Milyen hatással van az egyénre és a társadalom egészére a kényszerű elszigetelődés? Mennyire viseli meg a lelki és fizikai egészségünket a magány? Hogyan hat mindez az idősekre? És legfőképpen: vajon mit tanulunk mindebből?!

„Te láttad, hogy mi történik Kínában?” – kérdezte az öcsém telefonon január végén, és izgatottan közölte, hogy azonnal meg kell néznem a videót, amelyen látszik, hogy Wuhant gyakorlatilag bezárták; az emberekre rászögelték az ajtót és kész. Nekem akkor még túlzásnak tűnt a félelme, hogy a járvány pár hét alatt eléri Európát is, így próbáltam felhívni rá a figyelmét, hogy a 2003-as SARS-ot is megállították. Sajnos nem nekem lett igazam, és most már kizárólag telefonon beszélünk.
Amikor szembesülünk vele, hogy most mi van, mindannyian szorongunk, mert egyrészt nem találkoztunk még olyan helyzettel, ami ilyen mértékű változást hozna az életünkbe ilyen gyorsan, másrészt pedig azt sem tudjuk, hogy mi lesz a COVID-19 járvány kifutása személyes, gazdasági , politikai és szociális szinten. A szorongást pedig az tudná enyhíteni, ha tudnánk egymásnak támaszt nyújtani, de a fizikai elszigeteltségben ez nehezebb, mint amilyennek az ember gondolná.
Az elmúlt hetekben próbáltam tartani a lelket zokogó barátnőmben, aki mászkálós-örökmozgó típus, és úgy érezte, hogy nem fogja ép ésszel kibírni a bezártságot, egy másik barátnőmet arról győzködöm folyamatosan, hogy sem a fogfájása, sem a gyomorégése, sem az egyéb milliónyi hirtelen felfedezett tünete nem annak a jele, hogy eljött a vég, és ha lehet, ne szokjon rá a nyugtatókra, mert magam is tudom, hogy az nem szerencsés. És van egy harmadik barátnőm is, aki cisztás fibrózissal (veleszületett anyagcsere-betegség, amely elsősorban a tüdőt érinti) és abból adódó cukorbetegséggel él; ő magas kockázatúnak számít a vírus szempontjából, de fegyelmezett és csak néha sír. Én spórolok az erőmmel és sokat dohányzom.

Így élünk most

Elszigetelődtünk, holott az ember elsődleges reakciója, ha baj van, hogy összezár a többi emberrel. Ez viszont most nem lehetséges. Bár láttuk, hogy az olaszok és a spanyolok is erkélykoncertekkel próbálnak ellentartani, az igazság az, hogy ezek elszigetelt jelenségek, és nem mindenkin és főleg nem tartósan segítenek. Aki eddig nem volt magányos, most valamennyire meg fogja tapasztalni, milyen az, aki pedig eleve az volt, az még magányosabb lesz.

Az egyedüllét és a magány viszont nem ugyanaz: az egyedüllét egy objektív leírás, a magány pedig szubjektív érzés, amely emberekkel körülvéve is elkaphat, és elkerülhet akkor is, ha egyedül vagyunk. Utóbbira szomorú példa, hogy amint Wuhanban enyhítették a kijárási korlátozásokat, hosszú sorokban álltak az emberek a hivatalok előtt, hogy beadják a válópert; ők társas magányban vészelték át az elmúlt hónapokat – nyilván hiányoztak nekik a barátaik, esetleg szeretőik. Jelen pillanatban viszont az emberi kapcsolatok nálunk is kényszerpályára kerültek, beszűkültek és valószínűleg hosszútávon is megváltoznak a járvány visszaszorítása érdekében hozott kijárási korlátozások miatt. Így szinte mindenkire elszigeteltség és sokakra magány vár.

