A művésszel otthonában beszélgettünk gyerekcsínyekről, elszalasztott és megragadott lehetőségekről, és arról, miért nem elég precizitás és mesterségbeli tudás ahhoz, hogy egy zenész játéka igazi élményt nyújtson.
Egész élete a zenéről szól. Emlékszik, mi volt az első élménye, amikor magával ragadta a muzsika?
A konkrét pillanatot nem tudom felidézni, de biztos, hogy először apukám hegedűjátéka varázsolt el. A háború miatt nem lehetett hivatásos zenész, mégis egész életében muzsikált: kvartettezett, templomi kórusban énekelt, engem pedig magával vitt koncertekre és operába is. Hétévesen kaptam meg az első igazi hegedűmet, ami azonnal szerelem lett. A hegedű akkor szól igazán, ha a lélek szólaltatja meg – olyan, mint amikor egy anya énekel a gyermekének.
Üstökösszerű pályát futott be, és kiváló művészek egyengették útját. Mit látott meg önben a közönség, a szakma?
Ügyes voltam technikailag is, de mindig a zenei kifejezés érdekelt jobban, nem a puszta virtuozitás. Tízévesen fedeztem fel apukám könyv- és lemezgyűjteményét. Meghatározó élmény volt, amikor meghallottam Beethoven hegedűversenyét Leonyid Kogan előadásában. Úgy éreztem, ez a zene az angyalok hangján szól, és ettől kezdve egészen másként játszottam.
Tizenkét évesen megnyertem az országos zeneiskolai versenyt. Azonnal felvettek volna a konzervatóriumba, ráadásul rögtön a második osztályba. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt otthagyni imádott tanáromat, Mária nénit, végül még két évig nála maradhattam. Ezután azonban már a Zeneakadémiára kerültem, a különleges tehetségek osztályába.
Később is ilyen öntörvényű volt?
Sok mindent eltékozoltam. Fiatalon minden érdekelt, csak a gyakorlás nem. Rajongtam a képzőművészetért, verseket írtam, filmklubokba jártam, fociztam és pingpongoztam. A hetvenes évek végén az egyetemi filmklubban Godard, Buñuel, Pasolini és Truffaut filmjei jelentették számunkra a szabadságot.
Kapcsolódó: Miranda Liu: „Hiába játszol jól, ha nem tudsz magadnak lehetőségeket teremteni”
Ma már úgy gondolom, zenésszé válni nem lehet csak gyakorlással: élményeket is kell gyűjteni. Ahhoz, hogy legyen mit elmondani a zenével, ismerni kell az életet. Én ezekből az élményekből próbáltam minél többet magamba szívni.
A filmeken, irodalmon, élményeken túl kiktől tanult a legtöbbet?
Az akkori Zeneakadémia számunkra a teljes univerzumot jelentette, mert az elnyomott országnak ezen a kis szigetén csak a művészet és a tehetség számított. Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy fiatal koromtól Kurtág György tanítványa lehetek. Meghatározó hatással voltak rám tanáraim, köztük Rados Ferenc, Kovács Dénes, Végh Sándor, Mihály András és Földes Imre, de a kezdetekől fogva inspirált Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Perényi Miklós művészete is.
Köztük lenni egyrészről nagy élmény, megfelelni nekik ugyanakkor keserves volt. Ezek a zenei világnagyságok nem ahhoz mérték a teljesítményt, hogy valaki tizennégy vagy tizenöt éves, hanem az abszolúthoz.
Jó, hogy így volt?
Meggyőződésem, hogy babusgatásból nem születik teljesítmény. Egy tanár nem vezetheti félre a növendékét, és nem engedhet a színvonalból. Az Olümposzra ugyanis nincs lift, oda csak kemény munkával lehet feljutni. A hibáink felismerése és kijavítása épít minket, a nagy mesterek pedig azt tanították, hogy a tehetség nem teljesítmény, hanem ajándék, amit munkával lehet kiérdemelni.
