A szemünk előtt formálódik egy új generáció, amelynek közös élménye immáron nem csak az internethasználat elsődlegessége lesz, sokkal inkább az az időszak, amit tinédzserként karanténban kénytelenek tölteni. Valamit a világ most elvesz tőlük: azt az élménytömeget, amelyet az ember csak ebben az életkorban élhet át. Kérdés, miként tudják ezt földolgozni, s ebben a folyamatban milyen segítséget nyújthatnak számukra a szülők.

Egy generáció közös élménye a bezártság lesz?

Sokan idézik föl mostanában 1987 januárját, amikor akkora hó szakadt az országra, hogy rengeteg ember napokig képtelen volt elhagyni az otthonát. Ez mára inkább csak nosztalgia, de az érzés ismerős és valószínű, hogy ez a mostani  karantén még erősebben ég belénk, mint a hóesés emléke. Sok múlik persze azon, mennyi ideig tart a kényszerű bezártság, de az bizonyos, hogy ez a helyzet még azok életét is alapjaiban forgatja föl, akiket közvetlenül nem fenyeget a járvány. A 24 órás szobafogság próbára teszi az idegeket, kiváltképp a kamaszokét, akik most, e gyönyörű, napsütéses tavaszon sokkal inkább buliznának, ismerkednének, randiznának, illetve készülnének a ballagásra és az osztálykirándulásra ­– ám erre most semmi esélyük nincs. Holott ez az egyik legintenzívebb korszak egy ember életében: ekkor ismeri meg az első szerelem boldogságát és gyötrelmeit, ekkor szövődnek a felnőtt korba nyúló, mély barátságok. Az egymással való rivalizálás és a szülőkkel folytatott állandó viták ráadásul országos vészhelyzet nélkül is elég bonyolulttá teszik a kamaszok hétköznapjait. Takeshi Kitano író-rendező Fiú című tinédzserekről szóló novellás kötetének recenziója találóan fogalmaz akkor, amikor azt írja, hogy ez a korszak „keserédes bizonyítéka annak, hogy a felnőttkor gyakorta nem más, mint kísérlet arra nézve, hogy az ember kiheverje valahogy az életének azt az időszakát”.
A kötelező karantén tehát a 15-20 éves korosztályra rendkívül súlyos terheket ró. Eddig azt hitték, joggal, hogy övék a világ, de most a tág világ az otthonukra szűkül. Át lehet vészelni ezt az időszakot sérülések nélkül? Tehet valamit a szülő, hogy enyhítse a kamasz gyermeke helyzetét?

Tinédzser önkéntes karanténban az új típusú koronavírus járvány kitörése után. (Fotó: Getty Images)

A karantén akár az alkohol

„A lányom, Kata, 18 éves, a fiam, Zsombor, 20. Ilyen sokat, azaz lényegében napi 24 órát már nagyon régen voltunk együtt. Zsombor egy német egyetemen tanul, mérnök lesz, rendkívül szorgalmas. A karantén időszak alatt egy ideig még el-eljárt haverokkal, de aztán azok szülei megtiltották a személyes találkozást, így most általában videóparti keretében rendeznek közös >>ivászatot<<, lányok, fiúk közösen. Az a fura ebben az egész helyzetben, hogy minden transzparens, mindenki mindent hall” – meséli Orsolya, aki úgy látja, hogy fia, épp az internetes kapcsolatteremtés lehetőségei miatt, vagy talán azért, mert már 20 éves, nem éli meg olyan nagy veszteségként ezt a helyzetet. Nem így a lánya.

„A lányom más karakter, mint Zsombor, a bátyja.  Ez az időszak azért is nehezebb neki, mert érettségi előtt áll. Az jó, hogy a gimnáziumok bezárása óta nem kell már reggel 8 órakor a felesleges órákon az iskolában ülnie. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az online tanuláshoz önállóbb hozzáállásra van szükség, nincs mögöttük a tanár, aki hajtja őket. Így előfordul, hogy több feladatában a családi kollektíva besegít: angol és biológia esszéket írtunk, én francia tételeket dolgozok ki. Kifejezetten inspiráló nekem az,  hogy így megismertem a tanárait, hallom és látom is őket a képernyőn” – meséli Orsolya, aki elmondja, hogy Katának a legnagyobb veszteség, hogy a barátjától elválasztja a karantén. Egy éve van együtt egy fiúval, akihez már többször is „elszökött”. „Nehezebben viseli a bezártságot, azt hiszem. Ő  és az okostelefon elválaszthatatlanok de inkább chaten ír, nem szokott videópartikat tartani. Kata ráadásul rosszul tűri azt a fajta bizonytalanságot is, hogy nem tudja, mi lesz az érettségivel.”

