Hogyan emlékeztek vissza arra a napra, amikor apák lettetek?
Feri: Kora hajnal volt, épp készülődtem reggeli műsort vezetni. Mostam a fogamat, amikor bejött a feleségem is utánam. Aztán kiment, megint visszajött. Olyan álmos voltam, hogy rám kellett üvölteni, hogy elfolyt a magzatvíz, mehetünk szülni. Elmondhatatlan érzés, én nagyon vártam, nem volt bennem semmiféle pánik.
István: A legidősebb fiam, András, 1996-ban született, amikor még nemigen volt mobiltelefon. Akkoriban az MTV külpolitikai szerkesztőségénél dolgoztam, tőlük kaptam kölcsön egy mobilt, hogy bármikor el lehessen engem érni. Mi nyugodtan mentünk be a kórházba: az első feleségem azt mondta, úgy érzi, eljött az idő, szülni kell. Kora este meg is született a gyerek.
Győző: Bori lányom 1997-ben született. Első körben elmondanám, hogy – bár nem volt egyszerű átvinni ezt – az első és a második feleségemmel is megbeszéltem, hogy én nem vagyok híve az apás szülésnek. Borzongok a vér láttán, és biztos vagyok benne, hogy csak akadály lettem volna. Egészen újszerű képet kap a férfi ilyenkor a feleségéről, nekem ez idegen dolog volt. Magát a szülést mindhárom gyerekemnél kihagytam, amiért engem el lehet ítélni…
István: Én is kihagytam! Közvetlenül szülés előtt mondták, hogy nyugodtan menjek ki, és az első feleségem, Dalma is erre biztatott, hogy ne mindenki velem foglalkozzon.
Győző: Bori lányom születésekor épp egy filmem bemutatóján voltam a Corvin moziban. Tudtam, hogy már bent vannak a kórházban, és személyi hívó volt nálam, az jelzett, hogy menni kell. Meg is állított egy rendőr útközben gyorshajtásért, de amikor megmondtam, hogy épp most születik a gyerekem, elengedett, pedig akkor még nem voltam országosan ismert.
A nagylányomat és a nagyfiamat, Misit is ugyanaz az orvos segítette a világra, sajnos a legkisebb fiamat, Gazsit már nem volt lehetősége. Az ő születésére – Isten az atyám – oda akartam érni. Két piros lámpán és egy páternoszteren múlt, hogy nem értem fel időben a hetedikre. Azóta sem értem, miért tették ilyen magasra pont a szülészetet.
Most mind a hárman elmondtátok a születést, de ez egybe is esett azzal a felismeréssel, hogy „apa vagyok”?
István: Nekem nem jött azonnal ez az érzés. Számomra – ahogy nőttek a gyerekek – kicsit erősebbé, komolyabbá vált az apaság. Amikor már nagyobbak, sokkal mélyebb a kapcsolat.
Feri: Igen, szerintem is jobban megérkezel az idővel. Csecsemőkorban még inkább az anyukára van szükség. Persze én is fürdettem, pelenkáztam a gyerekeimet, azt is nagyon imádtam. Én abban a pillanatban átéreztem, hogy apa leszek, amikor Béka közölte, hogy többen leszünk a családban. De az igazán mély érzés akkor jött, amikor a gyerek már beszélt, odajött, elkezdődtek a közös olvasások.
István: Azt mondják, a négy és hat éves kor közötti időszak már nagyon komoly. Akkor már nem azzal vagy lefoglalva, hogy sír a gyerek, ki hol alszik, ki hol ébred… Ebben az időszakban a legcukibbak.
Győző: Nálam az a helyzet, hogy van egy felnőtt lányom, egy önérzetes, megmondó nagykamasz fiam és egy hatéves picurkám. Nagyon érdekes, milyen állomásokat élek meg. Ami az apaságot illeti, rólam köztudott, hogy benne voltam egy nagyon rossz dologban tíz évig. Úgy éreztem, hogy azzal a felelősséggel, hogy megmentem a saját életem, apa is szeretnék lenni.
