Rémület, pánik, szégyen, megalázottság, magány – és mindezek után a kényszerű felnőtté válás egyetlen szempillantás alatt. Röviden talán így foglalható össze azoknak a fiatal nőknek a története, akik a Vétkesek című spanyol dokumentumfilmben vállalták, hogy őszintén mesélnek az abortuszukról.
Miközben hallgattam ezeket a fiatal nőket, akik kamaszként találták szembe magukat ezzel az embert próbáló élethelyzettel, önkéntelenül arra gondoltam: vajon nincs-e mindannyiunknak egy ilyen vagy ehhez hasonló története a szűkebb, vagy tágabb családból esetleg a baráti körből?
Az enyém a szó klasszikus értelmében nem a sajátom, de a hatását tekintve nagyon is azzá vált. Talán már iskolás voltam, amikor édesanyám teljesen váratlanul harmadszor is teherbe esett, és a nem túl rózsás anyagi helyzetünk miatt a szüleim úgy döntöttek, nem tartják meg a babát.
Nem értettem, mi történik. Csak azt tudtam, hogy az addig békés életünk egy csapásra felbolydult. Hogy anyuval valami nincs rendben, hogy el kell majd mennie, de azért majd vissza fog jönni. Emlékszem arra a mindent elsöprő „legyen már vége” érzésre. Azt akartam – nem is, inkább követeltem – legbelül, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba.
De ezzel mégse lett vége: évtizedekkel később, a nagyon is tervezett terhességem idején újra megjelent ez a szorongás. A nehezebb napokon voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, a terhességem valami rossz és bűnös dolog, és azon kaptam magam, hogy újra azt kívánom, bárcsak minden visszatérne a régi kerékvágásba.
A szégyen, amit nem is értünk egészen
Az abortusz sok családban ma is tabutéma. Van, aki szégyelli, van, aki szeretné maga mögött hagyni, mások attól tartanak, hogy a környezetük elítélné őket. Egy 2016-os, tizennégy vizsgálat eredményeit összegző kutatás szerint az abortuszhoz kapcsolódó társadalmi megbélyegzés gyakran jár együtt az önváddal, az ítélkezéstől való félelemmel és a titkolózással.
Ez is érdekelhet: Elhallgatott történelem, társadalmi traumák – interjú Tóth Erzsébet Fannival
Egy, a Feröer-szigeteken végzett 2022-es antropológiai kutatás különösen érzékletesen mutatja meg, milyen mélyen gyökerezhet az abortuszt övező hallgatás a családokban. Az egyik megszólaló arról mesélt, hogy kiskorúként az édesanyja kísérte el az orvoshoz, sőt, a rendelőben még helyette is ő beszélt. Az abortusz után azonban soha többé nem hozták szóba a történteket.
A félbehagyott mondatok, a szülők zavara, a kimondatlan félelmek nyomot hagyhatnak bennünk, évekkel később pedig egy ugyanolyan vagy nagyon hasonló helyzetben ugyanazzal a szorongással, szégyennel vagy hallgatással reagálhatunk, amit egykor a szüleinktől láttunk. Így öröklődhet tovább generációról generációra a hallgatás hagyománya.

A Vétkesek című dokumentumfilm az abortuszról, a döntés nehézségeiről és a nőket gyakran körülvevő hallgatásról mesél. (Forrás: Getty Images)
Száz nő, százféle abortusztörténet
A Vétkeseket jegyző Marta Duran Lozano spanyol filmrendező több mint száz olyan nő anonim vallomását gyűjtötte össze, akik átestek terhességmegszakításon. Sokuk ezt megelőzően még sosem beszélt erről, mások most először tudták megfogalmazni, mit is jelentett az életükben az abortusz.
Marta filmjében ezeket a megrázó „gyónásokat” hat olyan nő olvassa fel, akik kamaszként maguk is átestek abortuszon. „Nem vagyok szörnyeteg” – jelenti ki egyikük, mire a másik már arról beszél, hogy amikor meglátta a pozitív tesztet, az első gondolata az volt, hogy elkövette a legnagyobb hibát, amit egy lánygyerek elkövethet.
A történetek és ezzel együtt a megélések korántsem egyformák tehát. Van, aki a döntés előtti napokban újra és újra elképzelte, milyen lenne megtartani a gyereket. Más arról mesél, hogy a beavatkozás után szinte azonnal visszatért a munkába.
„Robotpilóta üzemmódba kapcsoltam. Délután háromkor megoperáltak, este hatkor pedig már a családi étteremben voltam és felszolgáltam.”
És van olyan megszólaló is, aki egészen másként tekint vissza a történtekre: az abortusz nem változtatta meg az életét, sőt inkább segített abban, hogy még inkább önmaga lehessen. A Vétkesek egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbál egyetlen, mindenkire érvényes abortusztörténetet elmesélni.
Hét év után újra leültek beszélgetni
Különös csavar ebben az amúgy is igen személyes történetben, hogy a rendező pontosan tudja, miről beszélnek a kamera másik oldalán ülő nők: kamaszként maga is átesett abortuszon, amelyről aztán hét éven keresztül képtelen volt beszélni. A Vétkesek számára egyfajta önismereti utazás is volt, amelyben nemcsak ismeretlen nők történetét dolgozta fel, hanem a sajátját is.
