A Központi Statisztikai Hivatal november 10-én frissített, előzetes adatai szerint 2026 januárjától augusztus végéig 10 066 személysérüléses közúti baleset történt Magyarországon, 5,2 százalékkal több, mint tavaly ugyanebben az időszakban. A balesetekben 274 ember vesztette életét, egy évvel korábban 302.
Amit a baleseti statisztikák nem mutatnak meg: mi történik a túlélőkkel?
Egy súlyos közúti balesetről többnyire annyit tudunk meg a hírekből, hányan sérültek meg benne, hányan vesztették életüket, és ittas volt-e a sofőr, ha pedig követjük a hazai statisztikákat, számszerűsíteni is tudjuk, hány ilyen szerencsétlenség történik az országban. De ehhez híreket sem kell követnünk, a napi közlekedés során is látni, milyen könnyen és gyakran kerülhetünk veszélybe egy türelmetlen vagy meggondolatlan manőver miatt.
A statisztikák valóban elrettentőek, érthető, hogy sok szó esik róluk, arról viszont jóval kevesebbet beszélünk, hogyan telnek a következő hetek és hónapok, és milyen lelki következményekkel jár egy-egy ilyen esemény – holott az érintettek köre sokkal tágabb annál, mint amit a számok mutatnak.
Kapcsolódó: Ezért tűnik egyre rosszabbnak a helyzet a közutakon
Egy súlyos baleset a túlélőket, a sérültek és az elhunytak hozzátartozóit, a baleset okozóit, a szemtanúkat és a mentésben részt vevő szakembereket hosszú távon is megviselheti, ami megfelelő segítség nélkül komolyan befolyásolhatja az érintettek életminőségét, kapcsolatait és mentális egészségét.
(Forrás: Getty Images)
„Évente Magyarországon kb. 50 ezer baleset történik, ezek főleg közlekedési, háztartási és munkahelyi balesetek. Az áldozatokat a testi sérülések osztályozásával könnyű számon tartani. A lélek persze ennél sokkal bonyolultabb, az azonban nagyjából a valóságnak megfelelő szám, hogy egy balesetnek ötször annyi lelki sérültje lehet, mint ahány testi sérültje van.”
Írtuk cikkünkben 2021-ben, a szabadbattyáni buszbaleset kapcsán, ahol szakértő segítségével jártuk körbe, mekkora lehet egy baleset hatósugara, milyen fizikai és pszichés tünetek jelentkezhetnek az átéltek hatására, és miért is lenne jó, ha a traumatológia osztályokon és a baleseti sebészeteken a balesetek áldozatai azonnal kapnának tájékoztatást arról is, hogy lelki szempontból mi várhat rájuk.
November 15-én, a közlekedési balesetek áldozatainak emléknapján azokra emlékezünk, akik az utakon vesztették életüket, és egyúttal azokra is gondolunk, akik elveszítették egy szerettüket, túléltek egy balesetet, és azóta is együtt élnek a következményeivel. Az alkalom kapcsán többek között arról is szeretnénk beszélni, amiről a baleseti hírekben ritkán esik szó: a trauma természetéről, sokféleségéről, és a láthatatlan sérülésekről, amelyek hosszú hónapokkal, akár évekkel a tragédia után is velünk maradhatnak.
2021. augusztus 15.: a nap, amit soha nem felejtünk el
Több mint öt évvel a tragikus kimenetelű szabadbattyáni buszbaleset után két barátnőmmel, Dórival és Csillával megpróbáltuk szavakba önteni a megéléseinket; hogy mi történt velünk azon a hajnalon, Horvátországból hazafelé tartva, hogyan éltünk tovább utána, és mi segített (vagy épp nem segített) a feldolgozásban.
A történetünkkel arra szeretnénk rávilágítani, miért fontos a statisztikák mögött meglátni az embert, és arról is beszélni, hogy ugyanazt az eseményt sokféleképpen élhetjük meg, hogy ezek a különböző megélések egyformán érvényesek, és hogy merjünk segítséget kérni, ha úgy érezzük, szükségünk van rá.