Az volt bennem, hogy hiányzik a család és a gyerek ahhoz, hogy felelősségteljesebb legyek magam felé. Hogy hogyan nem érkeztem meg, mint apuka, arról van egy történetem: életemben először pelenkáztam a fiamat, és a feleségem post-it cetlikre jegyezte az állomásokat. Haladtam a számozás szerint, csak épp kihagytam a kettest. De aztán persze a pelenkázásba is belejöttem.
Az anyák között nagyon erős kapocs az anyaság, rögtön közelebb érzik magukat egymáshoz, ha kiderül, a másiknak is van gyereke. Ez az apáknál is működik?
Feri: Nem, nálunk a motorozás és a kocsmázás ilyen.
Győző: Meg a csajozás. De azt nem mondhatjuk.
István: És pimaszul, néha-néha szóba kerül a gyerek is.
Feri: Szerintem ez nem úgy működik, mint nálatok. Jobban kapaszkodtok, az anyaság szerepe is más súlyú. Én férfiként például kevéssé vagyok izgulós a gyerekeimért. Nem parázom szét magam rajtuk, ahogyan mostanában a szülők szokták. Egyébként nagy gyereknevelési kérdésekről szoktunk azért beszélgetni a haverokkal, de nem ez az elsődleges téma.
Győző: De azért az megindító, amikor forgatáson vagy bárhol a kollégákkal találkozva csak előkerül egy fotó, mire a másik is előveszi a telefont, hogy „na jó, akkor én is mutatok egy képet a gyerekről”. És abból aztán lesz vagy nyolc fotó. De ezek csak pár perces összedurranások.
István: A legnagyobb fiam, András huszonkilenc éves, és pont a napokban tette le az utolsó ügyvédi szakvizsgáját. Tudtam, hogy délre ment, de nem hívott se egyig, se kettőig, se négykor. Én már csak azt kérdezgettem magamban, mi történhetett. Nem sikerült? Aztán háromnegyed ötkor hívott a jó hírrel, hogy nagyszerűen sikerült a vizsgája. Az izgalom sosem múlik el. Akkor sem, ha felnőttek.
Mindhármatoknak vannak lányai és fiai is. Létezik olyan, hogy lányos, illetve fiús apa?
Feri: Szerintem igen! A fiúgyerekedet te vezeted ki az életbe, csomó dologba te viszed bele. A lányról meg azt mondják, ha jó a kapcsolat, ugyanazt fogja keresni magának, ha pedig rossz, épp az ellenkezőjét, nehogy beleessen ugyanabba a csapdába. Egy apán belül minimum két apa lakik.
István: A gyerekekben is látszik a különbség. A három fiam, András, Ádám és Alen mellett van egy kamasz lányom is, Manna, ő szól vissza a leghatározottabban. Olyan dolgokat is szóvá tesz, amiket a fiúk lehet, hogy észre sem vesznek.
Feri: Nálunk is a lányom, Panyesz az, aki sokkal lazábban kezeli ezt az apakérdést. „Jó, apa, persze, izé” – legyint. Soma jobban tartja, amit mondok.
Győző: Bori már felnőtt, dolgozik, szereti, amit csinál, most már nem beszélünk olyan gyakran, van pasija… Már nem az apa-lánya időszakban vagyunk, hanem barátságban. Minden évben elutazunk együtt három napra, Nápolyba, Bariba vagy a tengerhez, és mindent átbeszélünk.
Van egy hiedelem, hogy a lányos apáknak nehéz a dolguk, amikor a kislányuk felnő, és megjelennek a fiúk. Tényleg nehéz?
Győző: Én gyűlölöm ezt a vadászpuskás sztorit! Akit ő választ, abba mi nem szólhatunk bele. Én legalábbis nem szeretnék.
István: Beleszólni én sem szoktam, legfeljebb viccelődni.
Feri: De azt halál komolyan! Én mindig elmondom a véleményemet, de a fiúk ezt sosem érzik. Nem voltak még sokan felvonultatva, és velük mindig óriási haverságban voltam, de a lányomnak elmondtam, mit gondolok. Volt, hogy vége lett, és azt mondta, „apa, igazad volt”.
Nagyon megváltozott a világ, amióta apák vagytok, és az is nagyon más, ahogyan a gyerekek felnőnek? Szerintetek jó ma gyereknek lenni?
Győző: Én azt gondolom, hogy a mi időnkben, de még talán Bori idejében is, stabilabb lábon álltak a fiatalok. Ezért a célnélküliségért, elsatnyult emberi kapcsolatokért sok minden okolható, többek között a közösségi média is. Nekem kamaszkoromban sokkal komolyabb elképzeléseim voltak. A mostani kamaszok valahol lebegnek, mástól várnak dolgokat, inspirációkat. Nem lennék most fiatal.
Gazsi még csak hatéves elsős, éli a világát, ártatlanul mosolyog, mint egy angyal.
Misinek már kicsit benőtt a feje lágya, persze a játékok, a közösségi média őt is megfertőzte. De közben elkezdett érdeklődni a pénzügyi világ iránt, van egy mentora, aki tanítgatja, és ez jó. Büszke vagyok, hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába, az Apáczaiba jár, nem féltem őt. De ha egy szóval kellene jellemezni a generációját, akkor szerintem az az, hogy „elveszettek”.
István: Érdekes, hogy bármilyen információhoz hozzá tudnak jutni, de sokkal kevesebb háttér- és alaptudással rendelkeznek, mint mi. Mi maximum a lexikont tudtuk fellapozni, vagy egymást felhívni, ha a másik jobban tudott valamit. Ott van a lehetőség előttük, hogy mindent megismerhessenek, de a világról mintha kicsit felületesebb tudásuk lenne.
Feri: Te magad mondtad ki a megoldást: nekünk meg kellett jegyezni, hiszen ha nem volt nálunk a Révai nagy lexikona, akkor nem tudtuk. Ma mi történik? Nincs már szükség arra, hogy mindent megjegyezzünk, az agynak teljesen más lesz a funkciója. És szerintem az sem igaz, hogy cél nélküliek, elég, ha megnézzük a közelmúlt eseményeit. Az én gyerekeim meg voltak őrülve, hogy még nem mehettek el szavazni.
István: Azt vettem észre, hogy a gimnázium harmadik osztálya körül változik valami. Soha nem gondoltam volna Ádám fiamról, akit ötéves korától a tenisz érdekelt, és különtanár segített neki matekból, hogy egy amerikai befektetési banknál fog dolgozni.
Feri: Az is érdekes, hogy azt szokták mondani, apáink egy szakmát űztek egy munkahelyen egész életükben. Nekünk van ugyan egy szakmánk, de azt több helyen csináljuk. A mi gyerekeink viszont lehet, hogy már három-öt évente fognak váltani. Ez nekünk néha érthetetlen. Ha az ő generációjukban valaki asztalos, de unja, és szakács szeretne lenni, meg fogja csinálni!
István: Szerintem nekünk még hivatástudatunk volt. Ezt választottuk és ezt szeretjük.
Győző: A mi generációnkban volt betyárbecsület. Mi még nyílt sisakosan játszottuk az életünket tizenhat-tizennyolc évesen. Ma már – és ezért nagyon okolom a közösségi médiát – nincsenek párbeszédek. Vagy nagyon kevés. Szerintem ez rossz irányba halad, ezért is bánt, ha azt látom, hogy Misi fiam két órája nyomkodja a telefont. Nálunk fel is került a telefonra a családi korlát.
Feri: Nagyon helyes!
Van nagyon emlékezetes ajándék, amit a gyerekeitektől kaptatok?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!