élveztem ezt az időszakot, eljutottam olyan helyekre, amik számomra a történelmi vonatkozások miatt izgalmasak voltak. Mint a Fehér Házba, vagy a Kremlben. Amikor elutaztunk, a stábbal mindig utánanéztünk az adott célországnak, és a repülőn gyakran játszottunk kérdezz-feleleket. Ugrattuk egymást, ki tud többet az adott hely kultúrájáról, történelméről, nevezetességeiről.

Gondolom ezekben az években jócskán fejlődött a korábban említett emberismereted is, hiszen rengeteg időt töltöttél ugyanazon emberrel, aki ráadásul az ország aktuális miniszterelnöke volt.
Meg kellett ismerni az aktuális elnök személyiségét, mi az, ami zavarja, mi az, ami nem, hogyan lehet fotózni, hogyan lehet vele különböző helyzetekben dolgozni. Tulajdonképpen én voltam velük a legtöbbet, hiszen a szakértők, tanácsadók változtak körülöttük, ám a fotós mindig ugyanaz maradt. Gyurcsány például elég közvetlen, könnyen kezelhető személyiség volt, aki a fél szemét mindig a sajtón tartotta, fontos volt számára a megjelenés, ha érezte, vagy látta, hogy nem sikerült a felvétel, akkor megismételte. Volt olyan miniszterelnök, akivel ezt nem lehetett megcsinálni, mert zárkózott volt, zavarta a kamera, azt gondolta úgy lesz természetes a kép, ha mindent úgy csinál, ahogy szokott, a többi a fotós dolga. Ez kemény feladat volt, hiszen másodpercek alatt kellett dolgozni.

Orbán Viktort szerinted jól lehet fotózni?
Egy időben fotóztam őt is. Benne van egy tudatos és egy személyes hiúság is azzal kapcsolatban, hogy milyen képet fognak látni róla az emberek, és ezt a képet igyekszik is befolyásolni minden eszközzel. Vannak bevett módszerei, amelyek segítségével előnyösebben fest. De ez a fajta befolyásolás nemcsak a politikusokra, hanem az előadóművészekre is jellemző, hiszen ez meghatározza a testbeszédüket, ennél fogva kommunikációjukat is.

Apropó testbeszéd: ha valaki egy kicsit konyít a nonverbális kommunikációhoz, akkor az általános udvariasságon túl rengeteg információt tud leolvasni két politikus viszonyáról.
Igen, és ezzel az őket fényképező fotósok is tisztában vannak, figyelnek a testbeszédre: milyen egy kézfogás, ki kinek a vállát fogja meg, kinek a keze van felül, ki merre néz, hogyan viselkedik.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Mennyire tudatosak ezek a gesztusok, mozdulatok?
Vannak politikusok, akik nagyon kontrollálják magukat ilyen tekintetben, jól játszanak a nonverbális kommunikációval.

De ne misztifikáljuk túl őket, a politikusok is csak emberek, olyanok, mint bárki más. Nem vagyunk mi sem mindig őszinték, sokszor mást mutatunk, mint amit gondolunk, tapintatból, érdekből, vagy egyéb motivációból.

Az autószalonban sem várhatjuk el, hogy az eladó teljesen őszintén elmondja, hogy az általunk preferált autónak milyen sok hibája, gyengesége van, hogy igazából nem is éri meg az árát. Ma már egy gyorsbüfé alkalmazottjának is tartanak arról előadást, hogyan kommunikáljon a vevővel, vagyis manapság jóval tudatosabbak vagyunk azzal kapcsolatban, hogyan viselkedjünk egy adott helyzetben, és főleg mások előtt.

Most még találkozhattunk személyesen, a kollégám fotózhat téged, de lehet, hogy a koronavírus miatt újra karanténba kerülünk, ahogy az is lehet, hogy a vírus hosszútávon átírja a fotózást is. Nem félted a jövőjét?
A jövő változik, és én szeretem a változást, annak minden hozadékával együtt. Néha szoktam azon gondolkodni, hogy vajon jobb lett volna-e valamelyik régi érában élni, de mindig rájövök, hogy nekem pont most jó.

Ha valaki azt mondja gyerekkoromban, hogy lesz egy olyan eszközöm, amivel tudok majd telefonálni, fotózni és még pornót is nézhetek rajta, biztosan kiröhögöm.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Aztán nézd meg, eltelt pár évtized, és itt van a kezemben. De az is természetes, ha kicsit félünk az átalakulástól, a nagyobb változásoknak mindig voltak, vannak és lesznek ellenzői, ahogy vesztesei is. Gondoljunk csak az írás elterjedésére, vagy a könyvnyomtatásra. Minden változás elvesz és egyben ad is valamit, amitől többek, jobbak leszünk.

(Kiemelt kép: Déri Miklós képe az Újpest 180 sorozatából)