Eddigi életem során nem sok dolgom volt a fájdalommal, egyszer azonban hat hétig fájt a hátam. Bár elviselhetetlen nem volt, de lelkileg annyira meggyötört – egyrészt a testem működésének tökéletességébe vetett hit megrendülése, másrészt az állandó nyomás, szúrás –, hogy teljesen elkeseredtem. Mások ennek a százszorosával élnek együtt nap mint nap, és ők nagy részben nők.
A fájdalom alapvetően jó dolog: aki nem lát vagy hall, az számíthat hosszú és teljes életre, de aki fájdalomérzet nélkül születik, általában nem éri meg a felnőttkort. Ennek kapcsán arra tippelnénk, hogy azért nem jó fájdalom nélkül élni, mert a beteg nem veszi észre, hogy rátenyerel a sütőlapra, holott az a sokkal veszélyesebb, hogy nem tudja megállapítani, hogyha mondjuk félrelép, hiszen nem fáj a bokája, vagy ha fertőzése van, nem fáj a torka, így a betegség addig terjedhet, amíg kezelhetetlenné válik. Ha nem éreznénk fájdalmat, egyszerűen tönkretennénk a testünket, anélkül hogy észrevennénk. A fájdalom tehát általában egy tünet: annak a jele, hogy valami nem stimmel. Ez a normál fájdalom, aminek hatására a beteg valahogy megoldja a problémát, azaz gipszbe teteti a lábát, kiveteti a vakbelét, vagy megműtteti a csípőjét.
Sajnos azonban nem csak ez a fajta fájdalom létezik, hanem az úgynevezett krónikus vagy neuropátiás fájdalom is. Ez olyan fájdalom, ami kívülről nézve indokolatlannak tűnik, hiszen semmilyen kimutatható okot nem találnak rá az orvosok. Több fajtája is létezik, de mindegyikre igaz, hogy az idegrendszer hibás működése okozza. Azok a betegségek, melyekben ez gyakran előfordul, tipikusan autoimmun betegségek, amelyek nagyobbrészt a nőket érintik.

Hiába a gyógyulás, a fájdalom marad

Talán a legismertebb példa ezek közül az övsömör, amelyet a bárányhimlőt okozó vírus válthat ki, évekkel, évtizedekkel a fertőzés után. Az övsömörnél nem a tünet – a kiütések deréktájon – okozza a gondot, hanem a tünetek elmúlása után is fennálló fájdalom, ami nem múlik el. Ebben az esetben a vírus tönkreteszi a fájdalomérzékelést, az idegek folyamatosan impulzusokat küldenek az agyba, holott nincs semmilyen sérülés: ez a neuropátiás fájdalom.
Egy másik fajta krónikus fájdalom, ami eltér a normálistól, a központi érzékenység (central sensitivity), ez például a fibromyalgiában szenvedő betegeknél fordul elő: ebben az esetben az idegek normál módon működnek, de az agy és a gerincvelő felerősíti a fájdalomüzeneteket, azaz a beteg sokkal nagyobb fájdalmat él át, mint ami „indokolt” lenne. Ennél a típusú fájdalomnál a betegek érzékenyek a nyomásra illetve a hőre – ez kognitív problémákat is okoz, mert az agy gyakorlatilag minden bejövő információt felerősít és fájdalommá változtat. Ezt a betegséget Lady Gaga hozta be néhány éve a köztudatba, az énekesnő ugyanis ebben a gyógyíthatatlan kórban szenved.
Ritkább, de ugyanolyan nehezen kezelhető a komplex regionális fájdalom szindróma, mely a végtagokat érinti, és általában valamilyen sérülést követően alakul ki; ebben az esetben is az a helyzet áll fenn, hogy a beteg gyógyult, de a fájdalom egyre elviselhetetlenebb.
Vannak ennél sokkal kevesebb fájdalommal járó neuropátiás fájdalmak is, ezek az okozója a kezeletlen cukor- vagy az alkoholbetegség, melyek más okból kifolyólag, de ugyanúgy az idegeket támadják. Ezeknek a kezeléséhez azonban „inkább a betegnek a segítsége szükséges, mi csak kúrálunk, a természet gyógyít. Egy alkoholbeteg leszokhat az italról és akkor van esélye rá, hogy a fájdalma csökkenjen. A nehezebben kezelhető betegségeknél lesz nagyobb a mi szerepünk” – mondja Dr. Nagy János, a SOTE családorvosi tanszékének oktatója.

