Dorottya, miért most vállalt egy könyvet, amelyben visszatekint az életére?
Rövid időn belül három kiadó is megkeresett. Kettőnek nemet mondtam, a Corvina felkérésénél viszont úgy éreztem, ennek a könyvnek most meg kell születnie. Azt szerettem volna, hogy Nyáry Krisztián írja, bár korábban nem ismertük egymást.
Volt valamilyen célja a könyvvel? Például igazságot szolgáltatni az édesanyjának?
Igen, anyámnak is szerettem volna valamiféle igazságot szolgáltatni, ami korábban is sokszor eszembe jutott. Bartis Attila A nyugalom című regényéből színdarab és film is született, mindkettőben én játszhattam Weér Rebekát, az idősödő színésznőt. Mindkét alkalommal úgy éreztem, ezzel valamit anyámért is teszek. A szakma nagy része tudta, hogy ártatlan. Sokan rettenetes veszteségnek tartották, hogy egy ilyen tehetséges ember pályáját már a kezdetén derékba törték.
És a családom történetére is kíváncsi voltam. Emiatt mentem el családfakutatóhoz és a Történeti Hivatalhoz is, hogy kikérjem a szüleimre és a magamra vonatkozó iratokat. Leginkább az érdekelt, hogy az apai nagyapám halála után az apukám miért maradt hatévesen egyedül.
A sváb és a zsidó család sem fogadta el a szülei házasságát, és azt, hogy a nagymamám felvette a férje keresztény vallását. Az édesanyja ideg-összeroppanást kapott, apukám pedig két évre árvaházba került. Erre kerestem a választ, bár végül nem kaptam meg.
Elmondaná, miért hurcolták meg az édesanyját?
Anyám 1943-ban kezdte a színművészeti akadémiát, aminek akkor Kiss Ferenc volt az igazgatója, aki a nyilas párt tagja volt. Az oroszok már részben bent voltak, a németek pedig még nem vonultak ki teljesen, amikor darutollas csendőrök néhány napos munkaszolgálatra vittek diákokat. Végignézték a növendékek listáját. Anyám az akadémia előtt kereskedelmi iskolába járt, ahol gyors- és gépírást tanult.
Udvaros Dorottya a Nők Lapja címlapján
Ezért őt vitték el egy csendőrirodába, hogy lejegyezze a kihallgatásokat. Három napig volt ott. Később feljelentették, és ezzel indult az egész. Olyasmi történt, ami annyiszor ebben az országban, hogy feljelentette az embert a szomszédja vagy a volt vőlegénye. Anyám esetében a volt vőlegénye tett feljelentést, és egy szomszéd is ráerősített, akivel rossz viszonyban voltak. Innentől aztán gördültek tovább az események.
A könyvben így fogalmaz: „Anyukát sokáig vádoltam olyasmikért, amiket a darabban Weér Rebeka is elkövetett; bűnösnek éreztem, amiért nem volt mellettem gyerekkorom nagy részében.” Megtörtént önök közt a kiengesztelődés? Sikerült végül megbocsátania neki?
Az életében még nem. Sőt, az utolsó két évben kifejezetten feszült volt a viszonyunk. Csak jóval később jutottam el oda, hogy megértsem őt, és megbocsássak neki. Bár a megbocsátást idézőjelbe tenném. Gyerekként nem láttam át az egész helyzetet, csak azt érzékeltem, ami nekem nem volt jó, amiben mást vártam volna tőle.
Nálunk nem történtek bűnök, nem volt fizikai bántalmazás, vagy olyan súlyos trauma, amely miatt indokoltnak érezném ezt a szót. Kavarog bennem, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy én megbocsátok az anyámnak. Inkább hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőle. Az van túlsúlyban, az nyom többet a mérlegen.
Említette, hogy kisgyerekként sokat volt a szüleitől távol, más családoknál, nevelőknél, sőt még gyermekotthonban is, bár állami gondozásba végül nem került. Ez sem traumatizálta?
Bármilyen hányattatott volt is a gyerekkorom, mégiscsak családban nőttem fel, és nyafka egykeként kerültem a kollégiumba. Emlékszem, az első hónapokban a társaim szinte fenték rám a fogukat, hogy mikor keverhetnek le egy jó nagy sallert, mert folyamatosan nyafogtam.
Nyolcadikban kerültem oda, ők pedig már ötödik óta együtt voltak, összeszokott csapatba érkeztem. Általános iskolás gyerekek voltunk, nagyon különbözőek, sokfelől jöttünk. Katartikus élményt jelentett, amikor egyszer csak azt mondták, hogy jó, most már te is közénk tartozol, kivívtad a helyed. De ezért meg kellett verekedni. Onnantól minden csibészséget együtt csináltunk.
Az édesanyja tudott örülni az ön sikereinek?
Nagyon tudott örülni. Amikor felvételiztem, beszélt néhány rendező és beszédtanár ismerősével, és azt mondta nekik, hogy ha nem tartanak tehetségesnek, csak miatta nehogy felvegyenek, mert azzal tönkreteszik az életemet. Csak akkor vegyenek fel, ha valóban tehetségesnek gondolnak.
Később az édesanyjával együtt játszott a Janikában. Ő néhány előadás után abbahagyta. Miért?
Megterhelte a készülés. Akkor már sok éve nem játszott, és nehéz volt este hétre koncentráltan, jelmezben, sminkben, teljes fegyverzetben készen állnia. Egyszerűen csak felmenni és elmondani a szöveget számára nem volt elég. Ebben hasonlítok rá. Előadás előtt csöndben szeretek lenni az öltözőmben. A színpadi jelenlét jóval a belépés előtt elkezdődik.
A könyvben két olyan esetet említ, amikor ön miatt maradt el előadás. Mi történt?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!