Ez az egyik kedvenc mondatom a Tíz percet kértem (GYES-líra) című verseskötetből: „Milyen kár, hogy a játszótérről nem lehet kimenni tíz perc szünetre, mint más munkahelyről”. Szerintem sokunkban megfogalmazódott már ez a gondolat, legfeljebb nem mertük kimondani, még magunknak sem. Garam-Nagy Kata viszont kimondja. És nemcsak ezt, hanem mindazt, ami a nőiséggel és az anyasággal kapcsolatban tabu, szürke zóna, illetlen vagy kellemetlen, miközben egy másodpercig nem kérdés, hogy imádja a családját és a gyerekeit.
Miért kezdtél el versekkel foglalkozni?
Első generációs diplomás az anyám, amúgy munkáscsaládból jövök, Dunaföldvárról. A szüleim nagyon sokat olvastak, apukám fejből is mondott meséket, mindenféle bolondságot kitalált. Ő hihetetlenül művelt és olvasott, pedig nem végzett egyetemet, asztalosként dolgozott, most pedig ápoló. A nagyapám és a nagybátyám temetési beszédeket írtak – a nagybátyám most is ezzel foglalkozik –, és az apukám is írogatott verseket.
Én először a naplóírásba kapaszkodtam bele, de imádtam verseket olvasni is. Petőfi volt a kedvenc költőm, aztán őt felülírta József Attila, később pedig Petri György fogott meg. Emlékszel a Bravo Girl magazinra? Nemcsak a Szex, szerelem, gyengédség rovat volt benne, hanem verseket is lehetett beküldeni. Úgyhogy olvasgattam a kortársaim verseit, amelyek általában a szerelemről szóltak, sőt, egy kis, kockás füzetbe én is írogattam, és elkövettem olyan merényleteket, hogy a Bravo Girlben megjelentekből kimásoltam egy-két versszakot, és a sajátomként tálaltam. (Nevet.)
Mikor jelent meg az első versesköteted?
Tíz éve, 2016-ban. Elég karcsú kötet volt, trauma-líra. Akkor harminc éves voltam, már megvolt az első lányom, túl voltam egy bántalmazó kapcsolaton és egy nagyon nehéz váláson. Ezeket az élményeket csatornáztam a versekbe. Akkoriban sokan feltették a szokásos konzerv-kérdést, hogy mikor várható a következő kötetem, és mivel fogalmam sem volt, csak úgy bemondtam, hogy tíz éve múlva. És pont így lett.
Kapcsolódó: Fiala Borcsa: Hogyan (ne) legyünk tökéletes anyák?
Közben született még három gyereked.
Igen, az első házasságomból van Bori, ő most tizennégy, aztán újra férjhez mentem, és jött a három kicsi, ők most hét, öt és kettő és fél évesek.
Kell-e legitimálni a hétköznapi anyaságot, mint verstémát? Az egyik szövegben te magad is felteszed a kérdést: ezek igazi versek, vagy csak „oversharing pöntyögések”?
Pont most olvastam valahol, hogy Virginia Woolf az egyik esszéjében azt állítja: nincs olyan, hogy érvényes téma. Amiről az író ír, az érvényes téma és kész. Az anyaság mint téma sokaknál megjelent már előttem is, például Szabó T. Annánál, Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötetében, vagy Kali Ágnesnél, aki két éve lett anya.
De hadd kezdjem kicsit messzebbről. Az első kötetem megjelenésekor bejáratos voltam a kortárs irodalmi életbe. Egyfolytában azon aggódtam, hogy a kortársak szemében milyen megítélés alá esnek majd a verseim, és szinte szorongva figyeltem a többieket, hogy min dolgoznak. Egy olimpikon úszó, talán pont Hosszú Katinka mondta, hogy
az úszásnál az vezet sikerhez, ha nem a többieket figyeli a szomszéd sávban, hanem egyszerűen csak magával foglalkozik.
