Állok a buszon. Késésben vagyok, mert fontos megbeszélésem kezdődik perceken belül. ­Kinézek az ablakon, látom, ahogy mindenki siet a dolgára. És azt is észreveszem, hogy jobbról elindul a villamos. Milyen szürreális, fut át az agyamon, létezik, hogy nekünk fog jönni? Nem, az nem létezik. Közben haladunk, és a villamos nem áll meg. Tévedtem, mégiscsak létezik, és hirtelen belém hasít, hogy nincs mese: belénk fog jönni. Milyen hosszú tud lenni az a bizonyos másodperc az ütközés előtt. Belefér egy tudományos alapokon való rövid fejszámolás, hogy vajon hol fog a villamos belénk csapódni. Belefér egy fohász, hogy csak azt kérem, ne boruljunk fel, mert akkor nagyon nagy lesz a baleset. Belefér egy kis kultúrtörténeti kitekintés: eszembe jut Frida Kahlo tragédiája. Belefér egy villanásnyi filozofálás, hogy vajon mit üzen ma a Sors. És miközben a lehető legerősebben kapaszkodom, és várom az elkerülhetetlen becsapódást, belefér a legeslegfontosabb gondolat is: nekem nem lehet bajom, engem vár egy elsős az iskolában. 

És akkor megtörténik. Tényleg eltrafál minket a villamos. Lassan érkezik, mégis megrengeti a földet a többtonnányi rozsdamentes acél. A villamos kisiklik, a buszt egy kicsit feltolja az úton, és egy pillanat alatt teljesen átrendeződik a kereszteződés. Sorsközösségbe lépnek a gyalogosok, az autósok, a busz és a villamos utazói, és mindenki megrettenve nézi, vannak-e sérültek. Még mindig olyan, mintha lassított felvételben peregne az élet. Aztán eszembe jut a megbeszélés, ahova sietek, és rendeződik az időérzékem. Néhány perc múlva már a híroldalakon szerepel a baleset, még videó is kering az interneten az ütközésről. A megbeszélés elkezdődik, már nem gondolok sem a fizika törvényeire, sem a Sors üzenetére, sem Frida Kahlóra. Az élet megy tovább, és az a bizonyos elsős ma sem hiába várja, hogy érte menjen az anyukája az iskolába.