A társas kapcsolatok szerepét lehet úgy értelmezni, hogy a világ és az ember viszonya a többi emberrel fennálló kapcsolaton keresztül alakul ki és marad fenn. Gyerekkorunkban úgy találunk értelmet a világban, hogy mások szemén keresztül ismerjük meg, olyanokén, akik szintén mások szemén keresztül ismerték meg; egészen a kezdetektől addig a pontig, amíg a világra vonatkozó összes tudás fel nem halmozódott. Néha előfordul, hogy találnak egy-egy gyereket, aki úgy nő fel, hogy teljes elszigeteltségben tartják a gondozói, pincékben, egyedül és csak enni adnak neki. Az ilyen gyerekek soha nem tanulnak meg tökéletesen beszélni és egyéb fogyatékosságaik lesznek, mert az embert embernek kell tanítani ahhoz, hogy ne nagyszerű potenciállal rendelkező állat legyen.
Amikor magányosak vagyunk, a világról való tudásból megszerzett rész ugyan nem veszik el, de a saját magunkra vonatkozó tudás egyre halványul, hiszen az ember magát is csak a társas kapcsolatain keresztül értelmezi, így a magány elszigetel minket saját magunktól is.

Ha magányosak vagyunk, elbizonytalanodunk a világban elfoglalt helyünket illetően. Mi lesz abból a nőből, aki a péntek esti bulik körberajongott középpontja, és most egyedül ül melegítőben hetekig? Mi lesz a cégigazgatóval, aki abból nyeri az önértékelését, hogy mindent kézben tart és irányítja a kollégákat?

Főnökösködjön otthon? Valószínűleg ez történik. A visszajelzések elvesztése minden embernek fájdalmas: a kicsi gyerekeknél visszafordíthatatlan károkat okoz, de a felnőttek lelki és – érdekesmód – testi egészségére is mérhetően rossz hatással van.

A magány romboló hatása

Ennek ellenére a magány szégyellnivaló dolognak, gyengeségnek számít, holott „a magány a test biológiai vészjelzése arra, hogy kapcsolatot teremtsünk más emberekkel, pont úgy, ahogyan az éhség jelzés arra, hogy az embernek táplálékot kell magához vennie” – fogalmazta meg Julianne Holt-Lunstad, kognitív tudós a The New Yorker-nek.
Mégis sokan „nyuggerezve” ítélkeznek, amikor idősebb embereket látnak az utcán a járvány alatt. Az elmúlt hetekben példátlan módon támadták az idős korosztályt: tele volt a közösségi média mémekkel, amelyekben megszégyenítették, infantilizálták és rendreutasították őket. Bár a járvány nem egy korosztályból indult, mégis a veszélyeztetett korosztály lett érte büntetve. Az ember ilyen: kell valaki, akin ki lehet tölteni a felhalmozódott indulatokat. Szerencsére a kínaiak közösségi médiája nem hozzáférhető Európából. Ezt a szégyenletes viselkedést Facebookon ki is kértem magamnak a 93 éves nagymamám nevében, de válaszként csak kijárás-megszégyenítés érkezett az egyébként Németországban élő és jelenleg otthon ülő nagyanyám felé. Szerencsére nem tud magyarul és egyébként is e-mailen tervezzük, hogy mikor tudunk majd találkozni.
Magyarországon nagyon sok idős ember él egyedül, így az összes társas kapcsolata a gyerekek esetenkénti látogatására és a boltra, piacra, orvosra korlátozódik.

Ezek az emberek azzal, hogy kimennek vásárolni, sok esetben ösztönök mentén haladva az életükért küzdenek, mely a négy fal között egyedül pokolivá, és sajnos sokkal rövidebbé válhat.

Ennek oka az, hogy a szorongás és az elszigeteltség fizikai szinten károsítja az agy idegpályáit. Aki ilyen típusú stressznek van kitéve, annak a betegségekkel szembeni sérülékenysége jelentősen növekszik, mivel a stressz kicsit leegyszerűsítve magasabb pulzusszámot, vérnyomást és gyulladást elősegítő vegyületek felszaporodását okozza. Holt-Lunstad egy néhány évvel ezelőtti tanulmányában arra jutott, hogy a magány 26%-kal növelte a korai halálozás kockázatát, a szociális elszigeteltség – amely egy objektív tényállás, de a magány szubjektív érzésének esélyét növeli – pedig 29%-kal növelte az esélyeket a korai halálra.
Nem mintha a magány csak az időseket érintené. Sok olyan pár él együtt, ahol a kapcsolat nem gyógyír a magányra, és a szociális távolságtartás hatására ők is azt érzik, hogy nem élnek, hanem egyelőre csak túlélnek. Ahhoz, hogy élőnek, elevennek érezzük magunkat, kapcsolódnunk kell más emberekhez, és a közös elszigeteltség ezt önmagában nem segíti elő.

