Egy háború értelmetlen borzalmait nemcsak feldolgozni, épp ésszel felfogni is nehéz. Mindig. Vannak viszont olyan bűncselekmények, amiknek az embertelensége különösképp megrendíti a harcok kegyetlenségéhez szokott utókort.
Szarajevó 1992 és 1995 közötti ostroma idején a várost körülvevő szerb állásokból civilekre vadászó mesterlövészekhez időnként külföldi fizetővendégek is csatlakoztak. A lövészek a terep adottságait kihasználva, magaslati pontokról tartották folyamatos rettegésben a lakosságot és válogatás nélkül tüzeltek mindenkire.
Nyugati „vadászturizmus”
A Hétvégi orvlövészek borítója (Fotó: Jaffa Kiadó)
A főként nyugati, tehetős férfiak hatalmas összegeket fizettek azért, hogy büntetlenül lövöldözhessenek a boszniai főváros civil lakosaira. A több mint három és fél évig ostrom alatt tartott város lakói számára gyakorlatilag természetes lett, hogy egy utca keresztezése, a vízhordás vagy a munkába indulás akár az életükbe kerülhet. Az ostrom során több ezer civil vesztette életét, köztük gyerekek is.
A történtekről hosszú időn át elsősorban túlélők és szemtanúk beszámolói szóltak, az elmúlt években azonban újságírói kutatások és újonnan feltárt tanúvallomások is megerősítették, hogy a civilekre való vadászat nem rémtörténet, hanem a boszniai háború egyik legkegyetlenebb és legembertelenebb, nagyon is valós fejezete.
A héten a Jaffa Kiadó gondozásában magyarul is megjelent Ezio Gavazzeni olasz oknyomozó újságíró Hétvégi orvlövészek című könyve. A szerző kutatása során túlélőket, egykori katonákat és tanúkat szólaltatott meg, hogy feltárja, miként válhatott egy ostromolt európai város a szó szoros értelmében embervadászat helyszínévé. A szerzőnek a könyv budapesti bemutatója előtt tehettünk fel néhány kérdést.
Mikor és hogyan szerzett először tudomást az embervadászatok tényéről?
Napra pontosan meg tudom mondani; 1995. március 30-án. Épp Milánóban voltam, szeles nap volt, amikor a Corriere della Sera címlapján megjelent egy cikk Boszniai vakáció, embervadászattal egybekötve címmel.
Ugyanezen a napon a torinói La Stampa is közölt egy írást Mesterlövész turisták Szarajevóban címmel. Bár akkoriban ezek még rendezetlen információfoszlányok voltak, főként a balkáni háborút túlélő menekültek beszámolói, mégis mélyen belém égtek, és azóta sem tudtam szabadulni tőlük.
Az azóta eltelt 30 évben rengeteg írásos forrást, vallomásokat, beszámolókat dolgozott fel, elsősorban az történet olasz vonatkozásai kapcsán. Ezek alapján hogy működött ez a rendszer a gyakorlatban?
Rendkívül szervezett jelenségről volt szó, az utak lebonyolításában ügynökségek és légitársaságok is részt vettek. Voltak úgynevezett toborzók, akik külföldi bárokban vagy kisebb panziókban találkoztak a lehetséges ügyfelekkel.
Ezeken a találkozókon ismertették az árakat, a felszerelést és a teljes logisztikát. Ha az érdeklődő elfogadta az ajánlatot, összeállították a vadászcsoportot. A leendő (olasz) vadászokkal Triesztben találkoztak és együtt utaztak velük Belgrádig.
A bűnszervezet központja egyébként Belgiumban volt, és olyan cégek működtették, amelyek az 1950-es évektől kezdve közvetítettek zsoldosokat a legkülönfélébb fegyveres konfliktusokba. A hálózat vezetői Brüsszelben ültek, és a pénz legnagyobb része is náluk landolt.
Embertelenül
Kik voltak azok az emberek, akik fizettek a részvételért? Kirajzolódik valamilyen közös társadalmi háttér vagy motiváció mögöttük?
A vadászok (ők ugyanis így tekintettek magukra) többnyire rendkívül gazdag üzletemberek voltak. Közös volt bennük a fegyverek, a vadászat, valamint az afrikai szafarik iránti szenvedély. Borzongató zsargonjukban a szarvas az áldozatot jelentette, az íjász pedig a lövészt, mintha csak egy hetvenes évekbeli B-kategóriás filmről vagy videojátékról lenne szó.
Ez is mutatja, mennyire relativizálták rémtetteiket. Sőt: a vadászatok során egyesek vallási okokkal próbálták igazolni a mészárlást. A keresztények például azzal, hogy muszlimokra lőnek…
Mit tudunk az áldozatok számáról?
Az áldozatok pontos számát lehetetlen megállapítani, mert a testekből kiemelt lövedékek alapján nem lehet eldönteni, hogy katonától vagy egy úgynevezett vadászturistától származtak-e. Becslések szerint körülbelül ezer-másfél ezer ember eshetett áldozatul ennek a rendszernek, többségük nő és gyerek volt.
A boszniai háborúról rengeteg könyv és film készült, ez a történet viszont mintha kiesett volna a kollektív emlékezetből…
Ez így igaz. Sokan csak az én nyomozásom révén szembesültek a balkáni háború bizonyos részleteivel, és ez késztette őket arra, hogy mélyebben is utánanézzenek a történteknek. Ne feledjük, hogy bár a közelmúltról van szó, például az 1980-as és 1990-es években született helyi generáció vagy túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a háborút, vagy még meg sem született annak idején.
Egész Európában feldolgozatlan ez a téma, bár az egyes országok reakciói eltérők voltak, amikor először napvilágot látott az ügy. Spanyolországban és Németországban például óriási felháborodást váltott ki a dolog és a média hosszasan és részletesen foglalkozott vele. Franciaországban és Olaszországban ezzel szemben jóval visszafogottabban fogadták a hírt, noha parlament is napirendre tűzte, és az újságok, televíziók is beszámoltak róla.
A szerző, Ezio Gavazzeni (Fotó: Jaffa Kiadó)
Kutatásai nyomán viszont végre igazságügyi vizsgálat is indult. Hol tart most az ügy?
A büntetőeljárás továbbra is folyamatban van, a milánói ügyészség nyomoz, és már vannak gyanúsítottak is. Pozitív fejlemény, hogy az én nyomozásom nyomán más európai országok – Ausztria, Svájc, Bosznia és Belgium – ügyészségei is vizsgálódni kezdtek.
Ez azt jelzi, hogy a hallgatás fala lassan megreped, és egyre nagyobb esély van az igazság feltárására.
Szokatlan módon a könyvemben szereplő források hetven százaléka később a milánói ügyészségen is vallomást tett. Ez rendkívül ritka, és jól mutatja, milyen komolyan kell venni ezt az ügyet.
Mik a következő lépések?
Június 29-én Milánó, Bécs, Bern, Szarajevó és Brüsszel ügyészei az Eurojust keretében találkoznak majd koordinációs egyeztetésre.
Én magam is rendelkezésére állok a berni és brüsszeli ügyészségeknek, és hamarosan ott is meghallgatnak.
Jobb későn…
Miért éppen most kezdünk beszélni erről? Mi változott? Reális ennyi idő után az elkövetők azonosítása?
Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de azért beszélünk róla most, mert én kezdettől fogva hittem abban, hogy megismerhető az igazság.
Hittem abban, hogy ami városi legendának tűnt, valójában nagyon is létező és kézzelfogható dolog. Olaszországban, Európában, sőt az Egyesült Államokban sem hitték el sokan, hogy a pletykák mögött egy ilyen szörnyű és erőszakos jelenség húzódhat meg. Ez változik most meg.
Ön szerint mit jelentene az igazi igazságszolgáltatás ebben az ügyben?
Azt remélem, hogy vádemelésre és tárgyalásra kerül sor, nemcsak Olaszországban, hanem más európai országokban is.
Vallom, hogy azok a szavak, amiket gyakran hallunk és hangoztatunk – értékek, erkölcs, etika –, semmit sem érnek, ha a társadalom nem ülteti át őket a gyakorlatba. Úgy érzem, a társadalom egy része még mindig az elnyomásban, a hatalomban, a sötétségben hisz, és az emancipációt eltörlendő fogalomnak tartja.
Én viszont úgy gondolom, hogy a fejlődés, az egymás közti határok lebontása, a másik ember vallási, szexuális, társadalmi vagy kulturális választásainak tisztelete az egyetlen út az erőszak és az elnyomás kultúrájának meghaladása felé.
Vannak, akik számára csak a pénz és a hatalom számít. Ez arra figyelmeztet bennünket – minden moralizálás nélkül –, hogy még rengeteg dolgunk van. A társadalom helyes iránya szerintem a fejlődés, a bezárkózó konzervativizmus meghaladása, valamint a tolerancia, a demokrácia és a közös értékek melletti kiállás.
Mit remél ettől a könyvtől? Mit szeretne, hogy az olvasó magával vigyen belőle?
Azt szeretném, ha az olvasók azt éreznék, hogy a könyv segíti őket a saját személyes fejlődésükben. Rengetegen írnak nekem, és a szó, amelyet a leggyakrabban olvasok, a bátorság.
Azt szeretném, ha a könyv elolvasása után az embereknek lenne bátorságuk megszólalni a munkahelyükön, a családjukban, az iskolában vagy a barátaik között. Legyen bátorságuk kimondani, hogy „a király meztelen”. Mert az igazság végső soron a közös bátorságunkban rejlik.
Ez is érdekelhet: Lezártható az etnikai ellenségeskedés Bosznia-Hercegovinában?
Kiemelt kép: Szarajevói mindennapok az ostrom idején, Patrick Durand/Sygma/ Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!