„Szólítottam őket, de nem válaszoltak azonnal” – a buszbaleset percei
Csilla:
– Technikailag a baleset előtti percekben aludtam. Az első – úgymond – emlék, hogy nagyon fáj az arcom, és nem értem, miért. Az azt követő pár másodperc, perc pedig egyszerre tűnt egy szemvillanásnak és egy örökkévalóságnak.
Dóri:
– Az egyik barátnőm mellettem aludt, én pedig éppen egy fényképet posztoltam Facebookra az indulás előtti városnézésről. A kezemben volt a telefon, amikor éreztem, hogy a busz lehajt az úttestről, és már a szalagkorlát súrlódik a busz alján. Rögtön tudatosult bennem, hogy balesetet fogunk szenvedni.
Azonnal elöntött egy leírhatatlan érzés: a színtiszta, teljes elfogadás, amit korábban sosem tapasztaltam.
Azt éreztem, hogy lesz, aminek lennie kell. Nem volt bennem félelem attól, hogy mi fog történni, vagy hogy egyáltalán túlélem-e. Előrenyúltam a szabadon lévő kezemmel, kitámasztottam magam az előttem lévő ülésen, és tovább pörgettem a Facebook-hírfolyamot.
Ancsa:
– Ébren voltam, zenét hallgattam, így élesen emlékszem mindenre. Hazafelé rossz érzésem volt a buszon, átsuhant a fejemen a veronai tragédia, emiatt nyugtalan voltam és nem tudtam aludni. Az egyik legerősebb emlékem az, hogy nem lepődök meg, amikor elkezdődik. Hogy ez furcsa egybeesés volt-e csupán, vagy tényleg igazi megérzés, azt ma sem tudom eldönteni.
Csilla:
– Amikor felfogtam, mi történt, az volt a legfontosabb, hogy mind a hárman ott voltunk, összekucorodva egymásba, többé-kevésbé épségben. Szerintem maga a baleset ténye után a legrettenetesebb érzés az volt, hogy mi hárman nem egy kórházba kerültünk. Illetve, hogy édesanyámnak milyen szörnyű lehetett ezt a hírt reggel 5 körül, vasárnap hallani, de persze jobb, ha tőlem tudja, és nem a hírekből. Emlékszem, ahogy telt a nap és sikerült minden legközelebbi emberrel beszélni, akkor érkezett egy kis megnyugvás a fájdalom mellé. Személy szerint engem kerekesszékben kellett tolni, mert a sokktól és egy sérüléstől nem tudtam járni.
Dóri:
– Amikor észhez tértem, egy furcsa állapotba kerültem. Olyan volt, mintha kívülről láttam volna magamat. Nem voltak bennem érzések, nem pánikoltam, csak egyszerű, neutrális gondolatok jártak a fejemben, amelyekkel konstatáltam a helyzetet. Majd ismerős hangok csapták meg a fülemet: a barátnőim szólongattak. Ez volt az a pillanat, amikor kicsit kimozdultam a belső világomból, és már azon voltunk, hogyan juthatnánk ki együtt a felborult buszból. Amikor kiléptünk és biztonságban tudhattuk egymást, hatalmas öröm és megkönnyebbülés töltött el, hogy ezt túléltük és együtt vagyunk, viszonylag épségben.
Ancsa:
– Amikor áttapogattam magam a sötétben, és realizáltam, hogy egyben vagyok, csak a barátnőimre tudtam gondolni. Szólítottam őket, de nem válaszoltak azonnal. Életem leghosszabb pár másodperce volt, a legrosszabbtól féltem, és én voltam a legboldogabb ember a Földön, amikor megszólaltak végre.
A megkönnyebbülést követően jutott el a tudatomig, hogy egyébként úszunk az üzemanyagban, és pillanatokon belül ki fog gyulladni a busz.
Ez szerencsére nem történt meg, mindenesetre itt kapcsolt be a túlélési ösztönöm, ami elég löketet adott ahhoz, hogy kilépjek a kezdeti sokkból, és megpróbáljak kiutat találni.
