A budapesti születésű, magyar–francia alkotó gyerekkora óta rajzol. Édesanyja a kilencvenes években a Varga Stúdió kommunikációs szakembereként dolgozott, és az elkészült rajzfilmekből rendszeresen vitt haza VHS-kazettákat. Dániel ezekből másolta ki a figurákat, így a rajzfilmek világa szinte észrevétlenül vált a saját vizuális nyelvének alapjává.
Labrosse Dániel autodidakta művészként jutott el a Tate Modernig
Tizenkét éves lehetett, amikor a Ludwig Múzeumban meglátta Keith Haring munkáit. Ez az élmény megmutatta neki, hogy az általa ismert, rajzfilmes formanyelvnek is helye lehet egy múzeumban. Tizenévesen kezdte feltölteni a munkáit a közösségi oldalakra. Innen érkeztek az első vásárlói és megrendelői, tizenhat évesen pedig otthagyta a középiskolát, és minden energiáját az alkotásra fordította. Internetes oktatóanyagokból, könyvekből, más művészek megfigyeléséből és a saját tapasztalataiból tanult.
– Nem szeretném azt éreztetni, hogy bárkinél többet tudok csak azért, mert a saját tapasztalataimból tanultam. Fontosnak tartom, hogy az ember mindig fejlődjön. Az egyetemből leginkább a kapcsolatok és a struktúra hiányzik: nekem kell beosztanom minden napomat, senki nem mondja meg, merre haladjak.
2016-ban, tizenkilenc éves korában egy munkáját beválogatták a világhírű Tate Modern múzeum Future Late című csoportos programjába.
Mesterséges intelligencia helyett az emberi alkotásban hisz
Labrosse Dániel fest, illusztrál, animációt, videóklipet és digitális munkákat készít, és mindig vonzotta az a fajta művészet, amely nem marad a galériák falai között. Tizenévesen matricákat ragasztott az utcán, később nagy méretű fesztiválmunkákon dolgozott; legutóbb a SopronFestnek készített festményt.
Labrosse Dániel: The Dancing Plague
– Sokan úgy érzik, hogy egy galériában nem értik majd, amit látnak, vagy maga a tér nem fogadja be őket.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!