Nem tünet, maga a betegség

Ha normál fájdalommal van dolgunk, a fájdalom okát megszüntetjük, és nagyjából rendben leszünk, de a neuropátiás fájdalomnál ez nem ilyen egyszerű. Ilyenkor az idegsejtek jelzéseit kell blokkolni, vagy másik idegsejtjelet kell előállítani, ami blokkolja a fájdalomüzenetet. A kezelés sajnos nagyon bonyolult, nem utolsó sorban azért, mert a betegek nem kerülnek – itthon egyébként is alig előforduló – szakemberekhez. A háziorvosok többsége a nőket, akiknek nagy része az idősebb korosztályból kerül ki, nem igazán hallgatja meg. Ha azt mondja a beteg, hogy fáj, akkor az orvos felírja a fájdalomcsillapítót, és már mehet is haza. A komplex fájdalomzavarok esetén viszont a fájdalom nem tünet, hanem maga a betegség, ezért aztán a fájdalomcsillapítók szinte semmit nem hatnak. Ez a nőknél tízszer olyan gyakran fordul elő, mint a férfiaknál. Sokféle krónikus fájdalom létezik, ezek közül csak a klaszter fejfájás, a köszvény okozta fájdalom és az arcidegzsába gyakoribb a férfiaknál, mint a nőknél. Érdekes is, hogy ezeket a „férfibetegségeket” szinte mindenki ismeri, de ki hallott például a komplex regionális fájdalomzavarról? Szinte senki, ennek pedig az az oka, hogy nem csak a fájdalomkutatás, de a közbeszéd is ignorálja a nők fájdalmát, holott ez a betegség például iszonyatos szenvedést tud okozni: az említett komplex regionális fájdalom szindrómánál egy apró húzódás hatására néhány héttel később a végtag bevörösödik és begyullad, és hónapokig vagy évekig okoz iszonyatos kínokat. A beteg még a ruhát sem bírja el a fájdalmas testrészen, sőt még ha ráfújnak, az is elviselhetetlenül fáj. Az SLE (szisztémás lupus erythematosus) is azok közé a betegségek közé tartozik, melyek tízszer gyakrabban érintik a nőket, mint a férfiakat, ez is egy nagyon sok fájdalommal és kimerültséggel járó autoimmun betegség. A reuma és a szklerózis multiplex is négyszer gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál, és ezek mind neuropátiás fájdalommal járó betegségek.
Az orvostudomány egyelőre nem tudja teljesen pontosan, hogy miért a nők érintettebbek a krónikus fájdalommal járó betegségekben, de az tudományosan elfogadott tény, hogy a nők alapvetőebben érzékenyebbek a fájdalomra, azaz erősebben érzik azt, kisebb inger is kiváltja, mint a férfiaknál. Bár ez nem nagy különbség, nem is ez a magyarázat a fájdalomzavarokra, hanem inkább interakció a hormonok és az immunrendszer között. Úgy tűnik, hogy a nőknél gyakoribb az alacsony szintű, de folyamatosa gyulladás a szervezetben, és ezen belül az agyban és a gerincvelőben is.

A gyerekek körében a kisfiúk és a kislányok ugyanolyan gyakran küzdenek krónikus fájdalommal, de a pubertás után az arányok eltolódnak, és a nők válnak sokkal inkább érintetté.

Mivel jellegzetesen női betegségekről van szó, az orvostudomány, melyet a közelmúltig szinte teljesen a férfiak domináltak, nem vette őket komolyan. Hiszen láthatatlan betegség, az orvosok pedig kizárólag abból indulhatnak ki, amit a beteg mond. Az ilyen fájdalomzavarok kimerültségérzetet, kognitív problémákat is okoznak, így könnyen rá lehetett fogni a nőkre, hogy hisztériáznak, vagy egyenesen szimulálnak. Ezt azért is lehetett olyan könnyen fenntartani, mert a fájdalomzavarok diagnosztizálására nem létezik klinikai teszt, azaz nem lehet megállapítani vérvétellel, hogy ki mit érez. Ha pedig szubjektív érzettel van dolgunk, akkor a nők mindig hátrányban vannak. Ha egy nő dühös, és felemeli a hangját, akkor idegbeteg házisárkány, még ha teljesen jogos is a dühe, ha pedig fájdalmat érez, akkor túlérzékeny és hisztis.
„Ez a hozzáállás elfogadhatatlan” – mondja Dr. Nagy. „Az alapvetés az, hogy ha fájdalomról van szó, akkor a betegnek mindig igaza van, és abból kell kiindulni, amit mond. Még akkor is igaza van, ha valami miatt elvileg nincs igaza, hiszen a fájdalom teljesen szubjektív. Mi megpróbálunk egytől tízig terjedő skálán osztályozni fájdalmakat, ahol a tízes mértékű az, ami a legerősebb fájdalom, amivel valaha szembesült a beteg. Mindenesetre, amíg maga nem érzi viselhetőnek, addig nekünk megoldásokat kell keresnünk.”