Az új kötetnél én is csak magammal foglalkoztam. Ezt segítette, hogy egy természetes izoláció jött létre körülöttem, kiköltöztünk Dunabogdányba, sorban jöttek a gyerekek, megszűnt az, hogy koncertekre, kiállításokra, felolvasóestekre járjak. Ráadásul sokat voltam egyedül a gyerekekkel, mert a férjem segédoperatőr, ami nagyon kemény meló, és keveset tud otthon lenni. Egyedül az olvasás és az írás maradt nekem, mint régi, jól ismert kikapcsolódási forma.
Kapcsolódó: Magányos anyák – érzés vagy állapot?
Hogy lehet gyerekek mellett írni?
Esténként, jellemzően altatás után. Napközben csak arra van idő, hogy gyorsan készítsek egy jegyzetet, ha eszembe jut valami. Az a baj, hogy a gondolatok általában ömlésszerűen jönnek. A három kicsivel egy kupacban alszunk, mint az ősemberek, az a praktikus. Mesét olvasunk, végigsimogatom-tutujgatom őket, elalszanak, és utána elkezdenek jönni a napi gondolatok, olyan erővel, mint csőtöréskor a víz. Már nem hiszek az ihlet mítoszában.
Az első kötetemnél még vártam, hogy jöjjön az ihlet, és akkor majd leülök és írok, de gyerekek mellett ez nem így működik.
Lehet tudni Esterházy meg Nádas hihetetlen munkafegyelméről, olvastam, hogy Nádas például korán fölkel, leül egy tejeskávéval írni, és délután háromig fel sem áll. Én ezt nem tudom megcsinálni, alkatilag sem ilyen vagyok, és a gyerekek sem hagynák. Ráadásul hét év után visszamentem dolgozni, magyar tanár vagyok egyébként. Ez egyrészt nagyon jót tett, iszonyúan élvezem, de közben látom a gyesen lévő anyukatársaimat a faluban, ahogy vígan tolják a babakocsit, engem meg éget a bűntudat, hogy kevesebbet vagyok a legkisebbel.
Garam-Nagy Kata
Azon gondolkodtam, volt-e benned bármilyen szűrő azzal kapcsolatban, hogy mennyire őszintén és nyersen mutasd be az anyaság és a női lét kevésbé marketingelt vagy egyenesen tabusított oldalait?
Az előbb arról beszéltem, hogy nincs ihlet, de vannak megvilágított pillanatok, amikor annyira élesen jön egy tapasztalás, hogy nem gondolkodom azon, megírjam-e.
Például az egyik szövegben felbukkan egy menstruációs kehely, ami a barátnőimnek nagyon tetszett, de utólag sokszor eszembe jut, hogy én ezt most komolyan beleírtam egy versbe?
Közben meg a társadalom fele nő, ezek teljesen valós problémák, és nyugodtan megjelenhetnének a művészetben is erőteljesebben.
Nem volt ijesztő, hogy ezeket a verseket elolvassák a családtagjaid is?
De igen. A tizenöt évvel idősebb nagybátyámnak mindig meg szoktam mutatni a szövegeimet, ő is elég szókimondó, de még ő is úgy fogalmazott, hogy Kata, ezek a versek kicsit olyanok, mintha kiülnél a Hősök terére maszturbálni.
De közben meg azt érzem, hogy nem maradhatok csöndben. Engem most ez foglalkoztat, ez érdekel.
Szerintem a művészet veszélyes kell, hogy legyen.
Az embereket az a művészet érdekli, ami még befogadható, de egyfajta kitörési pontot mutat. Nem jó, ha egy művész túlságosan magába van csomagolva, és túl hermetikus a próza vagy a líra.
Kell egy kis határfeszegetés, hogy az emberek felfigyeljenek az adott témára. Bennem nem volt kifejezetten ilyen szándék, de utólag, a kötet összeállításakor ezt éreztem.
Kapcsolódó: 7 dolog, amit a tapasztalt anyák már másképp csinálnának
Amikor megjelent a kötet, és világossá vált, hogy lesz egy bemutatója, akkor esett le igazából, hogy ezeket a verseket majd fel is kell olvasnom.