Engem annak idején néha a takarítónők zártak be az osztályterembe, hogy végre gyakoroljak. Örökké hálás vagyok Nusi néninek, mert nélküle talán nem tanultam volna meg Bartók Szólószonátáját.
Nem könnyű a tehetséges kamaszokkal…
Sok kedves emlék maradt abból az időből, fociztunk, csajoztuk, éltünk az óráink után és néha helyett is, voltak stiklijeink. De a mindennapok kemény munkája meghozta az eredményét. Húszéves korom körül három amerikai és egy kanadai ösztöndíjat is felajánlottak. Édesapám biztatott, hogy menjek, de én éreztem, ha ő 1956 után, a börtönből szabadulva sem hagyta el az országot, nekem sem szabad.
Kapcsolódó: Hol lakik a zene szelleme? – Körbejártuk a Zeneakadémiát
Karrier szempontjából jobb lett volna, de akkor nem ismertem volna meg a feleségemet, Orsit. Innen nézve az egyik legjobb döntésem volt, hogy maradtam.
A Keller Quartettel aztán keresztül-kasul beutazták a világot.
Pedig eredetileg szólistának készültem, eszem ágában sem volt kvartettezni. Aztán 1986-ban, egy Berkes Kálmán által szervezett koncerten játszott először együtt a későbbi Keller Quartet. Az első önálló koncertünk 1987-ben hatalmas sikert aratott: Fischer Annie a rádióközvetítést hallgatva már közben felhívta a német ügynökét, hogy szerződtessen minket.
Ezután sorra érkeztek a nemzetközi sikerek. 1990-ben megnyertük az eviani verseny fődíját az összes különdíjjal és közönségdíjjal együtt, majd két héttel később a Borciani-verseny nagydíját is. Ez olyan volt, mintha egyszerre nyertük volna meg az olimpiát és a világbajnokságot. Ezt követően a világ egyik legfontosabb kamarazenei ügynöksége szerződtetett minket, majd egy vezető nemzetközi lemezkiadóval is exkluzív megállapodást kötöttünk. Kinyílt előttünk a világ.
Milyen volt ezt megtapasztalni?
Akkoriban nemzetközi művésznek lenni rangot jelentett. Királyok előtt játszottunk, Diana hercegné exkluzív vendégként hívott meg bennünket, saját bérletünk volt a Lincoln Centerben és a milánói Scalában, rendszeresen felléptünk a Carnegie Hallban, a Berlini Fesztivál rezidens művészei voltunk. Hétszer nyertem el a német hanglemezdíjat, ebből hatszor a kvartettel, kétszer pedig az év fődíját is Bartók és Kurtág műveivel.
Mégis egyre fájdalmasabb volt, hogy miközben külföldön ünnepeltek bennünket, itthon alig vettek rólunk tudomást. A világban a magyar kultúra nagyköveteinek tekintettek, és mi is így vittük magunkkal Bartók, Kurtág és Ligeti zenéjét a világ legnagyobb koncerttermeibe.
Kapcsolódó: Kvíz: Ismered a legnagyobb zeneszerzők munkásságát?
De mindezt szerény körülmények között értük el: közepes hangszereken játszottunk, miközben sok versenytársunk mögött gazdag országok és komoly támogatók álltak. Évtizedekkel később én ugyan kaptam rangos állami kitüntetéseket, de a Keller Quartet máig nem részesült abban az elismerésben, amit szerintem megérdemelne.
Emberileg mennyire volt megterhelő ez az életforma?
Óriási munka állt mögötte. Kezdetben alig volt repertoárunk, ezért a koncertek mellett folyamatosan új műveket kellett tanulnunk. Havonta több tízezer kilométert utaztunk, a buszban éltünk, és négyen osztoztunk egy gázsin. Hiába alapítottunk közben családot, ebből az életformából nem lehetett csak úgy kiszállni. A család nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. A feleségem fantasztikus fuvolaművész, a Concerto Budapest szólófuvolása, mégis rengeteget áldozott az én pályámért. Ahogy kvartettünk minden tagjának családja is hatalmas áldozatot hozott ezért az életért.
Miért döntött úgy, hogy kiszáll?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!