„De a dobozt hozd vissza!” – Az ételhordó dobozok kultusza

A gyerekek tízórait majszolnak belőle az iskolában, a barátokkal házi körözöttet kenegetünk belőle piknikezés közben. Tarthatjuk velük a speciális diétánkat feszes munkanapunkon, és még a környezetet is védjük, ha csomagolásmentes boltba megyünk be színes, jópofa dobozainkkal. S ami a legfontosabb, hogy a nagymama megváltó húslevese is ebben érkezik, amikor náthásak vagyunk. Értéke csupán pár ezer forint, mégis a háztartásunk és konyhánk alapkelléke, féltjük, óvjuk, becsben tartjuk, ragaszkodunk hozzá. Egy láthatatlan szállal köti össze a barátokat, családokat, generációkat, a nagymamát a lányával és unokájával. Még egy szociometriai háló is kirajzolódhat, ha követjük egy ételesdoboz útját élete és karrierje során. Vándorolnak háztartásról háztartásra, s mint a zoknik párja és a hajgumik, egyszer csak elnyelődnek, majd újra előbukkannak a semmiből.

 

Egy konyhafiók tele dobozokkal

„Nálam van a tálad. Nálad maradt a tálam.” Még egy ok, hogy újra találkozzunk és lehetőleg ne üresen adjuk vissza, hanem valami otthon készült finomsággal megpakolva. Anyukáink hangját is hallom: „Ez maradhat nálatok, de a süteményest hozd vissza, mert abból csak egy van!” „Anyám úgy félti, mintha Atlantisz elfeledett kincse lenne ez a doboz” – mondja a férjem és nevetek, holott én is kétszer meggondolom, hova teszem a kedvenc fekete macskás, vagány szettemet. Igazi bizalmi kérdés ez. Ugyanígy barátoknak egy kis sós sütit átadva megfordulhat a fejünkben: „Lehet, hogy most látom utoljára ezt a dobozt? No, nem baj. Úgyis nálam maradt az a piros fedelesük, legfeljebb kicseréltük.”
Csak úgy nem fektetünk be egy ételes doboz vásárlásába. Tudatos döntés előzi meg, pár percig gondolkodunk, vajon melyik táskánkba passzol, kinyitjuk, megvizsgáljuk tapintását és záródását. A külcsín mellett a praktikum érvei is felsorakoznak: nagy, átlátszó, lapos, kerek, rekeszes, evőeszközzel ellátott… Szólíthatjuk pattintósnak, bödönnek, ételesnek, doboznak. Az élelmesek jégkrémes és tejfölös dobozban is tárolják a maradék finomságokat a fagyasztóban. De hát mi, magyarok tudjuk ezt jól, hogy a nagyi jégkrémes doboza meglepetéseket is rejthet, vanília fagyi helyett töltött káposztát. Ebből született az év egyik legnagyobb dobása, hiszen egy új tejfölös bödön jelent meg a polcokon, amin beikszelhetjük, hogy mit tettünk bele: csirkepaprikást vagy húslevest? Ezek után nem érhet bennünket meglepetés.

Cseréptől az alumíniumig

Még a népmesei főhősök is csomagoltak maguknak hamuban sült pogácsát az útra, vagy egy kis kenyeret, szalonnát tettek a batyuba, Piroska pedig kalácsot és bort vitt kosarában a nagymamájának. Vándorló népnek sem kellett lenni ahhoz, hogy az emberek magukkal vigyenek némi élelmet az útra vagy a munkába, és ezt a régészeti leletek is bizonyítják. A legkedveltebb tárolóeszköznek a cserépedény számított, melyet őseink kasornyába, vagyis ételhordó hálóba akasztottak. A 19. század második felétől a zománcozott ételhordók (baket, dinerka, kaszroj) terjedtek el, ebben vitték az asszonyok és lányok az ebédet, többnyire tésztát vagy idényzöldségekből készült főzeléket és főételeket a határban és földeken dolgozó családnak. Nagymamám vidéki asszonyként az 50-es években maga vitte aratás idején sárga zománcozott tálban az ebédet nagypapáméknak.

„Fonott hátikosárba tettük ezt a tálat, mellé került kiskosárban a kalács, de a levest mindig kézben vittük, hogy véletlenül se löttyenjen ki. Az üres kaszrojt pedig este visszahozták a férfiak. Vigyáztunk, hogy véletlenül se verjük le a zománcot róla. Abban az időben nyáron ilyen kaszrojban engedtük le az ételt és a tejet, dinnyét a kerekes kútba, amikor még nem volt hűtő.”

Nem sokkal később, az 1960-as évek végén elindult az ikonikus alumínium ételhordók gyártása. Nem volt olyan otthon, ahol ne lett volna egy ilyen darab egészen a rendszerváltásig, de sokan még ma is őriznek egy-egy példányt belőle. Az edényfogók sínszerűen betolhatóak az oldalfülekbe, mely már csak azért is volt praktikus találmány, mert az átforrósodott „csajkákat” aligha lehetett megfogni puszta kézzel. Alulra szigorúan a leves, középre a főétel került, néha a legfelső rész süteményt is rejtett. A sorrendre szinte minden gyereket figyelmeztettek, akik a munkából siető felnőttek és idősek között álltak sorban a menzán. A konyhás nénik nagy lendülettel és hatékonysággal töltötték meg a tálakat tökfőzelékkel, pörkölttel, krumplis tésztával, meggyes piskótával. Hangosan kongtak a kondérok falai a szedőkanáltól, és már a konyháról áradó illatból megállapítható volt, mi is az aznapi ebéd.

