Először a gyerekkori kiégésről szerettem volna írni, amiről Aktuális rovatunk cikke is szól. Hogy hogyan hajszoljuk bele a teljesítménykényszerbe a következő generációt, csakúgy mint saját magunkat.
De aztán eszembe jutott a gyerekkori zongorám. Vagyis pianínóm. Másodikos voltam, amikor zeneiskolai tanárok látogattak el az osztályunkba, és a jó hallású gyerekeknek felajánlották: zenét is tanulhatunk. Rögtön felcsillant a szemem, és beírtam a naptáramba a heti két szolfézst és két hangszeres órát (a heti két gimnasztika, később mazsorett mellé). Le voltam terhelve? Eléggé. De teljesült az álmom.
Kapcsolódó: Kezdődik az iskola! Ez az 5 trükk segít, hogy ne őrülj meg már az első héten
Hogy a hangszer a zongora lesz, az nem volt számomra kérdés. A szüleim eleinte még reménykedtek abban, hogy a furulyát választom, de nem tágítottam a zongorától. Így lett pianínónk a tócóskerti panel második emeletén. (Ezúton is köszönet a családomnak, hogy bevállalta. Meg a lakóközösségnek is.)

Az iskolai teljesítménykényszer is generációról generációra öröklődik
Nem lett belőlem zongoraművész. Mégis, a hat év zenetanulás rengeteg mindenre megtanított. Kitartásra. Többrétegű figyelemre. Alázatra. Olykor utáltam gyakorolni. Máskor klaviatúrát készítettem papírból, hogy a nyaralásra is vihessem magammal. Egy zeneiskolai vizsgaelőadáson átfutott rajtam, mi lenne, ha elrontanám.
A következő pillanatban leblokkoltam, és nem is tudtam folytatni. Levettem a kezem a billentyűkről, kimentem a teremből, kerestem egy zongorás szobát, gyakorlásképpen eljátszottam az etűdöt, majd visszatértem az előadóterembe, és hibátlanul bemutattam a darabot.
Sokáig úgy tekintettem erre az esetre, mint kudarcra – ma már látom benne a bátorságot és az erőt is, amellyel felálltam belőle.
Bár már nem igazán játszottam rajta, „Zongi” sokáig jött velem, Debrecenből Pestre, Pestről Budára. A hárommal ezelőtti költözésemkor azonban határozatlan időre elbúcsúztam tőle: egy régi barátnál állomásozik, aki becsben tartja.
Most valaki más álmát váltja valóra.