A sok közül talán az egyik legmegrendítőbb pillanat, amikor Marta évekkel a történtek után leül a hozzá legközelebb állókkal. A kamera előtt a szüleivel és a volt párjával arról beszélgetnek, mit éltek át akkor, mitől féltek, és miért nem tudtak annak idején őszintén szót érteni egymással.
Ott, a díszletek között döbbennek rá, hogy ugyanazt a helyzetet mennyire másként értelmezték. Miközben a szülők attól tartottak, hogy a lányuk bizonytalan a döntésében, ő azt hitte, csalódást okozott nekik.

A Vétkesek című dokumentumfilm az abortuszhoz kapcsolódó személyes történeteket és a témát övező társadalmi tabukat mutatja be. (Forrás: Getty Images)
„Miért minden rajtam csattan?”
A dokumentumfilm egyik visszatérő motívuma a magány. Az az érzés, hogy miközben egy nem kívánt terhesség két ember közös története, a következményekkel végül mégis a nőnek kell szembenéznie. Neki kell végigcsinálnia a vizsgálatokat, a beavatkozást, és sok esetben neki kell megbirkóznia a környezetéből érkező ítélkezéssel is.
„Erősnek kellett mutatnom magam. Attól féltem, ha »nem viselem« jól, azzal a párom nemtetszését váltom majd ki” – vallja be az egyik megszólaló. Mintha még azt is elvárnák tőle, hogy a saját érzéseivel se terheljen másokat.
Ez is érdekelhet: Az abortusz a legmagányosabb dolog, ami egy nővel történhet
A magány ráadásul nem feltétlenül ér véget a beavatkozással. Egy 2023-as amerikai kutatásban többen arról számoltak be, hogy hiába vették körül őket családtagok vagy barátok, nem érezték úgy, hogy bárkivel őszintén beszélhetnének az abortuszukról. Egy évvel később egy skót vizsgálat arra mutatott rá, hogy sok nő éppen ezért az interneten keresi mások történeteit.
Nem feltétlenül tanácsot várnak, csupán annak megerősítését, hogy nincsenek egyedül.
A hallgatás mögött sokszor nem az áll, hogy az érintettek nem szeretnének beszélni, hanem az, hogy félnek a fogadtatástól. És ez a félelem nem feltétlenül alaptalan: az ítélkezés olykor éppen ott éri őket, ahol segítséget és megértést remélnek.
„Aki a tűzzel játszik, könnyen megégeti magát”
Az egyik szereplő bevallja, még ma is elevenen él benne az a cinikus megjegyzés, amivel a nőgyógyászati rendelésen fogadták: „Aki a tűzzel játszik, könnyen megégeti magát.”
És bár szeretnénk azt hinni, hogy az ilyen mondatok ritka kivételek, a kutatások szerint az abortuszt kérő nők megbélyegzése az egészségügyi ellátásban nagyon is létező probléma.
Egy 2025-ben publikált nemzetközi tanulmány húsz ország 38 kutatását összegezte, és arra jutott, hogy az abortuszhoz kapcsolódó megbélyegzés, a tiszteletlen bánásmód és a megalázó megjegyzések az egészségügyi ellátásban is visszatérő problémát jelentenek. Egy Uruguayban végzett felmérésben például a megkérdezett nők közel negyede érezte úgy, hogy az egészségügyi személyzet ítélkezett felette.
Pedig az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásai egyértelműek: a terhességmegszakítással kapcsolatos ellátás során tisztelettel, ítélkezés nélkül kell kommunikálni a páciensekkel, és biztosítani kell számukra a megfelelő tájékoztatást, valamint a szabad, informált döntés lehetőségét.
„Volt egy abortuszom. Te hogy vagy?”
A Vétkesek egyik legfontosabb üzenete éppen az, hogy ezek a történetek nem feltétlenül tragédiák, és nem is kell mindenkinek ugyanúgy viszonyulnia hozzájuk. Van, akinek fájdalmas emlék, van, akinek megkönnyebbülés, és van, akinek egyszerűen egy döntés az életében. Egyik tapasztalat sem érvényteleníti a másikat.
A történetek megosztása azonban összekötheti azokat a nőket is, akik egészen másként élték meg az abortuszukat. A felismerés, hogy mások is kerültek hasonló helyzetbe, hogy a félelmeinkkel, kételyeinkkel vagy éppen a megkönnyebbülésünkkel nem vagyunk egyedül, sokat jelenthet annak, aki addig magában tartotta a történetét.
Talán ezért is olyan erős a film egyik legegyszerűbb mondata: „Volt egy abortuszom. Te hogy vagy?” Nincs benne magyarázkodás, önvád vagy feloldozásért könyörgés. Csak egy történet, amelyet végre el lehet mondani. És egy kérdés, amelyre talán most először őszintén lehet válaszolni.
Kapcsolódó: 1987 – Abortusz a Kádár-korszakban III. – A nők magányossága
A Les Culpables (Vétkesek) című dokumentumfilmet november 22-én vetítik a 23.Verzió Filmfesztiválon.