 

Orsolya szerint a karantén olyan, mint az alkohol: fölerősíti az emberben, családban meglévő jellegzetességeket, karakterjegyeket.

Azért van az összezártságnak jó oldala is: „Egyrészt a családi dinamika nagyon jól érzékelhető, a szerepek és szerepzavarok is láthatóak, így most van esély korrigálni a vadhajtásokat.  Sokat beszélgetünk, előfordul, hogy egy rosszabb napon kiborulunk. Hozadék az is, hogy az eddig ki nem mondott szabályokat  újra lehet fogalmazni, akár a WC-használatot illetően, vagy a >>kinek kell elmosogatnia<< kérdéskört. Mindeközben van persze regresszió, agresszió, depresszió is. Mindhármunkban. Ez is érthető. Nehéz ez mindenkinek – mondja Orsolya, aki úgy érzi, gyerekeit aggasztja a politikai helyzet is. – Ahhoz mindkettő elég okos, hogy felfogja, mi is az a rendeleti kormányzás, tájékozottak a belügyekben” – teszi hozzá.

Generációs hatások

Orsolya gyerekei egyébként nem érzik magukat veszélyben a járvány miatt. Ugyanakkor hibáztatják az időseket azért, hogy kimerészkednek a szabadba. Erre a jelenségre már többen is felfigyeltek: a Bloomberg nemrégiben cikkezett arról, hogy a Covid-19 egyre inkább az a betegség, amely elválaszt bennünket faj, osztály és kor szerint. Sok országban ez a feszültség rasszista atrocitásokba torkollott, és egyértelműen növekednek a generációs szakadékok. A közösségi médiában sok fiatal azt panaszolja, hogy a „boomerek” nem veszik komolyan a koronavírus-figyelmeztetéseket. (Még egy morbid vicc is született, a #boomerRemover – arra a jelenségre utalva, hogy az idősekre halálos kockázatot jelentő vírus elragadja a munkaerőpiacról a babyboomer generációt.) A Bloomberg arról is ír, hogy visszafelé is működik a hibáztatás: az idősebb amerikaiak azért ekézik a fiatalokat, mert a z-generáció tömegbe verődve partizik, bulizik az utcán, ahelyett, hogy karanténba vonulna.

Magyarországon is egyre többen figyelnek föl a járvány generációs hatásaira. Szabó Andrea szociológus a TK Politikaitudományi Intézet blogján március végén közölt egy írást, amelyet elsőként a 24.hu szemlézett. „A szemünk előtt formálódhat egy új, történelmi generáció, amit V-generációnak, azaz Vírus-generációnak nevezek. Az X, Y, Z-generációhoz képest a V-generációnak nem kulturális és/vagy egyes technikai eszközökhöz, így az internethez, a közösségi médiához vagy más fogyasztási javakhoz való hozzáállása a generációvá válásának alapja, hanem egy globális történés, a Covid-19 járvány kitörése” – állapítja meg Szabó Andrea, aki szerint érdemes lesz megfigyelni, hogy kialakulhat-e önálló V-generációs tudat. „Erre a kérdésre nyilvánvalóan ebben a pillanatban nincs egzakt válasz, ugyanakkor látom, érzékelem, hogy a fiatalok hétköznapi kommunikációjában is a vírus a legfontosabb téma. Persze nem közvetlenül a koronavírus járvány vagy annak egészségügyi hatása, hanem az, ami az ő életükre közvetlenül hat. Például az, hogy itthon ülnek, és állítólag távoktatásban részesülnek. (…) Lehet, hogy még nem fogalmazták meg önmaguk számára, hogy a V-generáció tagjai, de mi, a társadalom többi része, lényegében már most is úgy tekintünk rájuk. Másokként. És ez a generációs tudat alapja. Még, ha ők nem is tudják, de minden más generáció elkezdi őket különlegesként, egyediként kezelni, és innentől a generációs tudat kialakulása már csak egy mémen, egy TikTok videón, vagy egy youtuber epés bemondásán fog múlni” – olvasható a blogbejegyzésben. Lapunknak azzal egészíti ki a posztban leírt gondolatait, hogy érdemes lesz figyelni a karantén alatt kialakuló generációs konfliktusokra is. Minél több időt leszünk itthon, annál jobban felmerülhet ez a kérdés. Ugyanakkor a társadalmi szolidaritás meglepően magas szintje jelentkezett a társadalom szöveteiben, amire egyébként senki sem számított. 

