„Először mindenkiben bízom” – Interjú Yossi Cohennel

Angolul fogunk most beszélgetni, de ha önön múlna, még milyen nyelveken kérdezhetném?

Folyékonyan beszélek angolul, franciául, arabul és héberül. Elboldogulok olaszul, németül és néhány más nyelven is, valamennyire oroszul is értek. Az előző munkámban a nyelvtudás munkaeszköz volt. A fiamat viszont akár magyarul is tudná kérdezni.

Hogyhogy?

Ő beszél magyarul. Kisgyerekként sokat volt itt. Ismeri a Pető Intézetet?

Igen, itthon nagyon közismert, és világszerte is híres. Akkoriban itt éltek?

Bécsben laktunk, onnan ingázott ide. De éltünk körülbelül két hónapot Budapesten is, amikor hétéves volt. 

Sokat változott azóta Budapest ön szerint?

Igen, egyértelműen. Még nem Párizs vagy Prága, de Magyarország nem is olyan gazdag, mint Franciaország vagy Csehország. Viszont sok szép hotel, étterem működik, gyönyörű, jó a hangulata. Csendes, biztonságos, ilyen szempontból jobb, mint Prága vagy Párizs.

Mielőtt beléptünk ebbe a szobába a fotós kollégámmal, alapos biztonsági ellenőrzésen estünk át. Ön most biztonságban érzi magát?

Abszolút!

Mi kell ahhoz, hogy ez így legyen?

Csak én magam. Tudom, hogyan kell helytállni a legkeményebb, legveszélyesebb helyzetekben is, olyan helyeken, ahol egyáltalán nincs biztonságban az ember. 

Azt feltételezem, egykori munkája mellett tele lehetett nehéz érzésekkel. Hogyan birkózott meg ezekkel?

Huszonegy éves voltam, amikor katonaként részt vettem az első libanoni háborúban. Meglőttek, megsérültem, és mégsem éreztem félelmet. Amikor valaki bekerül a Moszad kiválasztási folyamatába, azt vizsgálják, hogy a személyiségének különböző oldalai képesek-e együttműködni.

Én rendkívül érzelmes ember vagyok. A gyerekeim szerint néha túlságosan is. Másrészt viszont kemény is tudok lenni.

Az érzelmesség és a keménység nem zárja ki egymást, ahogyan azt sem, hogy valaki képes legyen kockázatos, sőt életveszélyes környezetben dolgozni. Az én munkám végig ilyen volt: Bejrút, Damaszkusz vagy a világ más városainak utcáin dolgoztam. Ott minden egyes lépést folyamatosan ki kell számítani.

Az emberek gyakran ügynököknek hívják a Moszad munkatársait, de mi inkább operatívnak nevezzük magunkat. Bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint a színészek a színpadon. Amikor belépünk a műveleti területre, fel kell öltenünk egy fedőszemélyiséget. Ez egyfajta pajzs, és pontosan erre képeznek ki bennünket. Megtanuljuk, hogyan kell műveleteket végrehajtani, de azt is, hogyan játsszunk el hitelesen egy szerepet.

Mit akarok sugározni magamról? Gazdag ember vagyok, vagy szegény? Okos vagy ostoba? Kifinomult vagy naiv? Magasan képzett vagy kevésbé művelt? Ügyvéd vagyok? Orvos? Filozófus? Író? Sakkozó? Ki akarok lenni? A fedőszemélyiséget mindig úgy kell megválasztani, hogy az illeszkedjen a célponthoz és az adott műveleti helyzethez. Van azonban néhány különbség a színészekhez képest: egy moziban vagy színházban senki nem vizsgálja a színészt, hogy valóban az-e, akit alakít. Engem viszont igen. A fedőszemélyiségemet folyamatosan ellenőrzik. És a jeleneteket nem lehet többször felvenni. 

Ezek szerint ahhoz, hogy egy ilyen fedősztori működjön, komoly intelligenciára van szükség.

Ismerni kell a különböző kultúrákat, és azt is, hogyan gondolkodnak az emberek. Tudni kell belépni a másik világába, megérteni a gondolkodását, még akkor is, ha rendkívül intelligens vagy kifinomult személyiségről van szó. És úgy közelíteni hozzá, hogy a beszélgetés végére a célpont a legjobb barátomnak érezze magát.

Hiszen szükségem van valamire tőle. Lehet, hogy atomfizikus, vagy nagy hatótávolságú rakéták fejlesztésén dolgozik. Esetleg a Daesh vagy a Hezbollah terroristája. A kérdés az, hogyan jutok el a szívéhez. 

Élvezte ezt a munkát?

Nagyon! A szívem mélyén mindig tudtam, hogy a hazámért dolgozom – Izrael államáért, és bizonyos értelemben az egész emberiségért is. Szenvedélyesen szerettem ezt a munkát. Még ma is érzem, amikor beszélek róla, hogy kicsit felgyorsul a szívverésem. 

Hogyan tudott mentálisan stabil maradni?

Nem vagyok benne biztos, hogy mentálisan teljesen rendben vagyok. (Nevet.) Komolyra fordítva a szót: pontosan erre készítenek fel minket. Muszáj erősnek lennünk mentálisan. A munkánk természete miatt, azért, ahogyan dolgozunk, és azért is, mert tulajdonképpen állandóan egyedül vagyunk. Nincs mellettünk a közösségünk, a kollégáink, és sokszor még a vezetőink vagy a parancsnokaink sem. 

Nehezen bízik meg az emberekben? Ahogy olvastam a könyvét, az járt a fejemben, hogy ön senkiben sem bízhatott. 

Mindenkiben megbízom. Először legalábbis. Nem vagyok naiv, de bizalommal fordulok az emberek felé. Talán meglepi a válaszom, hiszen valószínűleg arra számított, hogy állandóan gyanakszom, és mindenkit ellenőrizni próbálok. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Azért bízom másokban, mert bízom a saját ítélőképességemben. Ha valaki azt hiszi, képes manipulálni engem, szerintem csalódni fog. 

Yossi Cohen: A szabadság kardja (Művelt Nép Könyvkiadó)

Ez is érdekelhet: „Az élet védelme mindig is alapvető célom volt” – Interjú Végh József túsztárgyalóval

Számtalan könyv, film és sorozat játszódik olyan környezetben, amely ön számára a valóság volt. Mindig is szerettem volna megkérdezni egy igazi titkosügynöktől, hogy mennyi ezeknek a történeteknek a valóságalapja.

A legnagyobb tévhit az, hogy ez a munka kizárólag fizikai akciókról szól. Motorokról, bőrdzsekikről, gyönyörű nőkről és férfiakról. Persze ilyen is előfordul, de korántsem csak erről szól. Az autós üldözések és a kémkedés világa sokkal kifinomultabb annál, mint amit a legtöbben a James Bond-filmek alapján elképzelnek.