– Amikor nyáron megkerestelek, azt kérted, halasszuk inkább őszre a beszélgetést, lévén akkor van a születésnapod. Számodra ez egy ilyen kultikus dátum?

– Szeretem a születésnapjaimat. Jóban vagyok a korommal, hát szerethetem. Gyermekkoromban sem akartam hamarabb felnőtté válni, most meg nem akarnék ennyi vagy annyi évvel fiatalabb lenni. Valamennyien bejárjuk az utat. Nekem természetellenes lenne azt mondani: mostantól mindvégig a huszonkilencediket ünneplem! Meggyőződésem, hogy a teret hódító korosztályosítás mérhetetlenül rontja, hovatovább rongálja az élet természetének jó megélését.

– Mit értesz azalatt, hogy korosztályosítás?

– Korcsoportokként gondolnak ránk, akként kéne gondolni magunkra. Emiatt nehéz önmagunkról egészségesen gondolkodni, könnyen elbizonytalanít a jelenség abban, amit adottságaink, erőnlétünk, tettvágyunk alapján magunkról tartanánk. Szégyellhetővé válhat az ember életkora. Egy harmincöt éves férfi vagy nő már kisodródik helyzetekből, ha munkát keres. Gyerek és idős között lassan alig van kommunikáció, hogyan is érthetnék egymást? – kérdezzük. Generációs vízválasztó lett a számítógép, a zene, a telefonhasználat, s az lehet bármi. Az információáradattal táguló világunk ellenére szűkülni engedjük a lehetőségeinket. Miért is?!

– A minap beszéltem egy hajdani sportlegendával, aki elmondta, hogy anno nem értették a társaival, hogy egy kopaszodó, pocakosodó ember mi a csodát erőlködik mellettük a sportpályán, csupán most érti, amikor már ők is kopaszodnak és pocakosodnak…

– Vidéken, paraszti közegben nőttem fel. Föld, fa, víz, állatok, madarak vettek körül, és olyan emberek, akik nem féltek a munkától, akik számára egyértelmű volt a helytállás. Koruktól függetlenül mindig megtalálták azt a tevékenységet, amivel hasznosak lehettek. Ott és akkor teljesen magától értetődő volt sok generáció harmonikus kapcsolata, együttműködése. Nem csoda, hogy kiskoromtól kezdve mindig voltak idősebb barátaim. Tapasztalásaik, bölcsességeik nagyon fontosak voltak és maradtak számomra. Értelmesek és érvényesek a mai napig. De mondhatnám, hogy énektanárom, Sík Olga kilencvenhét éves korában is briliáns elme volt. Élénk és nyitott. Foghattam a kezét, amikor pont olyan méltósággal távozott, mint ahogyan az életét élte. Megadatott az is, hogy Szepes Mária közelében lehettem. Majdnem száz évet élt meg. Utolsó éveiben már nem látott tökéletesen, de végig lendülettel élt, egyszerre négy könyvet írt párhuzamosan, segítőjének diktálva. Halála előtti este elbúcsúzott, aztán elment. Igen, ők egy pillanatig sem adták meg magukat. Mindig találtak utat. Tovább, tovább, tovább… Eközben a külvilág nem győzi bizonygatni, hogy a kor előre haladtával mi mindenre vagyunk egyre kevésbé alkalmasak. Ilyen szemlélet mellett a természetes lét micsoda akadályokba ütközik? A felhalmozott tudás, tapasztalás értéktelenné lesz. Miért sugalljuk, hogy a másik helyére lépve adódik csak lehetőségünk? Nem gondoljuk, hogy így a generációk egy egymást támogató attitűd helyett egymás farkasaivá lesznek?

– Igen, Klári, de csodálva a végtelen belső szabadságodat, mégiscsak előfordult, hogy korszakokat váltottál… Volt a nagy berobbanásod időszaka, aztán volt egy Demjén-, egy csodás Presser-korszakod, majd amikor szerző-előadóként kértek fel, saját dalaidat énekelted, most pedig épp egy egyedülálló zenei gyermekprogramon dolgozol egy iskolával…

– Mi a kérdés?

– Azzal, hogy időről időre ennek vagy annak elkötelezted magad, nem mondtál le a szabadságod egy részéről? Nem határoltad be te is önmagadat?