Mit szól majd a nyolcvanhat éves nagypapám, amikor felolvasom a pornós verset? De aztán papa nem szólt semmit.
Hogy fogadta a férjed a kötetet? Szép szerelmes verseket írtál hozzá, ami a kisgyerekes időszak darálójában szerintem nem szokványos.
Tíz éve vagyunk együtt, és életem legszebb megismerkedési története a miénk. A cserhátszentiváni Tű Fokán Fesztiválon, tök sötétben elkezdtünk beszélgetni úgy, hogy nem láttuk egymás arcát, és így alakult ki közöttünk a szimpátia, ami aztán a fényben csak megerősödött. Ő egy gyakorlatias, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, és most nem nagyon tud mit kezdeni azzal, hogy újra el szeretnék menni egy fesztiválra, vagy bulizni a barátnőimmel.
Azt gondolta, hogy én ezt a régi vadságot és punkságot már elengedtem, és a verseim döbbentették rá arra, hogy ez nem így van.
Egyszerűen szeretek pogózni, nem tehetek róla! (Nevet.) Apukám tizennégy éves koromban elvitt egy Tankcsapda koncertre, úgyhogy mindig rá mutogatok, miért szerettem meg ezt a műfajt. Inkább haver volt, mint tekintélyes apa, nyomtuk együtt a rock and rollt. Nyaralni Pécsre mentünk a Rockmaratonra, anyukámmal és a tesóimmal együtt, anyukám szerette a metált, az Ossziánt meg a Pokolgépet. Szóval nekem ez otthonos.
Sok versedben megjelenik az elvágyódás a napi, kisgyerekes rutinból: jó lenne kiszakadni belőle, hogy írhass, vagy éppen újra megmártózz egy kicsit a fiatalkori felelőtlenségben. Miért éppen a kamaszkort emlegeted ilyen sokszor?
Érdekes ez a felelősség-felelőtlenség kérdés. Sokat kellett vigyáznom a két öcsémre, akik öt, illetve nyolc évvel fiatalabbak nálam. A szüleim iszonyatosan sokat dolgoztak, és nekem kellett a fiúkat hozni-vinni a bölcsibe, oviba, már hatodikos koromtól.
Kapcsolódó: „Ezt sosem gondoltam volna a szülőségről” – Anyák őszinte vallomásai
Nem mehettem el a barátnőmmel csavarogni délután, mert haza kellett vinnem a tesóimat és el kellett mosogatnom. Fiatal koromban végigkísérte az életemet az az érzés, hogy nem tudok magammal foglalkozni és kibontakozni úgy és akkor, amikor akarok, és miután megszületett az összes gyerekem, azt éreztem, hogy basszus, ez most megismétlődik.
Mikor tudok megint egy kicsit önmagam lenni, meg hülyéskedni?
Annyira szerettem egyetemista koromban ezt a „cigánykaravános” életet, elindultunk a barátaimmal valamilyen fesztiválra, és egy-két hétig fogalmunk sem volt, hogy mit fogunk csinálni, és milyen pénzből. De volt két utcazenész fiú a csapatunkban, akik mindig kiültek a térre, összekalapoztak pár száz forintot, és tudtunk mit enni. Harmincévesen viszont már úgy éreztem, hogy családot szeretnék elsősorban. Kettősség van bennem ezzel kapcsolatban: szeretem a családos életemet, de közben hiányzik a régi, vadabb létforma.
Az egyik versben azt írod, hogy az anyaságban vannak olyan mélypontok, amikor nem segít se terápia, se hangtálazás, illóolaj, tanács, pénz, ölelés vagy alkohol. Más verseidből viszont egyértelmű, hogy a sisterhood, a barátnők támogatása fontos megtartó erő számodra.
Igen, de érdekes, hogy ez időszakosan működik. Nehéz volt felismerni és belátni, hogy mindenkinek megvan a saját élete, mindenki a saját démonaival küzd, és időnként magába fordul.
