Ha egy mondatban kellene összefoglalnod, miről szól A fény magányossága, mit mondanál?
Van egy olyan érzésem, hogy az olvasók közül lesz, akinek az apa-lánya kapcsolat a legfontosabb a könyvben, másokra pedig a politikai szála hat majd erősebben. Én mégis azt mondanám, hogy A fény magányossága arról szól, hogyan próbál meg embernek maradni valaki akkor, amikor a tér körülötte egyre szűkebb lesz, és hogy meddig tekinthetők apró kompromisszumnak azok a döntések, amelyek végül lassan átformálják az életét.
Ritkán találkozom olyan komoly természettudományos tematikával szépirodalmi művekben, mint itt, ráadásul befogadható, szórakoztató formában.
Nálam ez egyfajta ars poetica. A Nők Lapja Olvasósarok kortárs könyvklubban is beszéltem már arról, hogy sok kortárs regényből hiányolom a történetet. Nekem az irodalom elsősorban még mindig a történetmesélésről szól. Hiszek abban, hogy akár egy olyan összetett témáról is lehet regényt írni, mint a csillagászat vagy az űrkutatás úgy, hogy közben az olvasó jól szórakozzon.
Szeretek jó történeteket olvasni, és igyekszem jó történeteket írni: nálam fontosak az érdekes fordulatok, az emlékezetes figurák, de ugyanilyen fontos az is, hogy mindez valamilyen mélyebb gondolatiságra épüljön.
Itt tudsz csatlakozni a Nők Lapja Olvasósarok kortárs könyvklubhoz
Erről a könyvről süt, hogy óriási háttérmunka van mögötte. Ezt hogyan képzeljük el?
Óriási segítségem volt a 94 éves dr. Almár Iván, akinek a regényt is ajánlottam. Végigélte a második világháború utáni magyar természettudományos élet fejlődését, és a mai napig aktív. Én teljesen laikusként közelítettem a csillagászathoz, ő pedig egy tanár türelmével vezetett végig nemcsak a tudomány történetén, hanem az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek világán is. Kivételes helyzetben voltam, mert nem csupán könyvekből vagy levéltári anyagokból dolgozhattam, hanem első kézből hallhattam történeteket valakitől, aki mindezt átélte.
A tudományos szál mellett a besúgórendszer ábrázolása is rendkívül érdekes, hogy az embernek fel sem tűnik, és már a rendszer részévé vált.
Ez a kulcsa az egésznek: úgy válhatsz egy politikai hatalom kiszolgálójává, hogy közben nem feltétlenül veszed észre. Ma már kicsit másként működnek a dolgok, ezért rekonstruálnom kellett ezt a világot, de valójában nem is a történelmi rész érdekelt a leginkább, hanem az, hogy mi történik ilyenkor az ember lelkében.
A regény egy tudósról szól, aki az egész életét a tehetségére és a hivatására építette.
Hazafiként a saját országa szolgálatába akarja állítani a tudását, aztán egyszer csak ugyanaz az ország kezdi el felhasználni őt a saját céljaira. A kérdés, hogy ez mit tesz az önképével, és mennyit hagy meg abból, akinek korábban hitte magát.
A hatvanas-hetvenes években a cenzúra, az öncenzúra, a kelet-nyugat éles ellentéte, és a politikai oldalak közötti választáskényszer meghatározta a mindennapokat. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a közelmúlttal.
Vannak berögzült mechanizmusaink, amelyeket a szüleink a Kádár-korszakban tapasztaltak meg, és ezek a mintázatok akarva-akaratlanul továbbadódnak. Nem véletlen, hogy a regénynek vannak áthallásai az elmúlt évekre vonatkozóan is. Sokat gondolkodom azon, mi az, amit már nem kellene továbbörökítenünk a saját gyerekeinknek. Ezért fontos a könyvben az apa-lánya kapcsolat.
Hogyan készíted fel a gyerekedet egy olyan világra, amelynek a működését előbb-utóbb meg kell értenie, és amit te sem biztos, hogy tökéletesen értesz? Szülőként óriási dilemma, mert legszívesebben a lehető legtovább megőriznéd benne azt az önfeledt szabadságot, amelyet a felnőtté válás során óhatatlanul elveszít majd.
Az apaság és a szülő-gyerek viszony visszatérő téma a könyveidben. Hogyan befolyásol téged az, hogy a saját lányod már cseperedik?
Az élet egyik legnagyobb misztériuma szerintem az, hogyan lehet valaki jó szülő. Hiába olvassuk el a huszonötödik könyvet is a témában, mindannyian tudjuk, hogy nincs recept, nincs tökéletes módszer. Ez egy olyan kérdés, amelyre valószínűleg egész életünkben keressük a választ.
