Détár Enikő – „Szerelmes vagyok az életembe”

Smink nélkül érkezik a találkozóra, kezeslábasban, tornacipőben, vörös sörénye hátul vagányan összefogva. Mintha csak a sarki boltba ugrott volna le. Mosolyogva szabadkozik…

Ilyen szempontból nagyon laza vagyok. A színházban úgyis folyton „kikerázzuk” magunkat, jön a jelmez meg a paróka, a tűsarkúról nem is beszélve, örülök, ha végre kényelmesen lehetek. Úgyis autóban ülök, ott meg ki látja? A ma délelőtt egyébként kivétel, végre kialudhattam magam, mert sokszor hajnalban vetődöm csak haza, ha vidéken koncertezünk a Dívákkal. Most hétvégén is végig dolgozni fogok. 

Szerintem remekül nézel ki, örülök, hogy ilyen frissen, fiatalosan.

Szerencsére most az ízületeim sem fájnak, mert az engem tizennégy éves korom óta gyötör, tizenöt évesen kaptam a vállamba az első fájdalomcsillapító injekciót. Nem is szalasztok el egyetlen gyógytornát sem, vagy én megyek, vagy házhoz jön a gyógytornászom. Már amikor időm engedi, mert ez a szakma kiszámíthatatlan. Nem hiszed el, egy jó gyógytorna sokszor keményebb, mint ha edzőterembe járnál.

Az lenne a csoda, ha semmid nem fájna, hiszen egy életen át táncoltál!

Tévedés, csak huszonévesen kezdtem el, a főiskolán. Eredetileg prózai színész szerettem volna lenni, mert engem azok a mélységek is vonzanak, de nem vettek fel. Fogtam magam, hazamentem Egerbe, és jelentkeztem képesítés nélküli gyógypedagógusnak. Persze a gyerekek jól kihasználták a naivitásomat, hamar kiderült, hogy az nem az én utam. Úgyhogy újra megpróbáltam a felvételit, musical szakon.

A Nők Lapja címlapján: Détár Enikő (Forrás: Zsólyomi Norbert)

Meredek váltás. Hogy találtad ki ezt? 

Teljesen véletlen volt, ahogy annyi minden az életemben. Nyáron a diszkóban összejöttem valakivel, aki nézte, ahogy táncolok, és megkérdezte, miért nem próbálom meg a felvételit zenés szakon. Meglátta, amit én magamban nem. Mondjuk, a zene gyerekkorom óta a mindenem volt, zongorázni is tanultam, és imádtam táncolni, csak nem voltam képzett.

Ennek ellenére a próza az örök szerelem.

Emlékszem, mennyire örültem, amikor a főiskolán bejött az osztályba Valló Péter és Kapás Dezső, és kiválasztottak egy vígszínházi előadásba. Kern András oldalán játszottam, később pedig kaptam egy főszerepet a Vidám Színpadon Bodrogi Gyulával és Garas Dezsővel. Most is játszom prózai szerepet a Madách Színházban, én vagyok Kazin­czy anyja A tizenötödik című előadásban. Iszonyúan fárasztó a darab mozgás tekintetében, de a végén az a katarzis! Elmondhatatlan.

Válás és újrakezdés

Impulzív vagy, szenvedélyes, most is vibrálsz, ahogy beszélgetünk. A párod hogy bírja?

Azért néha mond olyat, hogy már attól is elfárad, ha néz engem, de hát így szeretett meg. Amikor a gyerekeim apjával elváltak útjaink (Rékasi Károly színművész – a szerk.), egy ideig még próbáltam megőrizni a múltat, aztán amikor „kifájtam magam”, magamra parancsoltam: ideje felállni… Furcsa módon pont halottak napján történt. Még zokogva vezettem le a szüleim és a nagyszüleim sírjához, aztán beültem a kocsiba, épp kezdett kisütni a nap. Akkor kattant át bennem valami: nem fogok én ebbe belehalni! Nem sokkal később megismertem Pétert. 

Szerencséd volt. Mindenki arra panaszkodik, hogy ebben a korban már nem lehet ismerkedni. 

Nem tudom, én éppen egy szépségfórumon voltam műsorvezető, és egy standnál álltunk Péterrel, aki egy barátjának segített egy könyv reklámozásában. Egyébként angoltanár. Én akkor még azért eléggé padlón voltam, de már az elhatározás után: ha bejön nekem valaki, és én is bejövök neki, meg fogom próbálni. Kimentünk kávézni Péterrel, és én zavarba jöttem. Ez volt a jel. Mindketten válófélben voltunk – ez is mekkora véletlen! –, és azt mondtuk, vágjunk bele, mit veszíthetünk! 

A gyerekeid elfogadták a választottadat? 

Igen, Eszter lányom akkor már nem lakott otthon, de hamar megszerette Péteremet. Eszter egyébként közgazdász, és kerüli a nyilvánosságot. Zsigmond fiam is megkedvelte a páromat, ő akkor tizenkét éves volt. Fontos volt számomra, hogy az édesapjukkal jó viszonyt ápoljanak, és Péter szerencsére nem is próbált apáskodni felettük. Néha persze össze kellett simítani a szálakat, de ez egy mozaikcsalád esetében törvényszerű. 