Otthon étterem Dunaújváros. (Fotó: Fortepan)

Az amerikai csodatál

Eközben Amerikában 1946-ban született meg Earl Tupper találmánya, a legendás Tupperware csodadoboz, kultusza pedig mai napig töretlenült tart. A termék ismertsége Brownie Wise marketinges hölgy érdeme, aki jó hangulatú Tupperware partikat szervezett a háziasszonyok otthonaiban és meggyőzően mesélt a termék egyedi alapanyagáról, a csepp- és légmentesen záródó tetőiről. Az 1960-as években már tanácsadó hölgyek tartották meg elegáns egyenruhában és fehér kesztyűben a bemutatókat. A nők rajongtak az összejövetelekért, sokaknak a tanácsadói munkakör jelentett egyedüli karrierlehetőséget. A feminizmus követői föl is emelték a hangjukat ez ellen, hiszen a nők háziasszonyi szerepét tovább erősítette a Tupperware körül kialakult hype. (Nekünk 1992-ig várnunk kellett, hogy Magyarországra is megérkezzenek a cég termékei.)

De nem csak nálunk volt központi szerepe az ételhordó dobozoknak a háztartásokban. A 19. század első felében az iparosodás elterjedésével és egyben a munkahelyek számának bővülésével az amerikai munkások fémdobozokban vitték magukkal az ebédjeiket. 1900-ban az ételes doboz szimbólumával McKinley elnök még a második ciklusát is megnyerte, a kampány szlogenje pedig így hangzott: „Four years more of the full dinner pail” (Újabb négy év telitöltött ételhordókkal), ami arra utal, hogy a következő négy évben is lesz mit ennie az amerikai munkásoknak. Ma már olyan relikviákért rajonganak a gyűjtők, mint egy eredeti 60-as években gyártott Beatles zenekaros, Mickey egeres, 70-es évekből Star Trekes doboz, vagy a Bee Gees popegyüttes képével díszített darab. Peter Liebhold, a National Musem of American History kurátora szerint a gyerekek ebéd fémdobozai igazi státuszszimbólumnak számítottak 60 éven keresztül.

Brandon Hamilton tart két ételhordó dobozt a 343 darabos kollekciójából, Denver, 2010. (Fotó: Andy Cross / A Denver Post via Getty Images)

Japánban az utazók, dolgozók már az 5. századtól csomagoltak ételt maguknak. A 12. századtól terjedt el a bentó (jelentése kényelmes), melynek kultúrája virágzik, a japán édesanyák pedig művészi szinten alkotnak vidám, cukiskodó dobozokat. Legfőbb érdeme, hogy a rekeszei révén optimális arányban lehet összeállítani egy ebédet, és ügyelni az egyes tápanyagokra (általában kb. 40% rizs, 30% hús, hal, 20% zöldség, gyümölcs).
Indiában is nagy hagyománya van a műfajnak. A dabbawala vagyis az ételkihordó apáról fiúra szálló mestersége egy 1890-től élő szolgáltatás és egyben hagyomány, mely főképp Mumbai városában terjedt el. Gyorséttermek és étkezdék hiányában a többnyire írástudatlan mezőgazdasági dolgozókból álló futárok délelőtt fölkapják a feleség által készített ebédet, és biciklin, vonaton elszállítják az irodai dolgozóknak. Egy speciális kódrendszer segíti őket India kusza forgatagában, hogy garantáltan, hogy jó helyre vigyék ki az ezres nagyságrendű ételes dobozokat. Az Ezerízű szerelem (The lunchbox) című film (2013, rendező: Ritesh Batra) alapötletét is ez adta: egy nap hiba csúszott a rendszerbe, és az ételes dobozt az üzenettel nem a férj kapta meg, hanem egy özvegy férfi, s a magányos városlakók így kerülnek kapcsolatba egymással.

Dabbawala Mumbai-ban 2005. július 6. (Fotó: Santosh Harhare/Hindustan Times via Getty Images)

Ételesdobozok „újratöltve”

Az ételesdobozok kora nem hogy nem járt le, de újra felragyogott a csillaguk: menő színekben, mintákkal, mesefigurákkal, szuperhősökkel és formákkal köszönnek vissza.

Valljuk be, könnyű szeretni és rajongani értük, de inkább a tudatosság áll a jópofa dobozok választása mögött. Akik az ételesdobozok mellett teszik le a voksukat, egyrészt fontosnak tartják a jövőt, a fenntarthatóságot, a csomagolásmentes, pénztárcakímélőbb, környezetbarát megoldásokat – remélhetőleg a műanyagmentes július kihívása még inkább segíteni fogja a törekvéseiket.

Másrészt gasztronómiai trenddé vált a nyitottság a kulináris élmények és a konyhatechnikák elsajátítása felé, egyre többen ragadnak fakanalat, és főzik meg maguk a lecsót, sütnek egy laza pitét, dobnak össze egy olasz salátát friss alapanyagokból. A főzős műsorok, könyvek, cikkek után sikknek számít piacra járni (helyesen!), szezonálisat fogyasztani, alkotni otthon a konyhában. A barátokkal közös főzés pedig legalább olyan kikapcsolódás, mint lenyomni egy Gazdálkodj okosan! maratont.
Ezt meglovagolva, egyre több olyan termék jelent meg, mely az egyszerűség és a praktikum jegyében pofonegyszerűnek mutatja be a főzést. Némelyik egész ötletes: banántartó, citromfacsaró doboz, szűrővel vagy szilikonformával ellátott tál… És rajongunk értük. Mert valahol mindenkiben – nemtől és kortól függetlenül – ott van a főzés imádata.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu)