Ha utólag visszatekintenek, szinte minden lépésük ebbe az irányba vezetett, a dunai kenutúráktól Portugálián és Kolumbián át egészen az amazóniai esőerdőig. Az Egy kaland százat csinál blogger házaspárja arról mesélt nekünk, hogyan lesz a világjárásból otthon, a dzsungelből pedig családi élet. A kapcsolatuk eleinte egyáltalán nem indult komolynak, talán éppen ezért tudtak már az elején őszintén beszélni arról, hogyan szeretnének élni, és mit tartanak fontosnak, vagy éppen teljesen feleslegesnek.
Kolumbiai kalandok: késsel támadtak a magyar párra
Tengerészkapitány unokájaként Botond már kisfiúként tudta, a világ mely szegleteit szeretné majd felfedezni. Középiskola után gazdasági informatikára készült, ám közbeszólt egy súlyos betegség: Lyme-kóros lett, és az előrehaladott Lyme arthritis miatt olyan könyök- és térdfájdalommal küzdött, hogy nem tudott lábra állni.
– Az a két év nagyon megviselt – emlékszik vissza. – De eldöntöttem, hogy megtanulok programozni, és ha egyszer újra jól leszek, szabadúszóként fogok dolgozni, aztán pedig elindulok a saját kalandjaimra.
Így is lett. Ha volt némi pénze, megvette a legolcsóbb repülőjegyet, barlangokban aludt, és sokat sátrazott. Róza pedig elég vagánynak tűnt ahhoz, hogy a kapcsolatuk egy pontján Boti egyszerűen feltegye neki a kérdést: ráér-e három nap múlva tízezer kilométerre elutazni vele. Róza akkor mindössze annyit tudott, hogy meleg ruhát nem kell vinnie. Így aztán nem sokat gondolkodott a válaszon, és lelkesen igent mondott.
A meglepetésút Kolumbiába vezetett, ráadásul éppen a Covid idején. Nem sok mindent terveztek előre, mentek, amerre éppen lehetett. Gyakran sátorban aludtak, vadkempingeztek, és olyan helyekre is eljutottak, ahová turisták nem.
– A kalandjaink annyira tömények voltak, hogy igazából csak a kolumbiai történetekből kijön egy kötet – mondja Boti, aki épp most fejezi be a könyvírást ezekből az élményekből. – A második kirablásunk után döntöttünk úgy, hogy egyelőre elég Kolumbiából.
Róza sosem riadt vissza a fizikai munkától: a dzsungelben saját kezűleg is dolgozott az otthonuk kialakításán
Bár nagyon megszerették ezt az országot, volt egy történet, amelyre egyikük sem szívesen emlékszik vissza. Egy alkalommal, amikor az óceánparton vadkempingeztek, este maszkos, machetékkel felfegyverzett emberek támadtak rájuk. Róza torkához kést szorítottak.
– Amikor a rablók elkaptak, Boti az élete kockáztatásával visszafordult értem, pedig elmenekülhetett volna – meséli Róza. – Megragadott egy bambuszrudat, és azzal próbálta távol tartani a támadókat. Talán emiatt is érzem magam azóta ennyire biztonságban mellette.
10 ezer dollárért vettek földet az amazóniai dzsungelben
Róza ezek után már szívesen hazament volna, csakhogy a járvány idején ez korántsem volt egyszerű. Alig jártak repülők, így hetekbe telt, mire végül sikerült Magyarországra jutniuk. Ecuador azonban befészkelte magát a gondolataikba, különösen egy korábbi, emlékezetes út miatt. Ez akkor történt, amikor már elegük lett a hőségből és a Csendes-óceánból, és egy húszórás buszozással átkeltek az Andokon, Amazónia felé.
– Majdnem odaérkeztünk, ahol most élünk, és már akkor nagyon megtetszett ez a vidék. Később Amazónia más részeit is bejártuk, de mindig visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy ide egyszer még el kell jönnünk.
Ebben az apró faházban éltek másfél évig. Kezdetben sem vezetékes vizük, sem áramuk nem volt
Olyan helyet kerestek, ahol végre letelepedhetnek, de nem kell feladniuk azt a szabad életformát, amit addig megszoktak. Európát drágának és túlszabályozottnak találták, Ázsiában több helyet nagyon melegnek éreztek, a kultúra és a nyelv is nagyon más volt, így döntöttek Ecuador mellett.
– Évekig visszajártunk ide, itt kezdtünk el földet keresni, ráadásul ezen a vidéken soha nincs igazán hideg – magyarázza Botond. – Végül a megtakarított pénzünkből, nagyjából tízezer dollárért megvettük a kiszemelt területet egy ötszáz fős falu határában, közvetlenül a folyó mellett.
Az igazi munka azonban csak ezután kezdődött. A dzsungelen keresztül utat kellett vágniuk a telekig, hogy egyáltalán megközelíthető legyen.
Kapcsolódó: Egy Srí Lankán letelepedett magyar család története
– Miután megvettük a földet, béreltünk egy szállást a közeli faluban. Amíg nem tudtunk a saját telkünkön lakni, onnan jártunk ki mindennap. A legelső dolgunk az volt, hogy elültettünk néhány kakaófát.
A növényzet derékig ért, és egy patakon is át kellett kelniük. Róza egyszer átugrott a túlpartra, ahol nem vette észre, hogy a növények szára és a levele is tüskés. Boti közben ugyanazon az úton dolgozott, amikor kis híján rálépett egy halálos mérgű kígyóra.
Az amazóniai élet veszélyeket és csodálatos élményeket is tartogat. Botond és kisfia, Thor egy ecuadori vízesésnél, balra pedig egy kígyó, amellyel a család a természetben találkozott.
– Még nagyon nem ismertük a dzsungelt, úgyhogy voltak meglepetések – mondják.
A kis faházat, amelyben később másfél évig éltek, nagyjából kétszázezer forintnak megfelelő összegért vették a Marketplace-en. Utánfutón érkezett, és a szomszéd őslakosok segítségével húzták és tolták be a dzsungelbe, a munkából még a gyerekek is kivették a részüket. A ház alig volt két méter hosszú és 1,8 méter széles.
– Én egy kicsivel több vagyok száznyolcvan centiméternél, úgyhogy másfél évig nem tudtam rendesen kinyújtózni alvás közben – nevet Boti. – De élveztük.
Eleinte sem vizük, sem áramuk nem volt. A folyóban fürödtek, később építettek egy vécét és egy kis tetőt a ház elé. Aztán egy nap arra értek vissza, hogy valaki villanyvezetéket húzott hozzájuk.
– Egyszer csak lett egy villanykapcsolónk, két konnektorunk és egy izzónk. A szomszéd a saját házából húzta át hozzánk a vezetéket, később pedig az ivóvizet is tőle kaptuk. Amazóniában az ember megtanulja, hogy nem kell egyedül boldogulnia, az itt élők kölcsönösen segítik egymást, bármi legyen is a probléma.
Milyen az élet az Amazonas vidékén?
A kis ház munkálatai során a környékbeliek hamar rájöttek arra is, hogy Róza nem az a külföldi, aki csak nézelődni érkezett. Követ hordott, ásott, betonozott, és még várandósan is dolgozott az építkezésen. Hamar nevet is kapott: Róza, a kichwa, mondták róla, vagyis amazóniai őslakos.
Boti megemlíti egy szomszédját is, aki körülbelül száz kakaófát akart ültetni.
– Kérdeztem tőle, hogy miért nem ültet többet.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!