 

 

Made with Flourish

A magány és a szociális elszigeteltség eddig is létező és mérhető probléma volt, mely sokakat érint. Ráadásul egy európai kutatás szerint hazánkban az uniós átlaghoz képest is kiugróan magas a magányosok, a társas kapcsolatokat nélkülözők aránya. Vajon mi vár ránk a koronavírus járvány elvonulása után?

Tartós vagy ideiglenes a változás?

A járvány olyan viselkedésre kényszeríti az emberiséget, ami ellentmond természetének, és azoknak a készségeknek, melyeket évezredek óta kifejlesztett a túlélés érdekében. „Az agyunk a múlt brutális evolúciós leckéiből azt tanulta, hogy az elszigeteltség egyenlő a halálos ítélettel” – mondta James Coan a Virginiai Egyetem kutatója. Együtt szinte mindent könnyebb csinálni: 

Az agynak például kétszer olyan kemény munkát kell végeznie egy videokonferencián elhangzott információ feldolgozásához, mintha élőben hangzana el ugyanaz.

Hirtelen minden nehézkessé vált, hiába adott a technika a kapcsolattartáshoz. A programok működnek, de amit tíz perc alatt meg lehetne beszélni személyesen, abból másfél órás meeting lesz mostanság. A képernyőre próbálunk írogatni a mutatóujjunkkal és este a képernyővel vagy a tükörrel koccintunk.
Tudjuk, hogy az intézkedések, melyek most elszigetelnek minket egymástól, átmenetiek, viszont az könnyen lehetséges, hogy a hatásaik hosszútávon is megmaradnak valamilyen szinten, és a járvány után is elszigeteltebb életet fogunk élni.
A kézfogás például nem kizárt, hogy egyszerűen kihal a jövőben, ahogyan más szokások is. A holokauszt túlélőknél például sokszor figyelték meg, hogy bár már régóta biztonságos anyagi körülmények között éltek, továbbra is problémás volt az ételhez való viszonyuk és sokan érthetetlennek tűnő módon felhalmozták az ételt. Kínában és Tajvanon a SARS járvány óta alapvetően hozzátartozik a kultúrához a maszk hordása. Ezt nemrég még értetlenkedve vettük tudomásul, amikor turistaként Budapesten is maszkban jártak. Ez viszont nem véletlen: a 2013- as SARS koronavírus-járvány halálozási aránya tíz százalék körül volt. Milliók éltek át akkor sokkal nagyobb veszélyt, mint mi most, hiszen a COVID-19 halálozási aránya várhatóan 3%-nál fog megállni, ha túl leszünk rajta. Hiába sikerült azonban Ázsiában megállítani teljesen azt a SARS járványt, a szociális távolságtartás és a maszk viselése megmaradt szokásként. Hasonlóra számíthatunk mi is a jövőben, és valószínűleg más szokásaink is meg fognak változni, amikor néhány hónap után teljesen hozzászokunk, hogy megváltozott az életmódunk és elszigeteltségben élünk.

Ennek az eredménye a várható gazdasági visszaesés mellett egy hasonló nagyságrendű szociális visszaesés is lehet, melynek elszenvedői azok lesznek, akik magányosak. Igaz ez az egyedül élőkre, de még inkább az idősebb egyedül élőkre, akik várhatóan a jövőben sem keresnek már társat. A jövőben, ha és amikor majd ennek a problémának a feltárására vagy orvoslására vállalkozunk, reméljük több együttérzés lesz bennünk a magányos emberek felé, hiszen magunk is tapasztalni fogjuk a terhet, amelyet cipelnek. Azt még nem lehet tudni, hogy a jövőbeli társas kapcsolatokra tud-e pozitívan hatni egy tartós elszigeteltséggel járó periódus, de nagyon óvatosan úgy tippelnék, hogy talán többre fogjuk értékelni a társas kapcsolatainkat. Nekem például az volt a tervem a születésnapomra, ami október végén van, hogy megnövesztem a hajam és lelézereztetem az arcom, hogy jól nézzek ki. Most pedig már az tartja a lelket bennem a jelenlegi helyzetben, hogy addigra talán lesz rá lehetőség, hogy a törzshelyemen üljünk a számomra legfontosabb emberekkel és élőben halljam a buta, részeg vihogásukat és másodlagos, hogy hogyan fogok kinézni.

(Illusztráció: Borzas Kata; infografika: Kocsis Krisztina)