Szélmalomharc

Ha láthatatlan betegséggel van dolgunk, mely főként nőket érint, akkor a társadalom egy része, beleértve a nem kifejezetten ezzel foglalkozó orvosok egy részét is, azt gondolják, hogy az egész nem valós. Az érintett nők így a fájdalom és a kimerültség közepette sokszor szélmalomharcot vívnak az egészségüggyel, hogy komolyan vegyék őket. Komoly fejfájást okoz az orvoshoz forduló nőknek, hogy hogyan adják elő magukat a rendelőben. Sokszor igyekeznek erőt venni magukon, és kevesebbet mutatni a szenvedésből, mint amennyit valójában átélnek, csak hogy az orvos ne gondolja egyből, hogy pszichés problémájuk van. Így viszont az orvos nem fogja azt gondolni, hogy a betegnek komoly fájdalma van, és az nem is fog agresszív kezelésben részesülni, holott erre lenne szükség. Ha viszont a nő a valós érzetét adja elő, akkor attól kell tartania, hogy panaszkodónak vagy akár hipochondernek könyvelik el. Dr. Nagy szerint a fájdalommal nagyon nehéz együtt élni: „nekem volt olyan betegem, aki a fájdalom miatt lett öngyilkos, veleszületett csípőficam miatt annyira szenvedett a későbbi kopástól, hogy ezért lett öngyilkos idős korában. Vannak olyan betegek, akiket nagyon nehéz gyógyszeresen kezelni, mindent megpróbálunk, mégsem javul a fájdalmuk. Őket pszichésen kell kezelni, mi pedig azt tudjuk tenni az antidepresszánsok adása mellett, hogy megpróbálunk mindig új dolgokat kitalálni, mert ez átsegíti a betegeinket a nehezebb időszakokon. Ezek a betegségek hullámzóak, és vannak könnyebb időszakok, amikor hatnak a terápiák, de a nehezebb időszakokban szükség van ránk. Olyan is előfordul, hogy például injekciót adunk, ami hiába nem hat jobban, mint a tabletta, de jó érzést kelt a betegben, és máris túllendül ezzel egy krízisen.”

A legfontosabb tehát első körben az, hogy legyen egy diagnózis, hiszen az külön traumatizálja a nőket, ha évekig nem tudják megállapítani, hogy mi a bajuk, vagy egyenesen rossz a diagnózis.

Ezek után megkezdődhet a kezelés. Ez a fájdalom csökkentéséből áll, mely nem hagyományos fájdalomcsillapítókkal, hanem inkább ópiátszármazékokkal, antidepresszánsokkal és antiepileptikumokkal történik. „Ezek a gyógyszerek is idegi jeleken keresztül működnek, és próbálgatásos alapon használjuk őket. Mivel a fájdalom és annak érzékelése gyakran kapcsolatban van a depresszióval, ezek két oldalról is hathatnak. Vannak olyan vélemények is, hogy a krónikus derékfájás sokszor legalább részben pszichés betegség és a terápia segítene rajta” – teszi hozzá Dr. Nagy.
Emellett meg kell tanulni valahogy alkalmazkodni a betegséghez, melytől az embernek megváltozik az élete: a betegnek ugyanúgy kell a támogatás, mint az, hogy erős maradhasson, és a lehető legnormálisabb életet éljen. Általában a fájdalmaknál kimerültséghez vezet, ha túl aktívak vagyunk, így egyensúlyt kell kialakítani a nagyon fontos társas kapcsolatok ápolása és önmagunk kímélése között. Itt kerül képbe ismét a háziorvos, aki először találkozik a beteggel, majd ha látta a kifejezetten az ő betegségére szakosodott orvos, és ellátta amennyire lehet, úgymond visszaadja a beteget a háziorvosnak. „Ezeket a betegeket mi kísérjük a lehető legpontosabb diagnózis felállítása után, de sokszor úgy is, mint például a multifaktoriális mozgásszervi fájdalmak esetén, ahol nem is teljesen világos, hogy a sok gond közül mi váltja ki a szenvedést, azaz nincs diagnózis. Egyik dolgot a másik után vetjük be, és abban reménykedünk, hogy előbb-utóbb valamelyik hat.”

(Kiemelt kép: Getty Images)