Détár Enikő és a talpra esés művészete

Macska vagy. A talpadra esel, bármi történjen is veled.

Apukám is mindig ezt mondta, és Péter is úgy hív, „Macskám”. De estem én eleget a fejemre is. Aztán valahogy mindig összekapartam magam. Például amikor haza kellett hoznom anyukámat Amerikából, mert megbetegedett, másnap pedig kirúgtak a televízióból, ahol nyolc éven át a Reflektor magazint vezettem. Ez így együtt túl nagy csomag volt. Nagyon szerettem a tévét, kényelmes is volt, és örültem, hogy az emberek megismernek az utcán. Sokat köszönhetek a tévézésnek.

Van az újrakezdésre valamilyen családi mintád? Nem mindenkinek megy. 

A szüleim is nagy küzdők voltak, ha valami nem sikerült nekik, soha nem adták fel. Anyukámra ez különösen igaz. Kétszer maradt özvegyen, apukám baleset következtében halt meg, majd a második férjét is elvesztette, de még hatvan fölött is bele mert vágni egy harmadik házasságba. Elhivatott pedagógus volt, majd amikor nyugdíjba ment, kiutazott a keresztanyámékat meglátogatni Amerikába. Ott mutattak be neki egy magyar származású férfit, akivel egymásba szerettek. Örültem a boldogságának.

Az első férjeddel több mint harminc évig éltetek együtt. 

Pedig amikor találkoztunk a főiskolán, még nagyon link voltam. Ő pedig tudatos, összeszedett férfi. Mellette tanultam meg a fegyelmet, ami a munkámhoz is elengedhetetlen. Ma már kínosan ügyelek rá, hogy lehetőleg sehonnan ne késsek el, mert azelőtt ez is mindennapos volt, inkább ne legyek szép ruhában, és a táskát sem muszáj kipakolni, benne maradhat az egyheti cucc. Mert a tetejébe rendetlen is vagyok.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert szerintem nem ismerek színészt, aki ennyit dolgozna. Amikor két hete felhívtalak, még ment a Madáchban a Mamma Mia!, és te minden este színpadon álltál. 

Ez az ambivalencia jellemzi az egész életemet. Óriási a szabadságigényem, nem viselem jól a korlátokat, közben pedig ragaszkodó vagyok, férfiakhoz, barátokhoz, színházhoz egyaránt erősen tudok kötődni. A szerepeimnek köszönhetően szerencsére sokféle karakter bőrébe belebújhatok, például nagyon élvezem Tanya, a barátnő szerepét a Mamma Mia!-ban. Szellemes, kacér, független nő, amikor őt játszom, megélhetem ezt az oldalamat is. 

Mit gondolsz, le lehet valaha vetkőzni a megfelelési vágyat? Ha jól sejtem, abban, hogy rengeteget dolgozol, ez is benne lehet.

Nem tudom, ezen régóta dolgozom a pszichológusom segítségével. Az ingatag önbizalmam lehet az oka, hogy folyton mindenkinek bizonyítanom kell. Kívülállók nem is szokták észrevenni, hiszen látszólag derűs vagyok és kiegyensúlyozott, de belül rendre felüti fejét a kishitűség.

Transzgenerációs gyökere lehet, én hiszek ebben. Anyukámnak előttem három terhessége szakadt meg, az orvosok azt mondták, nem fog tudni szülni, aztán egyszer csak kopogtattam. Adódik a kérdés, jogom van-e élni. Itt tartok az önvizsgálatban. Évekkel ezelőtt kaptam egy könyvet valakitől, az volt a címe: Tanulj meg nemet mondani! Na, ezzel azóta sem haladtam egy centit sem.

Pedig kellene? 

Hát, sokszor az a rosszabb, ha igent mondasz. Persze van kockázata egy szerep visszautasításának, de számomra, aki szabadúszó vagyok, ennek természetesnek kellene lennie. A bátorság azonban szerintem nem ehhez kell, hanem ahhoz, hogy kőszínházi tag legyél. Mert ott aztán szabályok vannak, és azt a szerepet játszod el, amit kapsz. Megvan a minimális biztonság, de óriási az ára. 

Ezért is ráztad le magadról ezt a bilincset? 

Harminc éve vagyok szabadúszó, akkor olvadt be a Rock Színház az Operettbe, én pedig kiszálltam. Akkoriban több helyen is játszottam, aztán hirtelen elmaradtak a felkérések. Persze bepánikoltam. Azóta egyszer volt ilyen, a Covid alatt. Mindkétszer azonnal bekapcsolt a túlélési ösztönöm, és elkezdtem törni a fejem, hogy mihez kezdjek.

Az első krízishelyzetben úgy gondolkodtam, hogy biológia szakos voltam a gimiben, orvos akartam lenni, de ahhoz nem voltam elég okos, akkor tanuljunk ápolónőnek!