Egyikünk rettegett, másikunk békét érzett – ugyanaz a buszbaleset, háromféle megélés
Csilla:
– Számomra az elsődleges nehézség szerintem a túlélő-szindróma volt. Örültem, és örülök a mai napig, hogy ilyen szerencsés voltam, de közben rettenetesen fájt, hogy volt, aki nem. Majd ahogy teltek a hónapok, az is nehezítő tényezővé vált, hogy nemhogy utastársaimra, de a barátnőimre sem tudtam ránézni. Közben küzdöttem azzal, hogy tömegközlekedést, autót kell használni, rettenetesen féltem.
Időközönként sikításra ébredtem éjszakánként, újraálmodtam pillanatokat, tekinteteket, képeket. Üzemanyag szagát éreztem olyan helyeken, ahol képtelenség volt. Hónapokig teljesen véletlen időpontokban fájt az arcom, mintha épp előtte ütöttem volna meg az ülésben. Az első két évben nem mertem busszal utazni. A vonaton is minden kanyarban kapaszkodtam, mintha éppen borulnánk. A mai napig nagyon kapaszkodom nagy sebességnél, kanyaroknál. Illetve, azóta nem tudok elaludni semmilyen tömegközlekedési eszközön, bármilyen hosszú is az út.
Dóri:
– Én furcsa helyzetbe kerültem, mert nem éltem meg traumaként a történteket, sőt! Életem egyik legfelemelőbb érzése volt az, amit a baleset perceiben megtapasztaltam. Talán az volt számomra a legnehezebb feldolgozni, hogy nem a hagyományos módon reagálok a történtekre. Többször előfordult, hogy lelkiismeret-furdalás gyötört amiatt, hogy miközben a szívemhez közel álló barátnőim szenvednek, lelki fájdalmakat élnek meg, és mélyen traumatizálódtak az eset kapcsán, én nem ezt élem át. És hiába gondolom magam empatikus embernek, abban az időszakban nehezen tudtam érzelmileg azonosulni azzal a fájdalommal és lelkiállapottal, amelyet ők átéltek.
Ancsa:
– Gyakran voltak emlékbetöréseim a legváratlanabb helyzetekben, és ritkábban ugyan, de az első egy-két évben pánikrohamokkal is küzdöttem. És ott volt sokáig a túlélők bűntudata is, amiről Edith Eva Eger A döntés című könyvében olvastam először évekkel korábban. Hiába ismertem fel, mi történik velem, nehéz volt feldolgozni, hogy nekem megadatott a puszta szerencse (az ülésrend), ami kilenc utastársamnak nem.
Ismeretlen embereket gyászoltam, akikkel nemrég még a tengerben fürödtünk, akik vidámak voltak, és akiket kéz a kézben láttam sétálni a parton. Sokat gondoltam rájuk és a családtagjaikra, és megszakadt a szívem, hogy nem tehetek értük semmit, nem tekerhetem vissza az időt, és nem másíthatom meg azt az utolsó másodpercet, ami a tragédiához vezetett. Hónapokkal a baleset után is bűntudatom volt, ha valami miatt nevettem. Úgy éreztem, nincs jogom a jókedvhez.
Egy interjú és egy kirúgott buszablak – váratlan kapaszkodók a túlélés után
Csilla:
– Ez mindig kicsit fura, legalábbis szerintem, hogy milyen dolgok tudnak segíteni. Számomra az első ilyen pillanat, amikor a pszichológusom várótermében egy Pszichológia Magazint lapozgattam, amikor szembejött velem egy Fahidi Éva-interjú, amelyből egy pár sor teljesen átformálta, hogy látom a saját traumámat. „Muszáj volt, hiszen élni kell! Az embernek mindig tudnia kell, hogy mire képes, és felismernie, milyen módon játszhatja, beszélheti, vagy akár táncolhatja ki magából a traumát.
Mert hiába formálja az emlékeket az idő, hiába dolgozza át őket újra és újra az ember magában, ebből meggyógyulni nem lehet, csupán megtanulni együtt élni vele.”
