Zorka eddig tudatosan kerülte a nyilvánosságot. Miért pont most éreztétek úgy, hogy eljött az ideje egy közös interjúnak?
Dóra: Zorkát sosem „mutogattuk”, és ebben elsősorban a mi hozzáállásunk, azaz a szüleié volt a döntő. De egyszer csak nagykorú lett, és innentől ez az ő döntése. Mielőtt igent mondott a Nők Lapja megkeresésére, hangsúlyoztam neki, hogy egy ilyen interjúban van lehetősége mesélni, mit gondol erről az egészről.
Zorka: Addig semmiképp nem akartam igent mondani, amíg a legkisebb feszültség vagy görcs volt bennem. Meg akartam várni, hogy legyen egy olyan tiszta gondolatmenetem, ami mögé oda tudok állni. Kisebb korom óta téma volt, ezért sokat gondolkodtam, akarok-e nyilvánosan szerepelni, és ha igen, hogyan. Arra jutottam, hogy nem szeretném ezt a teret a magam felesleges mutogatására használni.
Ha egyáltalán bármire, hát inkább arra, hogy átadjak valamit abból, amit a világról gondolok. Aztán anyával azt is kimondtuk, attól, hogy ezt a beszélgetést vállalom, még nem kell mostantól mindenre igent mondanom.
Viszont ez a lépés szabadságot is ad. Sok olyan esemény volt a múltban, ahova szerettem volna elmenni valamelyik szülőmmel, de nem mentem, mert sajtónyilvános volt, és nem akartam fotókon szerepelni.
Mennyire lehetett Zorkát megóvni attól, hogy gyerekként azt érezze: ő „Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán gyereke”?
Dóra: Waldorf-iskolába járt, ahol a gyerekek nem néznek tévét, nem látnak „bulvárt”. Így a társai eleve nem foglalkoztak azzal, hogy kik Zorka szülei. Ő abban szocializálódott, hogy a szülei miatt nem bántják, vagy csak a szülei miatt nem szeretik.
Zorka: Az identitásom független ettől. A családtagjaim foglalkozása annyira hatott az én életemre, mint amennyire más gyerekek szüleinek a munkája hat rájuk.
Nehéz jól megfogalmazni ezt a kérdést, úgyhogy nem is próbálkozom, csak úgy megkérdezem: jóban vagytok?
Zorka: Persze!
Dóra: Abszolút! A mi viszonyunknak az az egyik alapja, hogy sosem sértődünk meg egymásra. Lehet, hogy elküldjük a másikat a francba, de ez nem okoz köztünk egy fél óránál hosszabb morgást. Ez csodálatos. Egymás irányába megkérdőjelezhetetlenek az érzéseink.
Szinetár Dóra lés lánya, Bereczki Zorka a Nők Lapja címlapján (Forrás: Nők Lapja)
Zorka: Köztünk különleges alapbizalom van. Sosem féltem elmesélni anyának bármit, ami történt. Elmondhattam, hol jártam, mit csináltam, maximum három sóhajjal nyugtázta, és túl voltunk rajta.
Mitől tudott ez a bizalom megmaradni kamaszkorban is?
Dóra: Tudatosan figyeltem arra, hogy egyszerre tudjon működni az a két dolog, hogy elmondom a véleményem teljesen őszintén arról, amit kérdezett, vagy amit láttam körülötte, akkor is, ha negatív volt. De a véleményem soha nem járt semmilyen következménnyel. Hozzá kell tennem, én mindig végtelenül megbíztam a lányomban. Soha nem történt olyan, hogy azt éreztem volna, közbe kell lépnem, mert, mondjuk, a testi épsége forog kockán.
Zorka: Többször előfordult, hogy leültünk egy adott helyzetről beszélgetni, anya elmondta az enyémmel ellentétes véleményét, én meghallgattam, és mégis azt mondtam: márpedig én ezt így fogom csinálni. Aztán ha igaza lett, azt sem dörgölte az orrom alá. Amikor pici voltam, ez akkor is működött.
Belenéztél valaha a telefonjába, naplójába?
Dóra: Soha nem éreztem késztetést, hogy bizonyos dolgokat megnézzek. Ha találtam egy naplót, nem néztem bele. És nem azért, mert nem érdekelt. A legtöbb szülő azért kutakodik a gyereke szobájában, mert retteg tőle, hogy talál valamit, amitől frászt kap. De én annyira megbízom benne, hogy soha nem éreztem szükségét ennek. Igazi hazugságon sosem kaptam, ha pedig valamivel kapcsolatban nem a teljes igazságot mondta, másfél másodperc alatt rájöttem.
Zorka: Kiskoromban néha megpróbáltam valamit elsunnyogni, de hamar egyértelművé vált, hogy semmi értelme, mert anya túl jól ismer, és rögtön átlátott rajtam.
Dóra: Könnyű helyzetben voltam, Marcin keresztül sok mindent megtanultam az anyaságról.
Marci ezek szerint megedzett. Zorka viszont eleve egészen más gyerek volt?
Dóra: Nagyon más. Marci egészen pici korától olyan volt, mintha én lennék, csak piciben és fiúban. Tökéletesen egynek éreztem magunkat. Mindent értettem vele kapcsolatban, a vágyait, az ízlését, a gondolatmenetét. Amikor vitatkoztunk, az is azért volt nehéz, mert minden mondatát tudtam előre.
Zorka viszont az első pillanattól egy csodálatos talány. Minél nagyobb, annál inkább kezdem felismerni benne saját magamat, külsőleg és belsőleg is. Pici korában kaland volt nézni, mennyire másképp működik. Persze akkor is imádtam, szerelmes voltam ebbe a kis szőke manóba. De akkoriban szerintem sokkal inkább az apja „mini me” verziója volt.
Zorka: Neked is az első gyereked volt a „mini me”-d, és apának is. Szokták tőlem kérdezni, melyik szülőmre hasonlítok jobban, amire mindig azt felelem: a legjobb embert kérdezitek, honnan tudnám pont én? De azt hallom a leggyakrabban, hogy ötven-ötven százalék vagyok. Anya azt szokta mondani: mindenkitől összeszedtem a legjobb tulajdonságokat.
Te vagy a középső gyerek, ráadásul nagy korkülönbségekkel. Milyen hely ez a családban?
Zorka: Szerintem ez a legjobb. Ezek a tíz év távolságok, amelyek köztem és a bátyám, illetve köztem és az öcsém közt vannak, még behozhatók, de a húsz év Marci és Benji között néha már túl sok. Persze ők is nagyon szeretik egymást, de nekem külön-külön mindkettőjükkel sokkal mélyebb viszonyom tudott kialakulni.
Van egy jó fej bátyám, aki túl volt a kamaszkorán, mire én kapcsolódni kezdtem hozzá, mára érett, felnőtt ember, kicsit a mentorom is lett. És van egy öcsém, aki egy kis manó, imádom, vigyázok rá, de mellette újra kisgyerek tudok lenni. Mindkettejükből megkapom a legjobbat.
Merre szeretnél továbbindulni?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!