Innentől fogva számomra íróként is megkerülhetetlen téma. A könyv írása közben inkább az foglalkoztatott, hogyan tudom a saját lányomhoz fűződő viszonyomat, illetve azt a fajta gondoskodást – vagy talán gondoskodási kényszert –, amit iránta érzek, úgy beleírni a történetbe, hogy közben ne váljon didaktikussá.
És Kajetán Andorban mennyi van belőled?
Ez az első olyan regényem, amelyet kívülállóként tudtam megírni, és ez viszonylag tudatos döntés volt. Rajongok a történelemért, a csillagászatért és az űrkutatásért, végre találtam egy olyan témát, amelyben olvasóként és rajongóként is el tudtam merülni.
Ennek a könyvnek a megírása közben olyan voltam, mint egy gyerek a cukorkaboltban: minden alkalommal alig vártam, hogy megnyissam a fájlt, és folytassam a történetet. Ha van is bennem bármi Kajetán Andorból, talán ez a kíváncsiság és a világ működésének megértése iránti vágy az.
Az Instagramon láttam, és nem akartam elhinni, hogy te úgy dolgozol, hogy naponta 60 percet írsz és kész.
Igen, pontosan így csinálom. Ott van a főállásom az Agave Könyveknél, ahol négy kiadó – az Agave, a Magnólia, az Anassa és a Lumen – teljes kommunikációját viszem. Ráadásul nálunk mindig is fontos volt a műhelymunka: nem minél több könyvet akarunk kiadni, hanem minél jobban együtt dolgozni a szerzőinkkel. Ahogy azonban szaporodnak a projektek, az ember könnyen elaprózódik.
Ezért meg kellett tanulnom, hogy egy regény sosem születhet meg pusztán ihletből, mert a prózaírás maratonfutás.
Vagy minden nap rászánom azt az egy órát a kéziratra, vagy soha nem készülök el vele. Sokszor nem is előtte, hanem írás közben értek meg igazán egy problémát vagy témát. A regényeim jelentős része valójában munka közben találja meg a saját válaszait.
Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert kigyűjtöttem pár idézetet, amikkel kapcsolatban kíváncsi vagyok, hogy mire jutottál. Mondom az elsőt: „Andor lassan tíz éve áll emberek előtt, és beszél arról, amit szeret, amiben feltétel nélkül hisz, és sokszor nem kér érte semmit. Úgy véli, a tudományos ismeretterjesztés kéz a kézben jár valamiféle nem titkolt önzetlenséggel, ám nem egyszer tapasztalja, hogy a szervezők visszaélnek a jóindulatával. Így silányul a nagyvonalúság felesleges mártíromsággá, melyből düh és elégedetlenség sarjad.” Bölcsészként és médiában dolgozóként ez nagyon megérintett. Te hogyan találod meg az egyensúlyt?
Nem olyan régen tanultam meg nemet mondani. Lassan negyvenéves vagyok, talán még időben történt. Sokáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, minden felkérésre igent kell mondani. Ma már inkább azokat a projekteket vállalom el, amelyek bizonyos értelemben visszaadnak valamit.
És ez nem feltétlenül pénzt jelent. Lehet egy érdekes emberi találkozás, egy szakmai kihívás. A bölcsész szakmákban a munkánk jelentős része láthatatlan. Éppen ezért különösen fontos megtanulni, hogy az időnk véges, és nem minden lehetőség valódi lehetőség. Szerintem az egyensúly valahol ott kezdődik, amikor az ember ezt végre elfogadja.
Mondom a következőt: „A tudomány a politikai rendszereken kívül és felül áll. Ha alárendeljük, már nem az igazságot, hanem a hatalmat szolgálja csupán. A mi feladatunk nem az, hogy forradalmárok legyünk, hanem hogy megértsük az igazságot és az igazság maga végezze el a változást.” Ez a kérdéskör nagyon sok írót, újságírót foglalkoztat. Szerinted mi a feladatunk?
Sajnos nem tudom, milyen lehetett, amikor Babits, Ady vagy Kosztolányi járta Budapest utcáit, de az biztos, hogy ma a művészvilág nagyrészt a politika radarja alatt mozog. Az irodalom például ritkán vált ki közvetlen vagy azonnali társadalmi változásokat. Ugyanakkor nem is feltétlenül ez a feladata, sokkal inkább az, hogy segítsen megérteni a világot, amelyben élünk, és megőrizzen valamit abból a korról, amelyben megszületett.