Ancsa:
– A családom és a barátaim abszolút összezártak körülöttem. Sok olyan ember is üzent, akikről nem gondoltam volna, hogy kedvelnek, ami néhány addigi gátat lerombolt bennem. Az ember jó esetben soha nem tudja meg, miként reagálna egy ilyen helyzetben. Visszaigazolás volt magamtól, hogy nem veszítettem el a lélekjelenlétemet, és addig, míg meg nem éreztem a fizikai fájdalmat a mellkasomban, tevékeny maradtam a helyszínen.
Ha képes voltam a helyzethez képest tiszta fejjel kiutat keresni, és kirúgni a busz hátsó szélvédőjét, miért ne tudnék más, kevésbé súlyos helyzeteket megugrani?
A mai napig ebből merítek erőt, amikor már nagyon tele van a hócipőm.
Ami öt évvel a baleset után is velünk maradt
Csilla:
– Az összes tömegközlekedési eszközön, a mai napig meg vannak azok a helyek, amelyekre az agyam enged leülni. Ha nem sikerül, vagy megvárom a következőt, vagy idegeskedem, amíg véget nem ér az út. Azóta is közel tartom az összes fontos kis mütyűrömet (iratok, telefon, fejhallgató, stb.), cipzárazott táskában, állandóan rajtam, hogy ha újra megtörténne, mindenem nálam legyen, tudjak segítséget hívni, értesíteni bárkit.
Dóri:
– A baleset után pár órával én már a volán mögött ültem. Nem okozott problémát sem a vezetés, sem az utazás gondolata, békésség járt át. Történt azonban egy érdekes eset két nappal a baleset után, ami kibillentett abból az idilli állapotból, amely napok óta átjárt.
Ismét autóba ültem, és a 441-es úton Kecskemét felé vezettem, amikor az előttem haladó kamion egyik gumiabroncsa szétdurrant, és az abroncs a szélvédőm felett pattogott el. Ez volt az a pillanat, amikor lefagytam, és félre kellett állnom, hogy felfogjam mi történt. Egyetlen kérdés járt a fejemben: miért történik ez most velem? Elsírtam magam, és felhívtam az egyetlen embert, akitől tudtam, hogy választ kaphatok erre a kérdésre. A válasza azonnal helyre tett. Tudatosult bennem, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ez csak egy próbatétel volt: vajon biztosan elfogadásban vagyok? Biztosan másképp tekintek már a világra és az életemre ezután?
Ancsa:
– Az utazástól korábban nem féltem, most viszont az autópályán, a vonaton és a repülőn is görcsben áll a gyomrom, és néha a tömegközlekedési eszközökön is elönt a remegés, ha valami miatt megrázkódik vagy hirtelen lefékez a jármű. Ez persze nem tart vissza attól, hogy kimozduljak, a világról nem szeretnék lemondani, még akkor sem, ha a nyaralások előtti időszak komoly lelki megterhelést jelent, maga az utazás pedig kész pokol.
Az viszont még a fentieknél is jobban zavar, amikor a hozzátartozóim utaznak. Nyilván nem beszélhetem le őket róla, és nem is szeretném, de minden alkalommal, amikor A-ból B-be tartanak, görcsösen aggódom értük, mert már tudom, hogy a legrosszabbhoz egy szemvillanásnyi idő is elég. A baleset előtt én is meg tudtam nyugtatni magam azzal, hogy az ilyesmi ritkán történik meg. A legszörnyűbb hírek láttán elborzadunk, és nagyon sajnáljuk az érintetteket, de hálát is adunk azért, hogy ez nem velünk történt meg.
Amikor távolról, az otthonunk kényelméből olvasunk egy tragédiáról, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nagyon kicsi az esélye, mi biztonságban vagyunk, ám a kiábrándító igazság az, hogy bárkivel bármi egy pillanat alatt megtörténhet – nem szeretnék riogatni senkit, de elég megnézni a baleseti statisztikákat, hogy lássuk, hány emberrel történik meg tényleg az, amiről mi azt hisszük, velünk úgysem fog.