– Nem hiszem. Sosem fogadtam el érvényesnek, hogy az ember egy ilyen vagy olyan, ekkora vagy akkora tehetségének kiszolgálója. Én pont fordítva gondolom: a tehetségnek kell szolgálnia az embert! Az legyen az eszköz! Az eszköz, mint lehetőség arra, hogy kiteljesedhessünk. Az borzalmas, amikor valakit a saját tehetsége rángat, amikor valaki egyetlen céljának azt érzi, hogy a tehetségének minden egyebet alávessen, akár saját élete megélését is. Rengeteg áldozata lett ennek az elgondolásnak. Legnagyobb kincsünk talán a képességünk a változásra. Ez ad esélyt igaziból megélni az életet. Elkezdeni, folytatni, elvégezni, újrakezdeni vagy épp bármivel felhagyni, ha az az életszerűbb. S mindvégig tudni, hogy mi a dolgod, mit, miért csinálsz, tudni, mi a cél, hogy a végén hová akarsz jutni.

– Nálad ezek a váltások mennyire voltak ösztönösek?

– Adott ponton az ösztönösnek is tudatossá kell válnia, ha eredményt akarsz. Kezdettől valami egészen másféle és nagyon mélyről jövő bizonyosság mozgatott. Gondolj bele: vajon mennyi reális esélye lehetett egy magamfajta vidéki kislánynak, hogy egyszer majd akkorát tudjon dobbantani, hogy a világ oly távoli részein, mint Japán vagy Kuba, ezrek énekeljék vele a dalait?! Reálisan belegondolva, gyakorlatilag semmi. Mégis, tudatosan vagy ösztönösen, kiskoromtól figyeltem, hogy mikor, merre nyílik egy ösvény, amin álmaim megvalósítása felé tarthatok.

– És hogyan nyílik egy ilyen ösvény? Tavaszi rügyfakadáskor?

– Hát nem! Szerinted? Nevetek ám… Attól tartok, valamennyiünknek több is nyílik. Figyelni kell. Fel kell ismerni azt az állapotot, amikor a belső törekvések és a külső lehetőségek megengedőn egybeesnek. Meg kell érezni azt a pillanatot. Ugyanakkor szerintem nem szabad mindent erre feltenni. Egyetlen dolog beteljesítése nem fedheti le az életed. Az sokkal dimenzionáltabb, gazdagabb, többrétűbb. Az olimpiai győzelem előtt, mellett, után is van élet. A főszerep, az aranylemez, a Nobeldíj, bármely beteljesedettség előtt, mellett, után is. Régóta azt gondolom, hogy az igazi kreativitás az alkotáson, létrehozáson túl az élet megélése maga.

– Tudod, az állatvilágban van olyan, amelyik fától fáig haladva talál el a folyóig, és van, amelyiket egyetlen csillag vezeti odáig…

– A fekete gyöngy című lemezemet vettük fel. Erre Szakcsi (Szakcsi Lakatos Béla – a szerk.) két szépséget írt, a többi dal zenéjét és szövegét pedig én. A Rádió 8-as stúdiójában folytak a felvételek. Nyitott ajtó mellett, a stúdió előterében vártam, hogy az énekléssel sorra kerüljek. Hallgattam az egyre tökéletesedő zene felvételét, és rádöbbentem, hogy a zene és a megírt szövegek kiskorom óta bennem éltek. Megkomponálatlanul, eszközök híján kifejezetlenül, de mind velem volt, és várt, hogy kiénekeljem magamból. Hogy a kérdésre is válaszoljak: sokáig fától fáig tájékozódtam, aztán, amikor szárnyalni is tudtam már, sokkal inkább a vezércsillag mutatta az utat.

– Mindig ennyire eltökélt voltál?

– Sosem gondoltam ekként magamra, viszont anélkül biztos nem ment volna. Ezer olyan helyzet, állapot volt, amikor reménytelennek látszott a folytatás. Amikor mindenben elveszíthettem volna a hitemet: felbomlott munkakapcsolatok, megszakadt barátságok, árulások, hitegetések, emberi tragédiák, megszűnt cégek, bezárt hanglemezgyárak. Sorolhatnám… de semmi bánat nem tudta elvenni a derűmet, mondhatnád, az eltökéltségemet. Ami bennem akként szólt: tovább kell mennem, folytatást kell találnom.

– Mindig tudtad, hogy hova, merre?