Nem csak V- generáció, hanem V-paradoxon is kialakul párhuzamosan

– fogalmaz, utalva például arra, hány fiatal segít idős ismerőseinek, családtagjainak a mindennapi bevásárlásban.
Nem tudni még, hogyan nevezik el ezt a generációt, de nagyon esélyesek a „Quaranteens”, azaz a „karantinik” és a „Crown Generation”, azaz a „korona-generáció” elnevezések. A #quaranteen-nek az Instagram-on, és a Tiktokon is több ezres találata van.
A szülőknek nagy a felelősségük, hogy a járvánnyal kapcsolatos érzéseiket, információikat hogyan közvetítik a gyerekeik felé. A Budapesten élő Szántó Adriennnek is tinédzser korú gyerekei vannak, egy 17 és egy 15 éves fiú, illetve egy 13 éves lány. „Sok múlik azon, hogy kétségbeesünk-e.

Ha azt érezzük, hogy a karantén a legjobbat, a legkreatívabbat, a leghumorosabbat hozza ki belőlünk, az hat a gyerekeinkre is.

A rezgéseinket ők is átveszik” – véli. A kezdetek kezdetén, akkor, amikor az iskolák bezárását kihirdették, Adrienn nagyfia találkozott egy edzőtársával, aki elmesélte, az édesanyja azonnal elveszítette munkáját a járvány miatt, ezért nehéz élethelyzetbe kerültek. „Szíven ütötte a gyerekemet, amit a barátjától hallott. Hazajött, napokig bezárkózott, se futni, se sétálni nem ment el. Szinte csak étkezni jött ki a szobájából. Most videóchaten tartja a barátaival a kapcsolatot. Felértékelődött az a szokásuk, hogy állandóan a gép előtt ülnek vagy telefonoznak, amiért egyébként dorgálni szoktuk őket – magyarázza Adrienn, hozzátéve, hogy a kisebbik, 15 éves fiának nehezebb elviselnie a karantént, mert ő bandázósabb típus. – Időnként ellenáll és elmegy találkozni a barátaival. Figyelmeztetem, hogy csak szabad téren lehetnek, nem ölelkezhetnek, tartsák a távolságot és akkor nem lesz baj. De az ideje nagy részében itthon van, ilyenkor a közös játék online megy. A kicsi lányomnak van három szoros barátnője, a csacsogós, kis négyesük most karanténban van. Nem is tudom követni, mennyi platformon tartják a kapcsolatot. Rengeteg csoportban vannak benne, és mindent elintéznek maguk között. Végül is: arra támaszkodnak, ami eddig is az életük része volt” – mondja Adrienn.