Az ősbiztonság, amiben korábban éltem, már nem létezik. Még most is tanulom, hogyan éljek együtt a tudattal, hogy bármikor történhet valami, amire nincs ráhatásom. Van, hogy ettől összeszorul a gyomrom, máskor ugyanez az érzés segít észrevenni, mi minden jó az életemben és az adott napban, és mennyi mindenért lehetek hálás.
„Minek mentek oda?” – a kegyetlen kommentekkel is meg kellett küzdenünk
Csilla:
– Az elején a gonosz kommentekkel, a „Minek mentünk oda?”-félékkel nem volt könnyű megbirkózni.
Kapcsolódó: „Minek ment oda?” – Érzéketlenné tesz a közösségi média a halállal kapcsolatban?
Ancsa:
– A „Minek mentek oda?” és a „Meg is érdemli, aki egynapos buszos útra megy”-típusú kommentek döbbenetesek voltak, és a sajtó részéről is láttam nem egy ízléstelen szalagícmet és ítélkező cikket. Sokkoló volt szembesülni a kanapéhuszárok reakcióival, és hogy milyen sokan nem gondolnak bele abba, hogy olyanok is olvashatják a hozzászólásaikat, akik elveszítették a balesetben a gyereküket, valamelyik szülőjüket vagy a legjobb barátjukat. El sem tudom képzelni, mit élhettek át ők, és hogyan tudnak a mai napig megbirkózni az elképzelhetetlennel.
Pszichológus, barátok és csendes ölelések – mi segített igazán a feldolgozásban?
Csilla:
– Egyszerre szomorú és a lehető legőszintébb válaszom, hogy egy baleseti traumákra szakosodott pszichológus volt a legnagyobb segítségem. Az embernek egy idő után, legalábbis nekem nagy kihívás volt beszélni erről bárkinek. Kicsit olyan is volt, mintha cirkuszi majom lennék, vagy valami szép, de tragikus látványosság, pedig én csak itt vagyok. Hány és hány ember van, aki szörnyűbb dolgokat él túl?
Az ember a családját és barátait sem szeretné terhelni, pedig tudjuk, hogy ott vannak, és csak ki kell mondanunk, hogy nekem most jól esne egy ölelés. De néha ez is hatalmas nagy erőt és bátorságot vesz igénybe. A legjobb támogatás részemre a csendes észrevétel volt. A legközelebbi hozzátartozóim tudták, és csöndben segítettek, ha kellett. Nem beszéltünk róla, nem mondtuk ki, de tudtam, hogy ott vannak.
Dóri:
– Minden családtagom, barátom, kollégám nagyon támogató volt. Természetesen számomra az volt a legmegnyugtatóbb, ha a barátnőimmel lehettem. Még ha nem is ugyanúgy éltük meg az eseményeket, együtt mentünk keresztül rajtuk. Nekik tudtam úgy elmesélni a megélésem, hogy közben ne érezzek lelkiismeret-furdalást miatta. Emellett fontos volt számomra, hogy ott legyek nekik, ha szükségük van rám, és támogathassam őket a történtek feldolgozásban.
Ancsa:
– A családom, a barátaim és a kollégáim is támogatóak voltak, a hozzá(m)állásuk nélkül ma biztos nem tartanék ott a feldolgozásban, ahol. Nekem egyébként jól esett kibeszélni a megéléseimet, bár egy idő után egyre kevesebbszer hoztam fel, hogy véletlenül se terheljek senkit a hallottakkal.
A legjobb az volt, ha mi hárman (vagy többen) együtt tudtunk lenni, és csináltunk mindent ugyanúgy, mint azelőtt. És való igaz, sokat segített a pszichológus is, ott nem éreztem bűntudatot a beszélhetnékemért. Továbbá nagy segítség volt Peter A. Levine A tigris felébresztése – Hogyan dolgozható fel a trauma? című könyve is, nekem jót tett, hogy a trauma misztériumáról a sejtekig és az állati ösztönökig lebontva tudhattam meg többet. Innen is köszönöm az ajánlást Krausz Csillának, a TraumaAmbulancia Egyesület alapító elnökének.
