Vidáman csaholó kutya fogadja a postást és engem: egyszerre érkezünk Juditékhoz. Ház? Lakás? Nehéz lenne megmondani, a kertvárosi épület zegzugos szintjei közti lépcsőfordulókban Juditék családi holmijai, képek, jelentésteli apró tárgyak, játékok; láthatóan otthon érzik itt magukat. Az ajtón belépve szintén mesevilág fogad: falon, polcon alig akad szabad hely, néznivaló viszont annál több – fotó, rajz, festmény, ezer apró részlet. Judit rágcsálnivalóval és kávéval kínál, én pedig úgy érzem, régi ismerősöm konyhaasztalához ülök le egy kis beszélgetésre.
Szinte hihetetlen, de Judit már kétgyerekes anya volt, amikor fotózni kezdett, legelső, képekhez kötődő emléke viszont egészen korai. Kislányként egyszer fordítva nézett bele hobbifotós nagyapja boxkamerájába, és az objektívben saját szemének tükröződését látta meg.
– Nem ismertem fel, hogy amit látok, a saját szemem, azt hittem, egy szentkép részlete. Azóta tudom, milyen fontos a nézőpont.
Horváth M. Judit Sárváron, asszimilálódott roma családban nőtt fel. Édesapja pék és cukrász, édesanyja varrónő volt, házasságuk pedig Rómeó és Júlia-történetként indult: kapcsolatukat nemcsak azért ellenezték, mert édesanyja még tizenhét éves sem volt, hanem azért is, mert a két zenészcsalád közötti különbség szakadéknak tűnt.
Ez is érdekelhet: Erdős Júlia, a hazai rockélet fogadott nagyija: „Amíg mozogni tudsz, menni kell”
– Megküzdöttek egymásért. Aztán azzal, hogy szakmát tanultak és az iparosok közé kerültek, jelentős társadalmi ugrást is végrehajtottak. Csakhogy valójában sehová sem tartoztak egészen.
A szülők cigány identitásukat igyekeztek eltávolítani maguktól, így küzdve meg azzal, hogy a családból többeket koncentrációs táborba hurcoltak a második világháború idején.
– Otthon soha nem használtuk a romani nyelvet, és a roma hagyományok sem voltak részei a mindennapoknak. Házon belül mi nem voltunk cigányok, ahogy viszont kiléptünk az ajtón, rögtön elsősorban azok lettünk. A dupla szégyen végigkísérte családunk életét. Szégyelled, hogy cigánynak születtél, és szégyelled, hogy szégyelled.
Egy mindent eldöntő hirdetés
Ibrány, 1995
Judit jól rajzolt, festett, a Kisképzőbe jelentkezett, de nem vették fel. A helyi gimnáziumban kezdett tanulni, de két év után úgy döntött, eljön Sárvárról.
– A Nők Lapjában olvastam, hogy gyerekszerető fiatal lányokat keresnek a budapesti II. Számú Gyermekgyógyászati Klinikára, a Tűzoltó utcába.
Jelentkezett, felvették ápolónak, és kollégiumi helyet is kapott. Tizenhét éves volt, amikor a nyugalmas kisvárosból egyszer csak a fővárosban találta magát.
– Eleinte nagyon nehéz volt az élet. Senkit sem ismertem Budapesten, nem voltak rokonaim, barátaim. Amikor csak tehettem, a három műszakos munka mellett is hazautaztam. De aztán lassan birtokba vettem a várost. Én voltam az első a kollégiumból, aki fel mert szállni a 6-os villamosra, hogy végigmenjen a teljes vonalon.
A kórházban találkozott későbbi férjével, Stalter Györggyel, aki érettségi után betegszállítóként dolgozott. Judit néhány évvel idősebb volt nála, ezért eleinte eszébe sem jutott, hogy közük lehetne egymáshoz.
– Aztán a sors úgy rendezte a nagy bábjátékot, hogy összekerüljünk. Nem mindig könnyű két dudásnak egy csárdában, de lassan ötven éve együtt vagyunk. Azt szoktam mondani, a háborús évek duplán számítanak.
„Mindig is fényképeztem”
Judit utólag úgy látja, mindig is fényképezett, de a gép kezelésére férje tanította meg.
– Gyuri rengeteget fotózott, otthon térdig jártunk a fényképekben, ő pedig rendszeresen kikérte a véleményemet.