Elég Orwell 1984-ére, Huxley Szép új világára vagy Margaret Atwood A szolgálólány meséje című művére gondolni. Ezek a könyvek nem döntöttek meg rendszereket, de generációk számára segítettek felismerni bizonyos hatalmi mechanizmusokat és veszélyeket. Nekünk, íróknak sem az a dolgunk, hogy megváltoztassuk a világot, hanem hogy olyan történeteket meséljünk el, amelyek alapján az olvasók jobban megérthetik azt, és majd maguk változtathatnak rajta.
Mondom az utolsót: „Andor olvas a sorok között. Arra kíváncsiak, a lojalitása megsínylette-e a tragikus veszteséget. A lojalitás, gondolja, sosem hirtelen törik, hanem lassan csorog el az emberből. A hűség nem érzés, hanem állapot, amit mások mérnek rajtad, nem te magadon.” Számodra a lojalitás és a hűség feltétlenül pozitív dolog?
Szerintem az a kérdés, hogy miből fakad a lojalitás. Ha valamilyen belső meggyőződésből, akkor tud pozitív lenni még akkor is, ha utólag kiderül, hogy amit szolgáltunk, nem volt feltétlenül jó ügy. Az ember ugyanis nem a jövő ismeretében hozza meg a döntéseit. Van azonban a lojalitásnak egy másik formája is, amely nem meggyőződésből születik, hanem abból, hogy cserébe kapunk valamit: elismerést, pozíciót, díjakat.
Ilyenkor előbb-utóbb felmerül a kérdés, hogy megmozdul-e a lelkiismeretünk, amikor olyan jutalmat kapunk, amiről pontosan tudjuk, hogy nem kizárólag a teljesítményünk miatt jár. A lojalitás szerintem ugyanolyan kétirányú utca, mint bármelyik emberi kapcsolat. Sokáig hihetjük, hogy ha elég hűségesek vagyunk valamihez vagy valakihez, az egyszer majd viszonozza ezt. De az életben erre nincs garancia.
Egy utolsó kérdés a végére! Sok szó esett az írásról, de kíváncsi vagyok az olvasó énedre is: hogyan olvas egy író?
Aki szeretne íróként megjelenni, annak sokat kell írnia, és rengeteget kell olvasnia. Ha valaki komolyan gondolkodik azon, hogy történeteket írjon, előbb-utóbb rájön, hogy minden könyv mögött ott állnak más könyvek. Én Stephen Kinggel kezdtem, aztán kíváncsi lettem arra, hogy ő kitől tanult, kiket olvasott. Így jut el az ember Hemingwayhez, Faulknerhez vagy Poe-hoz, aztán Dickenshez.
Az egész irodalom egy nagy beszélgetés, amely évszázadok óta tart. Talán ezért is érzem úgy, hogy az olvasás egyik legfontosabb része a kíváncsiság. Ha valaki komolyan szeretne írni, időről időre ki kell lépnie a saját komfortzónájából, mert a legfontosabb felismeréseket sokszor azokban a könyvekben találjuk meg, amelyeket eredetileg nem is akartunk elolvasni.
Mondj egy ilyen kötetet!
Az Ulysses. Nagyon sokáig ódzkodtam tőle. Nem vitattam az irodalomtörténeti jelentőségét, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem nekem való. Aztán egyszer mégis rászántam magam. Akadtak részei, amelyekkel meg kellett küzdenem, de amikor becsuktam, az volt az első gondolatom, hogy ezt a könyvet több mint száz éve írták, és én valószínűleg soha nem fogok a közelébe sem érni.
Ez ugyanakkor felszabadító felismerés. Az ember könyvről könyvre próbál jobb lenni, újabb dimenziókba eljutni íróként, aztán időnként találkozik egy olyan művel, amely emlékezteti rá, hogy bizonyos csúcsokat már nagyon régen meghódítottak. Joyce számomra ilyen élmény volt.
Nem elvette a kedvemet az írástól, hanem inkább alázatra tanított.
És ez felszabadítóan hat rád?
Abból a szempontból felszabadító, hogy az Ulysses értette meg velem, mennyire nem érvényesek az irodalomban azok a szabályok, amelyeket kezdő íróként hajlamosak vagyunk felállítani magunknak. Ez vonatkozhat a szerkezetre, a hangnemre, a karakterábrázolásra, a narratívára. Egy idő után az ember azt hiszi, hogy nagyjából érti, hogyan működik egy regény.
Aztán jön Joyce, és finoman közli vele, hogy valójában semmit sem ért. Az Ulysses egyik legfontosabb tanulsága, hogy az irodalom nem a szabályok követéséről, hanem a saját szabályok megteremtéséről szól. És ha így nézem, akkor ez nemcsak az írásra igaz. Talán az életben is akkor vagyunk a legszabadabbak, amikor nem mások kész válaszait ismételjük, hanem megpróbáljuk megtalálni a sajátjainkat.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!