Nem csak mi hárman éltünk tovább a balesettel – a családunk is
Csilla:
– A szüleimet és a nagyszüleimet is megviselte a baleset. Mindannyiunknak egy hatalmas felismerés volt szerintem, hogy egy csettintésnyi idő alatt vége lehet az egésznek.
Dóri:
– Sajnos édesanyámnak akaratlanul fájdalmat okoztam a történtek után. A balesetet követő percekben barátnőim unszolására, hajnalban felhívtam anyukámat, és higgadtan elmondtam neki, hogy balesetünk volt, de nyugi, jól vagyunk, minden rendben van, ne aggódjon. Mivel nem hallotta a hangomon, hogy tényleg tragédia történt, ráadásul mély álmából ébresztettem fel a hívásommal, szegény fel sem fogta igazán, miről beszélek.
Ez a telefonhívás és az egész szituáció folyamatosan emésztette. Rossz anyának érezte magát, mert úgy gondolta, abban a pillanatban nem úgy reagált, ahogyan szerinte kellett volna. Ezt csak évekkel később merte elmondani nekem, és akkor tudtuk igazán megbeszélni a történteket, és „feloldozni” őt a bűntudata alól.
Ancsa:
– Nagyon megviselték a hozzátartozóimat is a történtek, de mivel viszonylag mindannyian kommunikatívak vagyunk, nem esett nehezünkre beszélni róla, ami szerintem megkönnyítette a feldolgozást. Nekünk szerencsénk volt, sok utastársunkkal ellentétben mi nem szenvedtünk maradandó fizikai sérüléseket, és nem hunyt el hozzátartozónk sem, ami felülírt volna mindent, és teljesen felborította volna a családi életet. Ugyanakkor, ha bárki utazik a családból, úgy tapasztalom, mindenki jobban szorong és aggódik a másikért, mint azelőtt.
A baráti találkozók sem telhetnek el azóta „Írjál, ha hazaértél!” nélkül.
Amiért azóta még hálásabbak vagyunk
Csilla:
– Hálás vagyok az összefogásért. Emlékszem, hogy pár órán belül tiszta volt, hogy hogyan jutunk haza, ki és hova jön értünk, mindenki jól van-e. Kérdés nélkül oldottuk meg a csomagjaink felvételét, vagy, hogy mindenkinél legyen kommunikációs eszköz. Szerintem a kezdeti távolságtartás ellenére ez egy olyan köteléket alakított ki a barátnőim és köztem is, ami egy kicsit talán mélyebb, mint egy szimpla barátság.
Közben megváltozott az élethez való hozzáállásom is. Hiszen ha bármikor, ilyen könnyen véget érhet, akkor sosem szeretnék úgy kilépni az ajtón, vagy elköszönni a szeretteimtől, hogy ne tudnák, hogy mennyire fontosak. Nem tudni, mennyi időnk van ebben az életben, de csak rajtunk múlik, hogy mivel töltjük azt meg.
Dóri:
– A baleset előtt is értékesnek tartottam az életet és az emberi kapcsolatokat, azonban azóta elmondhatatlan hálát érzek a barátaimért, a családomért és a tapasztalatokért. Nekem nagyon ritkán jut eszembe a baleset, és ha ez meg is történik, akkor is pozitívan élem meg: megerősít, felbátorít, és hálával tölt el. Ilyenkor azt érzem, hogy csak a jelen pillanat létezik, és ebből kell kihoznom a legtöbbet.
Ancsa:
– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mi történt, és nincs olyan évforduló sem, hogy ne gyújtanék gyertyát azokért, akik nem térhettek haza. Azt hiszem, az értékrendem alapjaiban nem változott, és ugyanúgy hálás vagyok az emberekért, akiket szeretek, bár az biztos, hogy jóval mélyebben gondolkodom bizonyos dolgokról, és míg korábban nem foglalkoztam vele különösebben – bár érzékeltem és megjegyeztem –, ma már kifejezetten zavar a felszínesség az emberi kapcsolatokban.
