Mivel két fapados járat is szállít utasokat Budapestről Algheróba, könnyedén betervezhetünk egy hosszú hétvégét az olasz szigetre, amely különleges ékköve a Földközi-tengernek. Szardínia az olasz csizmától nyugatra helyezkedik el, Alghero pedig Nápollyal nagyjából azonos szélességi fokon található. Vigyázat: egyes források szerint Olaszországon belül Szardínián a legforróbb a nyár!
„Kis Barcelona”
A bronzkori nurág civilizációtól kezdve a föníciaiakon, a karthágóiakon és a rómaiakon át az aragóniaiakig sokféle nép lakta ezt a vidéket. Algheróban 1354-ben az aragóniaiak elűzték a lakosság jelentős részét, és a helyükre katalán telepeseket hívtak. Algherót ma is a „kis Barcelonának” nevezik, hiszen máig megőrizte a katalán örökséget, ami az óváros hangulatában, a gótikus építészet emlékeiben, a családnevekben, de még a sajátos nyelvjárásban is tükröződik (a katalán nyelv helyi dialektusa az algherese).
A negyvenkétezres város tökéletes úti cél akár egy hosszú hétvégére is. Az óváros néhány óra alatt bejárható, a kis utcákon egymást érik a családi trattoriák, borbárok, kézművesüzletek, butikok és korallékszer-boltok. A pasztellszínű falakat muskátlik és bougainvilleák tarkítják.
Kapcsolódó: A világ legcsodálatosabb strandja Olaszországban van – de megközelíteni szinte lehetetlen
Nyáron nagyon népszerűek Alghero strandjai, amelyek némelyike sétával is megközelíthető, ám másokhoz buszra vagy autóba kell szállni. A víz kristálytiszta, és egyes strandokat sűrű mediterrán fenyőerdő vesz körül. (Jó, ha tudjuk: törvény tiltja, hogy homokot vigyünk haza!)
Érdemes úgy időzíteni a napi programokat, hogy az este a városfalakon, a bástyák között érjen bennünket. Ilyenkor szinte mindenki itt korzózik, hiszen Alghero nyugati fekvésének köszönhetően csodás látvánnyal ajándékoz meg a házfalakat aranyló színbe burkoló, tengerbe bukó nap.
Tündérek házai
Korábban nem hallottam a nurág civilizációról, így kíváncsian vártam a Palmaverába tett látogatásunkat. Nem béreltünk autót, hiszen a környékbeli látnivalók távolsági buszokkal is elérhetők – igaz, alkalmazkodnunk kellett ezek ritkább menetrendjéhez.
A nurág civilizáció a bronzkorban és a korai vaskor idején, időszámításunk előtt 1800 és 800 között virágzott a szigeten. A nurágiak nem hagytak hátra írásos emlékeket, de a szigeten megtalálható mintegy nyolcezer építmény mind a mai napig meséli a történetüket. Masszív, erődszerű kőtornyaikat bazaltból, habarcs felhasználása nélkül emelték, egyre szűkülő körökből létrehozva a jellegzetes kúp formát. Palmaverában két torony és egy kis falu maradványait találjuk.
Aznap még visszább utaztunk az időben, amikor meglátogattuk az Anghelu Ruju nekropoliszt. Kocsival negyedóra alatt átgurulhattunk volna, ám távolsági busszal először vissza kellett jutnunk Algheróba, majd ismét útra kelni, ami összesen majdnem két órát vett igénybe, de az UNESCO Világörökség részeként számontartott őskori lelőhely megérte a fáradságot. Ez a nurágok kora előtti legnagyobb temető, amely időszámításunk előtt 3000 és 2700 között (a késő neolitikumban és a rézkorban) keletkezhetett.
A helyet 1903-ban véletlenül fedezték fel egy szőlőültetvény dolgozói. A régészek később harmincnyolc, homokkőbe vésett sírkamrát tártak fel, amelyeket szárd nyelven „domus de janas”-nak, vagyis a tündérek házainak neveznek.
A sírok különlegessége, hogy a halottak otthonát mintázzák. Belül lépcsőket, oszlopokat, szobákat, ajtókat, ablakokat találunk: mintha a túlvilágon is házakban folytatódna az élet. A régészek fegyvereket, kerámiákat, ékszereket és apró szobrocskákat is találtak a sírokban.
Ezek arra utalnak, hogy a halottakat olyan tárgyakkal temették el, amelyekre hitük szerint a túlvilágon is szükségük lehetett. Elsőre talán bizarr ötletnek tűnhet, de a kalandvágyó turisták örülhetnek: a kis „otthonokba” be is szabad menni – ha elég hajlékonyak vagyunk, ugyanis a kamrák a prospektusokban látottnál sokkal kisebbnek bizonyulnak.
Cukorkaszínekben
Bosába mindenképpen szerettünk volna elmenni, mert állítólag Szardínia legszebb kisvárosa – és tényleg csodás. Rászántunk egy napot, már csak azért is, mert hétvégi napokon egyetlen buszjárat visz oda reggel, és egyetlen hoz vissza délután (a visszautat megelőző tülekedést igyekszem kitörölni az emlékezetemből). Viszont már a buszút is gyönyörű panorámával kecsegtet, különösen akkor, ha a tenger felőli oldalra ülünk.
A várba (Castello Malaspina) ugyan érdemes felkaptatni a pazar kilátásért, de a leglátványosabbak az erőd alatti domboldalon húzódó utcák színes házai. A kifakult spaletták, virágos erkélyek, váratlanul kiöblösödő, csendes kis terek között elképzeltem, milyen lehet itt élni: azt hiszem, itt tényleg menne a lelassulás. Helyiekkel egyébként alig találkoztunk, annál több magyar és lengyel szót hallottunk.
Egy bosai étteremben ettem életem egyik legfinomabb tésztáját, mégpedig trofie alle vongolét, azaz kagylós spagettit, olívaolajjal, fokhagymával, fehérborral és petrezselyemmel készült fehér szósszal. Mellé igazán jól csúszott a Malvasia di Bosa fehérbor, amelyet a környék szőlőiből készítenek, és mézes-mandulás aromájáról ismert.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!