– A legtöbbször igen. Az életem folyamatos keresés, folytonos közelítés önmagamhoz. Az, hogy a gyermekek zenei oktatását segítő anyag évek óta újra meg újra az érdeklődésem előterébe kerül, nem azt jelenti, hogy egy idősödő néni lehajol a gyerekekhez, hanem annak felismerése, hogy ezzel dolgom van. Okkal. Hiszen átláttam egy jelenséget, s találtam rá megoldást. A gyerekek saját tehetségének felfedeztetése ez, külső megítélés nélkül.

– Nem is hiányzik a siker, taps, a reflektorfény, a közönség rajongása?

– Nem, mert nem szűnt meg. Nincs hiányom. Amúgy nem ez tartja ébren az álmaimat. Ha így lenne, akkor nagyon kiszolgáltatott lennék.

– De neked ez, emlékszem, fontos volt…

– Megtörtént. Pont jókor, nem máskor – így énekelem az egyik dalomban.

– Pódiumra állsz?

– Már csak azért is, mert a Közelség című könyvem előadóestjével – ami lassan turnézásra kész – az izgalmasság tárházát nyitottam meg. Műfaji határok szelíd eltörlésével. Ha ezt a fajta újítást zenében is megtalálom, annak biztosan az éneklés lesz a vivőanyaga. Az életünk megélése nem egy, két vagy három összetevőből áll. Se a tanárnak, se a cipésznek, se az atomfizikusnak, se a portásnak. Sok mindenből áll össze, jobb mindegyiket megélni, nem kell egyetlen tevékenységre szűkíteni. Az író sem lehet csak az, a nap huszonnégy órájában. Időnként kosarat, máskor hólapátot ragad, szeret, valamiben továbblép, vagy épp ápol valakit. Éli az életet. Egy világhírű zongoristától hallottam, hogy sokáig azt hitte, azonos a foglalkozásával. Aztán rájött, hogy ő elsősorban egy emberi-szellemi lény, akinek a foglalkozása zenész. Mennyire igaz!

– Neked mi a foglalkozásod?

– Átívelő…

– Tudatában vagy annak… vagy inkább úgy fogalmaznám, hogy érzed-e azt, hogy mit jelentett Katona Klári generációk számára?

– Jelentett? Látod, erről én csak jelen időben tudok beszélni. Tegnapelőtt egy harmincöt éves lány lépett oda hozzám, és amit mondott, attól úgy éreztem: ha ezenkívül nem is kaptam volna mást a pályámon, ez akkor is elég lenne!

– Mit mondott?

– Nem árulom el, mert még megírnád!

– Tartok tőle…

– Ugye? De ez csak nekem szólt! Egyébként mindig az olyan partnereket kerestem, akik képesek túllépni a műfaji korlátokon, és valami nagyon lényegeset tudnak a zenéjükkel, szövegükkel megfogalmazni. Ilyen a Szakcsi, a Demjén, a Presser…

– Azt tudod, hogy a Presser azt mondta, hogy te jobban énekelted a dalait, mint ő?

– Nem, de ez igazi öröm! Valószínűleg van egy olyan képességem, ami miatt zenéből és a szövegből valami mást is hallok, azt a továbbadnivalót, ami a hangomon megszólaltatva egy új minőséget teremt. Gábor zenéjéből is talán olyasmit éreztem, hallottam meg, amire még ő sem számíthatott.

– Tehát amikor a felvételeidet hallgatva úgy érzem, hogy az előadásod jobb, mint maga a szám, akkor roszszul érzem?

– Rosszul, bizony. Amit megszólaltatok, az mind ott van a szövegben és a zenében.

– Ahogyan a „Babost” végigkísérted útján, ahogy Gyuszi betegségének minden fázisát megélted, elvesztését átélted, amennyi szeretettel, okossággal, méltósággal az elviselhetetlenségben léteztél, az valami egészen kivételesen felemelő emberi példázat számomra…

– Köszönöm. Az önzetlenség a szeretésben és úton az elvesztésben is kivételes megélést ad. Harminchat évig gyakoroltam szeretése okán, három hónapig az elvesztése felé tartva. Sokaknak nem tűnik járhatónak az önzetlenség útja. Sem szeretésben, sem elkötelezettségben, sem az elvesztés idején. Az út pedig járható. Tudom, mert bejártam, s ez végtelen nyugalmat ad.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/43. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Szipál Péter