Mary Shelley Frankensteinje mesterségesen életre keltett teremtményről szólt, a későbbi filmes feldolgozások pedig előszeretettel egészítették ki a történetet levágott fejekkel, összevarrt testrészekkel és villámcsapásokkal. Ami a 19. században még tiszta fantasztikumnak számított, az a modern transzplantációs sebészet megszületésével részben tudományos kérdéssé vált: át lehetne-e ültetni egy ember fejét egy másik testre?
A rövid válasz jelenleg: nem. Élő emberen soha nem hajtottak végre működőképes fejátültetést, és a gerincvelő teljes átvágása utáni helyreállítására sincs olyan eljárás, amely visszaadná a mozgást és az érzékelést. A gondolat mégsem tűnt el. Időről időre felbukkannak kutatók, akik szerint csak néhány technológiai áttörés választ el bennünket a megvalósításától.
Az első kétfejű kutya
Az első dokumentált kísérletet 1908-ban Alexis Carrel francia sebész és Charles Guthrie amerikai fiziológus végezte. Egy leválasztott kutyafejet egy másik kutya nyakára illesztettek, és összekötötték az ereket, hogy helyreállítsák a vérellátást. A beültetett fej bizonyos reflexeket mutatott, állapota azonban gyorsan romlott, ezért az állatot néhány órával később elaltatták.
Az 1950-es években Vlagyimir Gyemihov szovjet sebész vitte tovább a kísérleteket. Egy kölyökkutya fejét és mellső testrészét egy nagyobb kutya testére ültette, létrehozva a modern orvostudomány egyik legnyugtalanítóbb képét: a kétfejű kutyát.
A beültetett fej látott, hallott, nyelt és reagált a környezetére, de nem irányíthatta a befogadó állat testét.
A legtöbb kísérleti állat néhány nap alatt elpusztult, főként a szövetkilökődés és a műtéti szövődmények miatt. Egyikük csaknem egy hónapig életben maradt.
Gyemihov munkáját sokan kegyetlennek tartották, kutatásai ugyanakkor hozzájárultak a szív- és tüdőátültetés sebészeti technikáinak fejlődéséhez. A transzplantáció ekkoriban kezdett valódi gyógyító eljárássá válni: 1954-ben hajtották végre az első sikeres emberi veseátültetést egypetéjű ikrek között, majd az immungátló gyógyszerek fejlődésével más szervek transzplantációja is lehetségessé vált.
A majom, amely egy hétig életben maradt
A következő hírhedt kísérletsorozat Robert White amerikai idegsebész nevéhez fűződik. White azt vizsgálta, hogyan lehet mélyhűtéssel csökkenteni az agy oxigénigényét, majd 1970-ben rézuszmajmok fejét ültette át más majmok testére.
A műtétek után az átültetett fej vérellátása helyreállt. Az állatok láttak, hallottak, szagoltak, haraptak és táplálékot is képesek voltak elfogadni. Nyaktól lefelé azonban teljesen megbénultak, mert White nem tudta összekapcsolni az átvágott gerincvelőt. Az állatok legfeljebb valamivel több mint egy hétig éltek. A kísérletek világszerte tiltakozást váltottak ki, és az állatvédők szükségtelenül kegyetlennek minősítették őket.
Ez is érdekelhet: A világon elsőként ültetettek sertésmájat ember testébe
A fejátültetések tudománytörténeti áttekintése szerint a korai kísérletek azt bizonyították, hogy az agy vérellátása ideiglenesen fenntartható egy idegen testen. Azt viszont egyikük sem oldotta meg, hogyan lehetne a fejet működő idegrendszeri kapcsolatba hozni az új testtel.
Az olasz sebész, aki beígérte a fejátültetést
2015-ben Sergio Canavero olasz idegsebész azzal került a címlapokra, hogy néhány éven belül végrehajtja az első emberi fejátültetést. Elképzelése szerint a páciens és egy agyhalott donor testét erősen lehűtenék, majd a páciens fejét a donor testére helyeznék. Először az ereket, a légcsövet és a nyelőcsövet kapcsolnák össze, végül megpróbálnák egyesíteni a gerincvelő két végét.
Elméletben már minden testrészt sikerült átültetni, vagyis transzplantálni, a gyakorlat ennél bonyolultabb (Forrás: Getty Images)
A műtétre jelentkező páciens később visszalépett, Canavero pedig nem hajtott végre élő emberen ilyen beavatkozást. Kínai munkatársával, Zsen Hsziao-ping sebésszel 2017-ben két holttesten végzett műtéti próbát. Ezt „emberi fejátültetésként” harangozták be, valójában azonban sebészeti szimuláció volt: mivel a résztvevők eleve halottak voltak, a beavatkozás sem az életben maradást, sem az idegrendszer működését nem bizonyíthatta.
A kutatócsoport később kutyák átvágott gerincvelőjének polietilén-glikollal történő egyesítésével kísérletezett, és egyes állatoknál részleges mozgásjavulásról számolt be. Ezek az eredmények azonban messze vannak attól, hogy bizonyítsák egy teljesen átvágott emberi gerincvelő biztonságos és működőképes összekapcsolását.
Nemcsak sebészeti, hanem erkölcsi rémálom is
A gerincvelő egyesítése csupán az egyik akadály. Fenn kellene tartani az agy folyamatos oxigénellátását, meg kellene akadályozni az egész test kilökődését, helyre kellene állítani a légzést, a nyelést és a belső szervek idegi szabályozását. Nem tudjuk azt sem, milyen krónikus fájdalmat, pszichés zavart vagy identitásválságot okozna, ha valaki egy teljesen idegen testben ébredne fel.
Még az elnevezés is vitatható. Az agyat és a személyiséget hordozó ember szempontjából talán pontosabb lenne testátültetésről beszélni. De ki lenne jogilag az így létrejövő ember? A fej vagy a test korábbi tulajdonosa? Ki számítana a majdani gyermekei biológiai szülőjének?
És elfogadható lenne-e egy teljes donortestet egyetlen ember megmentésére felhasználni, miközben annak szervei akár több beteg életét is megmenthetnék? Egy bioetikai és sebészeti elemzés szerint a technikai kockázatok mellett a tájékozott beleegyezés, a kiszolgáltatott betegek kihasználása és az igazságos szervelosztás kérdései is megoldatlanok. Sok még a kérdés – de mire összejön a műtét, talán a válaszok is meglesznek.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!