A hátrányos helyzetű gyerekeknek sokkal nehezebb

Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, aki az Élményakadémia Egyesület trénereként hátrányos helyzetű gyerekek támogatásával is foglalkozik, illetve az UNICEF Kilátó Élményprogramjában tanácsadóként és mentorként dolgozik, arra figyelmeztet, hogy a középosztálybeli családokhoz képest sokszorosan nehezebb helyzetben vannak azok a kamaszok, akik szegregátumokban, illetve gyermekotthonokban élnek. „Az otthonokban 8-9 gyerek van összezárva egy nevelővel, a karantén miatt gyakran csak egy kicsi udvarra tudnak kimenni. Ráadásul az az egy nevelő próbál nekik segíteni az otthoni tanulásban, amihez gyakran a technikai feltételek sem adottak. Ezek a gyerekek teljesen magukra vannak hagyva. Sok esetben csak a civil szervezetek adományaira számíthatnak. Most azon dolgozunk, hogy az UNICEF és az Élményakadémia Egyesület közös programját online platformokra tereljük és folytathassuk a korábban megkezdett munkát az otthonban élő gyerekeinkkel” – mondja, arra buzdítva mindenkit, hogy aki teheti, csatlakozzon az UNICEF és az Élményakadémia Egyesület kezdeményezéséhez, amely arra irányul, hogy lakásotthonokban, szegregátumokban élő gyerekeknek gyűjtsenek elektronikai eszközöket.

Te is segíthetsz!

Csatlakozzon az UNICEF és az Élményakadémia Egyesület kezdeményezéséhez! Részetek az adományozás lehetőségéről: az Élményakadémia Egyesület Facebook-oldalán és az unicef.hu oldalon.

Glonczi László roma nemzetiségi önkormányzati képviselő is hasonló túlélési taktikáktól számol be: az ő kamasz lánya is telefonon, leginkább a Facebookon tartja a kapcsolatot barátaival. László Nyíregyháza egyik legszegényebb negyedében, a Huszár-telepen él. Számára a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy bár ő már három hete otthon tartja a gyerekeit, de a környékükön nem ez a jellemző. Emiatt még nehezebb erélyesnek lennie a gyerekével. „Az a baj, hogy karantén ide vagy oda, a szegregátumban élő szülők nem nagyon tartják be a rendeletet, az utcán sokan csoportosulnak” – mondja. Valószínű, hogy ez jellemző az ország más területein lévő szegénynegyedekre is, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

Lázadás korona idején

„Az bizonyos, hogy nem minden kamaszt érint egyformán ez a helyzet – mondja Labancz Dániel, aki a serdülőkori szülő-gyerek konfliktusokkal foglalkozik. – Az extrovertált, a családjuktól éppen elforduló gyerekeknek ez a helyzet sokkal nehezebb. Ebben az életkorban teljesen normatív ez a kifelé fordulás, lázadás.

A kamaszok egy része békeidőben is keresi a kiskapukat, s ez a kijárási korlátozás alatt sem változik.

Ez azoknak a szülőknek okozhatott csalódást, akik megpróbálták a karantént úgy felfogni, hogy végre egy kicsit visszakapják a gyereküket, végre lesznek közös étkezéseik. De a lázadóbb gyerek a karanténban sem változik: ugyanúgy magára zárja az ajtót és alig dugja ki az orrát” – magyarázza. A pszichológus azt tanácsolja a szülőknek, hogy ne várjunk el többet a gyerektől a koronavírus idején, mint előtte. Sőt, még annyit se, mint a járvány előtt. „A gyereknek is veszteségélménye van. A járvány elvette tőle a normál életét. A kamaszok alapból is nagyon tudnak haragudni a világra, de ezt a haragot most még csak nem is tudják senki ellen irányítani, hiszen nem a szülők tiltják meg azt, hogy elmenjenek hazulról – mondja a szakértő, aki szerint a lázadó kamaszok szüleinek érdemes a gyerekükkel észszerű kompromisszumot kötni. – Szülőként azzal tudunk a legtöbbet segíteni nekik, ha hagyjuk őket visszavonulni, türelmesek vagyunk velük, a fájdalmukat megértve közeledünk feléjük, és nem várunk el tőlük ebben a helyzetben hatalmas teljesítményt. Nem törjük rájuk a szobájuk ajtaját, nem nyaggatjuk őket azzal, hogy üljön ki a közös ebédre. Fontos azt a dinamikát megértenie a szülőnek, hogy ebben a helyzetben a kamasz most azokkal az emberekkel van összezárva, akiktől távolodna, és épp azoktól van elzárva, akik a legfontosabbak számára” – foglalja össze, hozzátéve: bizonyos abban, hogy e karanténélmény a most tinédzserek generációs emlékévé válik.

(Kiemelt kép: Samuele Giglio/Unsplash)