Dunabogdány egy nyaralófalu, ahol a Duna-part a közösségi pont, nyáron és tavasszal ott nagy az élet, és ki lehet beszélgetni egymással a dolgokat, de ősszel és télen kevésbé van tere ennek. Ilyenkor az önirónia segít. Fontos felismerés az is, hogy nem aggathatunk rá mindent a férjünkre. Bölcs barátnőm, Laborczi Dóri újságíró fogalmazott úgy, hogy a férjünket egyszerűen nem lehet mindenre felhasználni.
Kapcsolódó: 5 dolog, amitől azt hisszük, jó anyák leszünk
És ez így van jól. Nem kötelező a férjemmel bulizni, ha ő nem szereti, hanem majd elmegyek a gyerekkori barátnőmmel, és lehet, hogy a verseimet sem vele kell megbeszélnem, hanem mondjuk a szerkesztőmmel, aki a jó barátom is egyben.
Számodra mi a legnehezebb az anyaságban?
A változás belátása. Folyamatosan változnak az igények, ahogy nőnek a gyerekek, én viszont leragadok egy-egy életkornál. Például mondom a nagylányomnak, hogy tojást csinálok virslivel, ő meg húzza a száját. De hát régen szeretted! – próbálkozom.
Mire ő, „A kulcsszó: a régen”. Ez már szállóige nálunk. Nevetséges, ahogy kapaszkodok a régi, cuki dolgaiba. Viccből írattam vele egy szerződést, hogy „Akárhány éves vagyok, anya mindig puszilgathat engem”. A nagycsaládnál az is nehéz, hogy négy különböző korú gyereket próbálunk összehangolni, hogy mindenkinek valamilyen szinten jó legyen. Szeretnék kettesben is időt tölteni mindegyikkel, de ez nem megvalósítható.
Mindig azt érzem, hogy kevés, amit a gyerekeimnek adok.
És bár folyamatosan beszélgetünk ezekről a férjemmel, a verseket olvasva azt mondta, hogy ő nem is gondolta, hogy nekem ez ennyire szörnyű. Azért nem annyira szörnyű, de jó volt kiírni magamból. Jött olyan visszajelzés is egy női olvasótól, hogy ennek a siránkozásnak most már vége kell, hogy legyen, és inkább megint a pozitív oldaláról kéne megközelíteni az anyaságot. Ezen elgondolkodtam, de szerintem nem siránkoztuk még túl ezt a témát.
A siránkozás szó sosem jutott volna eszembe erről a kötetről. Éppen az jött át belőle, amit a legnehezebb megfogalmazni az anyasággal kapcsolatban, hogy egyszerre csodálatosan örömteli és iszonyú nehéz.
Tény, hogy az ismerőseim és anyukatársaim teljesen le voltak döbbenve, hogy mennyire jól megfogtam ezt a témát, és hogy milyen sokat adott nekik. Annyira nehéz alkotóként, hogy mit adsz ki magadból.
Gondolkodtam rajta, hogy akkor én most a művészet oltárán feláldoztam a családomat?
De közben meg tényleg azt vallom, hogy az a jó művész, aki kicsit vásárra viszi a bőrét, különben unalmas dolog sül ki belőle. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit csináljak ezekkel a gondolatokkal. Kit traktáljak vele? Írogassak a barátaimnak? A férjemet nyaggassam? Vagy a ChatGPT-t?
A vers egyébként is írja önmagát olyan értelemben, hogy nem csak akkor születik, amikor leülök a gépem elé, vagy beírom egy jegyzetbe a telefonomon, hanem folyamatosan ott van. Érzem ezeket a mentális lerakódásokat, vannak nagyon termékeny időszakok. Megfigyeltem, hogy ez abszolút összhangban van a ciklusommal. A termékeny fázisban sokkal fogékonyabb vagyok ezekre a dolgokra, és jól meg tudom ragadni a hangulatokat. Persze erre is negyvenévesen kellett rájönnöm, most, hogy már mindjárt jön a menopauza. (Nevet.)
Kiemelt kép: Garam-Nagy Kata
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!