„Mégiscsak színésznő vagyok! Egy színésznő ne nyisson már fonalboltot! És mégis ez történt.” – Ha nagy vonalakban és kicsit pontatlanul szeretnénk összefoglalni, mit keres Huzella Júlia egy csinos kis közösségi térben a budapesti Keleti Károly utcában, miért sorakoznak fonalak a polcokon, és miért világít a kirakatban a „Sorról sorra” neonfelirat, ezt a három mondatot kölcsönöznénk tőle.
De szerencsére nem vagyunk ilyen korlátok közé szorítva, úgyhogy következzen egy színésznő története, aki ma már bátran feszegeti hivatása határait, és a legmélyebb hullámvölgyből is tudott újat és értékeset teremteni.
Júliával hat évvel ezelőtt készítettem utoljára interjút, és már akkor is sokat beszéltünk arról, egy színésznő mennyire sokféleképpen lehet színésznő. Ő azóta ezt a kérdést többszörösen továbbgondolta, és ez nem véletlen. Egész pályája során foglalkoztatta, mi van még a színpadon túl, mihez érthet vajon ezen kívül.
Ezt is olvasd el: Karanténtörténet apró csodákkal – Interjú Huzella Júliával
Egyre inkább azt kérdezte magától, akarja-e ő ezt, a sok stresszt, a szűkös lehetőségeket, az elmúlt években eluralkodott rossz helyzetet. A választ végül a sors adta meg helyette: negyvenévesen egy tragikus családi veszteség és súlyos egészségügyi állapotok sorozata tette egyértelművé, hogy új korszak kezdődik, és új utakon kell megtalálnia az örömöt.
– Egy kórházi szobában véletlenül kerültem össze két idegennel, akik annyira az életet hirdették, hogy egy rendkívül nehéz időszak után először azt éreztem, hogy fel kell állnom – idézi fel a legnehezebb időket. – Hogy neonszínekkel jelez az élet: változtatni kell. Az „úgy, mint rég” megszűnt számomra, és ennek a színház is áldozatul esett.
Egyik pillanatról a másikra új készségeim lettek.
Megtanultam például nemet mondani, kapcsolatokra, régi barátságokra, amelyeket már csak a megszokás és a megfelelési vágy tartott össze. Megszűnt a jelenléti kényszertől való szorongásom. Régen már önmagában attól szorongtam, hogy benne voltam a színházi világban, és folyamatosan azon aggodalmaskodtam, mi mindent kéne még ebből kihoznom. Ezek maguktól teljesen leperegtek rólam. Nagyon jó érzés volt elengedni sok mindent. Viszont ezzel jött az a kérdés is, hogy oké, de akkor mihez kezdjek?
Amikor a mellékszálból főszál lesz
A horgolás jó pár éve benne volt az életében, elsősorban a gyerekei miatt. Motoszkált benne a gondolat, hogy megpróbálhatna gyerekeket tanítani, de erről sokáig úgy gondolta, ez nem neki való, alkalmatlan erre. Végül rávette magát, elkezdett egy helyen tanítani, és kiderült, hogy élvezi a gyerekek, elsősorban a kiskamaszok társaságát, ért a nyelvükön, és ők is szeretnek vele lenni. Lettek magántanítványai is, és egy idő után azt vette észre, hogy sokszor már nem is a horgolás miatt jönnek, hanem miatta.

– Ráeszméltem, hogy közben komoly közösségépítésbe keveredtem, elkezdtem táborokat szervezni otthon, és színjátszó táborokat is a Színkörben. Tavaly elvégeztem Kaposi László drámatanárképzését, és az is nagyon tetszett. Közben mégis egy fonalbolt volt az álmom, elképzeltem, ahogy ücsörgök a szép színek között, és jönnek az emberek… de ezt valahogy nem tartottam komolyan vehető dolognak.
A férjem gyász- és érzelmiveszteség-feldolgozó kísérőnek tanul, és magának keresett helyet, amikor belefutott ebbe az üzletbe. Ő is rögtön érezte, hogy ez nem neki lesz jó, ezt nekem találták ki. Még a polcok is a helyükön voltak! Nagyon megtetszett, hogy a kirakatban zajlik minden, amit mi itt bent csinálunk, és beleszerettem a helybe. Így született meg a Sorról sorra kézművesműhely és irodalmi szalon, tulajdonképpen egyik pillanatról a másikra.
Néhány hete nyitottunk meg, és egyszer csak hatalmas durranás lett: tele vannak a programok, pluszeseményeket kell betenni. Nagyon fontos pillanat volt, amikor első alkalommal körbeültük a gyerekekkel az asztalt. Hátradőltem, és azt mondtam: Igen, ez az, amire vágytam!
A színésznő nem tűnt el
Közben Júlia életében a színésznő is utat tör magának, csak nem feltétlenül a hagyományos módon. Sőt! A Kaláka együttes, amelynek akkoriban az édesapja is tagja volt, 1990-ben felvett egy lemezt, amely valamiért csak most nyáron jelent meg. Ezen a hétéves „Julcsi” is énekelt, így most is őt hívta fel Gryllus Dániel, hogy van-e kedve fellépni velük, és elénekelni ugyanazokat a dalokat. Viccesen úgy is konferálták fel őt az egyik koncerten, hogy „sikerült Julcsit kikérni az oviból”.
– Ha már ott voltam, a régi klasszikusokba is beszálltam és énekeltem. Olyan jó és nosztalgikus volt velük lenni, felnőttként ott állni, színpadon lenni. Ez nem veszett ki belőlem – vallja be. – Csak most már azt tartom a legfontosabbnak, hogy valami jót adjak a gyerekeknek, és nem az érdekel, hogy engem nézzenek, nekem tapsoljanak. Ez az egóval kapcsolatos rész régen sem mozgatott annyira, de most kifejezetten másképp keresem az utam benne.
Most is van két drámacsoportom, tizenegy–tizenhárom évesekkel foglalkozom, szóval van az életemben színház, csak más úton-módon. Hívnak hangoskönyvekhez, járok fesztiválokra felolvasni, vagy van például a Budapesti Vonósok zenekarral egy projekt, amelyben meséket olvasok, és iskolákba látogatunk ezzel az előadással. Jó, hogy a zenét is élvezhetem és használhatom, szóval széles a paletta.
A kortárs „fonóban” közben zajlik az élet. Merthogy ez tényleg olyan, mint régen a fonó.

Az a bizonyos asztal, amely körül zajlik az élet
– A felnőttworkshopokon repül az idő, hiszen alkotnak, de közben megy a duma. Amikor az ember nagyon koncentrál, nem tudja magát annyira filterezni – meséli Júlia –, és óriási röhögések vannak, egyik sztori jön a másik után. Jár ide színésznő kollégám, oknyomozó újságíró, marketinges szakember.
Teljesen különböző emberek, akiket fantasztikus hallgatni és a körükben lenni. Ez benne a „fonóság”. Sok felnőtt mondja, hogy végre leteszi a telefont, amire szinte alig van lehetősége. A szülő-gyerek foglalkozásaink is azonnal megteltek, hatalmas igény van rájuk. Önmagában az is pluszt ad, hogy megszületik közöttük a kapcsolódás, ahogy röhögve, kínlódva együtt csinálnak valamit.
A fonóban egyébként nem csak „fonnak”. Beszélgetésünk napjának estéjén épp a Csendes barátot nézték a vendégek, de megünnepelték egy közös mozizással a Macskafogó negyvenedik születésnapját is. Júlia szerint egy a lényeg: együtt lenni. És elhinni: egy színésznő igenis nyithat fonalboltot!