A baleset óta más értéke van számomra az időnek is. Ami egykor természetes volt, az ma a legnagyobb kincs.
Bár nem mindig könnyű a hétköznapi teendők és a magánélet között lavírozni, nincs semmi, ami fontosabb volna a szeretteimmel töltött időnél.
Megérteni nem kötelező, de odafigyelni ér – az utakon is
Csilla:
– Kezdetben nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem értenek meg. Az is egy külön folyamat volt, hogy feldolgozzam, majd idővel átfordult egyfajta hálába, hogy sokkal jobb is, ha nem értik meg, mert az azt jelenti, hogy nem kellett ilyet átélniük.
Dóri:
– Számomra az volt kellemetlen, amikor arról kérdeztek, hogyan éltem meg a tragédiát, és hogy érzem magam ezután. A válaszaimra gyakran furcsa, aggódó tekintetekkel reagáltak, és olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ezt így nem lehet megélni, ez nem normális, még biztosan a sokk hatása alatt vagyok, és egyszer majd úgyis kitör belőlem az ekkor „elvárt, társadalmilag elfogadott” reakció.
Ancsa:
– Volt, akin éreztem, hogy furcsának tartja a reakcióimat bizonyos helyzetekben, és olyan is akadt, akitől egy évvel a baleset után megkaptam, hogy ebből már „ideje volna felépülni”.
„A trauma hatásai lehetnek intenzívek vagy általánosak, vagy enyhék és nehezen körvonalazhatók. Ha feldolgozatlan traumáink vannak, akkor úgy érezzük, hogy kudarcot vallottunk, vagy hogy cserben hagytak azok, akiknek a segítségére számítottunk. Felesleges magunkat vagy másokat hibáztatni ezért a kudarcért és cserben hagyásért. A probléma megoldása abban rejlik, hogy gyarapítjuk a trauma feldolgozásával kapcsolatos ismereteinket” – írja Peter A. Levine A tigris felébresztése – Hogyan dolgozható fel a trauma? című könyvében, ami sokat segített abban, hogy megértsem, mit várhatok, mit nem várhatok el másoktól, és hol kezdődik a saját felelősségem a gyógyulásban.
A környezetem mellettem tudott lenni, és ez rengeteget jelentett. Ahhoz pedig, hogy kezdeni tudjak valamit azzal, amit átéltem, nekem is meg kellett találnom, személy szerint mi segít. Arra jutottam, igazából kár volna haragudnom az ismerőseim kevésbé tetsző reakciói miatt, hiszen én sem szeretném, ha bárki átélné azt, amit mi. Adja úgy az élet, hogy soha ne kelljen megtapasztalnia ezt senkinek, és az legyen a legnagyobb baj, ha valaki nem ért meg.
Azt viszont nagyon szeretném, ha mindenki más is tudná, mennyire összetett dolog a trauma, hogy ahány ember, annyiféle megélés, hogy a gyógyulásnak nincs határideje, hogy mennyi minden veszhet el egy pillanat alatt az utakon, és mennyire fontos, hogy mindannyian felelősséggel legyünk jelen a közlekedésben.
Az elveszített életeket nem hozhatjuk vissza, de talán segíthet megelőzni egy újabb tragédiát, ha az állandó anyázás és acsarkodás helyett a közlekedési kultúra javítására helyezzük a hangsúlyt – az egyéni szokásaink átvilágításától kezdve azon át, hogyan bánunk egymással az utakon, egészen addig, hogy az állam milyen intézkedésekkel teszi biztonságosabbá a közlekedést, hogy milyen szabályok segíthetnek csökkenteni a jogsértéseket, illetve biztosítani, hogy azok, akik vezetésből élnek, valóban megfelelő körülmények között végezhessék a munkájukat.
Kapcsolódó: Az utolsó másodperc – Lami Juli írása
Nyitóképünk illusztráció. (Forrás: Getty Images)
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!