Sokszor átrendeztem a sorozatait, felcseréltem a képeket, mert ösztönösen éreztem, melyiknek hol a helye.
Sejtelmem sincs, honnan tudtam, hogyan kerül majd egyensúlyba egy-egy képsor. De mivel rengeteget olvastam, azt hiszem, az irodalomból hoztam a dramaturgiai érzéket.
Judit férje már tizenévesen kijárt az esztergomi cigánytelepre fényképezni. A szigorú családban felnövő, zárkózott fiú nehezen kommunikált, a telepen viszont úgy érezte, másik világba csöppent. Elvarázsolta az ott tapasztalt szabadság, ami teljesen eltért attól, amit otthonról hozott.
– Amikor megmutatta nekem a cigány gyerekekről készült képeket, egyszer csak kiböktem, hogy hát én is cigány volnék. Ha nem is pont olyan, mint ők… Nem hitte el, csak akkor, amikor Sárváron összefutottunk a szurokfekete nagybátyámmal, akivel boldogan öleltük meg egymást. Ez is része volt annak a folyamatnak, amelynek a végén a helyére került bennem a saját cigányságom. Felszabadító, amikor a gyerekkorban rögzült rossz érzések végre fel tudnak oldódni.
Más világ
Judit első fotói a Magyar Ifjúságnál jelentek meg, ekkor már rovatvezető férje neve alatt. György később sem akarta, hogy bárki protekcióra gyanakodjon, soha nem kivételezett vele.
A sajtófotózás nem ment könnyen Juditnak, mert ha egy megbízás nem érdekelte, csak kínlódva tudta teljesíteni. Amikor viszont saját témát talált, megtáltosodott. Hamar fel is ismerték tehetségét. Jövő-menő fotóriporterként indult, aztán 1990-ben elindult az Amaro Drom című roma közéleti és kulturális magazin. Judit fogta a képeit, és beállított velük Osztojkán Bélához, aki a cigány kulturális élet talán legjelentősebb alakja volt.
– Elmondtam, honnan jövök, de azt is, hogy cigányokat eddig nemigen fotóztam. Örömmel fogadtak. Öt éven át dolgoztam képszerkesztőként és fotóriporterként, majd három évig főszerkesztő is voltam.
Berettyóújfalu, 1993
Ebben az időszakban Judit és férje számos telepen megfordult.
– Gyuri különösen sokat dolgozott a nyolcadik kerületben, mivel ott van a fotóműterme, ahol húsz évig oktatott fotográfiát, mert úgy gondolta, ha engem képes volt megtanítani fényképezni, másokkal is meg tudja szerettetni.
Egyre több roma témájú anyagot készítettek együtt, végül ebből született meg – ahogy ők mondják – harmadik gyerekük, a Más Világ című fotókönyv.
A telepek életét bemutató könyvön csaknem tíz évig dolgoztak. Nem volt céljuk, hogy előre megfogalmazott társadalmi üzenetet igazoljanak, inkább igyekeztek alkotótárssá tenni a képek szereplőit.
Judit származása, nyitottsága és érzékenysége egyszerre segítette őket ebben. A kötet nemcsak itthon aratott sikert – a szakma is elismerte, társadalmi jelentőségét pedig jól példázza, hogy előszavában Göncz Árpád írt a létezés peremén túli világról –, hanem külföldön is nagy érdeklődés övezte.
Kapcsolódó: „Te nem vagy olyan” – Interjú Horváth Anita fotográfussal
– Külön izgalmas volt, hogy másutt a nézők nem cigányokat láttak. Ők azt vették észre, hogy emberek élnek embertelen körülmények között.
Judit ma már nem jár telepekre. Úgy látja, az a nyitottság, amelyet férjével az 1990-es években megtapasztaltak, egy már lezárult korszakkal együtt eltűnt.
– A mélyszegénység, a dizájnerdrogok és a reménytelenség sok közösséget tönkretett, az emberek bizalmatlanabbak lettek. Nehéz igazán közel menni hozzájuk. Közben az utcai fényképezés szabályai és szokásai is megváltoztak. Tekintettel és metakommunikációval ma is létrejöhet a bizalmat kiépítő kapcsolat, de sokkal nehezebben.
„Visszanéz rám, amit benn hordozok”″
Pár évvel ezelőtt kiderült, hogy Juditnak vastagbéldaganata van, édesapja ugyanebben a betegségben halt meg.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!