Párizsi padlásszoba, takarításból és bébiszitterkedésből szerzett pénz, majd évtizedekkel később rangos francia kitüntetés. Tóth Krisztina arról mesél, hogyan találta meg a saját hangját, és miért tartja fontosnak, hogy írásaiban a legnehezebb igazságokkal is szembenézzen.

Gratulálok a francia érdemrendhez! Előtted olyan óriások kapták meg, mint Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Enyedi Ildikó…

Meg Celine Dion és Shakira! Alig hittem a fülemnek, amikor a férjem felolvasta az e-mailt. Néhány nappal korábban már láttam, de ki se nyitottam, mert éppen a gerincműtétemből lábadoztam, és gondoltam, biztosan a július 14-i ünnepségre hívnak. Szerencsére Nicolas megtalálta, és az ágyamra ülve megkérdezte: „Olvastad ezt?”

Pánikba estem, hogy válaszra sem méltattam, és azonnal fogalmaztam egy köszönőlevelet. Aztán rám tört a szorongás: nekem ott beszédet kell mondanom! De nagyon örültem. Húszéves korom óta fordítok francia kortárs költőket, írókat magyarra, számomra ez a díj megérkezés a francia kultúrába.

Tóth Krisztina és Franciaország: honnan indult a különleges kapcsolat?

Honnan indult a francia szerelem?

A szüleim úgy gondolták, nekem franciául kell tanulnom, és volt egy francia tagozatos általános iskola a VI. kerületi Szív utcában. Tele volt kiküldetésből hazatért szülők gyerekeivel, akik az élő nyelvet beszélték, ami azért volt érdekes, mert abban az időben az emberek még nem utazhattak Nyugatra. Volt egy zseniális tanító nénim, aki francia gyerekdalokat tanított nekünk, azokon mutatta be a kiejtést, és időnként sanzonokat hallgattunk.

Amikor pedig már tudtunk olvasni, elvitt minket a Francia Intézet könyvtárába, ahol bújhattuk a Piff magazinokat. Van egy helyes történetem. 1977-ben­ Valéry Giscard d’Estaing akkori francia köztársasági elnök ellátogatott az iskolánkba. Én rettentő izgatott voltam, mert azt hittem, hogy a Valéry női név, és egy gyönyörű királynő érkezik majd. Erre megjelent egy magas férfi. „Nem láttátok a feleségét?” – kérdezgettem a többieket… Igazán jól persze nem tanultam meg franciául, de otthonossá vált számomra a nyelv.

És mikor kerültél olyan szintre, amikor már műfordíthattál?

Húszévesen. Magyar szakra jártam, és Lator László a műfordító szemináriumán mondogatta, hogy jó volna egy kicsit külföldre is mennünk. Abban az évben ért véget egy hosszú diákszerelem, nem esett jól visszatérni az egyetemre, gondoltam, itt az alkalom világot látni. Kimentem egy évre bébiszitternek Párizsba. Iszonyú nehéz volt megélni! Hogy el tudjam tartani magam, a gyerekfelvigyázás mellett takarítanom kellett.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó

Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!