„A képnek léteznie kell, mielőtt elkészül„ – Makó Szilveszter különös világa

Bár egy ideje hivatalosan Milánóban él Makó Szilveszter, amikor végre utolérjük, épp Tokióból készül New Yorkba. A munkája folyamatosan egyik földrészről a másikra sodorja, de ez az életmód nem okoz számára gondot, mert az utazás sokféle muníciót szolgáltat a képeihez. 

Szabadság és keretek 

Makó Szilveszter

Diósgyőrben nőtt fel, kicsi korától kezdve a nagyszülei nevelték. Mindenben támogatták, és közben egy stabil szabályokra épülő világot teremtettek köré. Életében meghatározó volt az a két év, amit a helyi Waldorf-iskolában töltött, viszonylag elszigetelt, természeti környezetben, hegyek között, patak partján. Itt tanult meg lovagolni, kosárlabdahálót készíteni, ruhát foltozni, állatokat gondozni és zöldségeket ültetni.
Különösen ügyes volt a gyógynövényekkel, pontosan tudta, mire van szükség például egy seb ellátásához. Később hagyományos iskolában folytatta a tanulmányait, és a fotózáshoz csak kamaszként került közel. Tizenévesen különböző művészeti formákkal kísérletezett, majd emós fiataloknak kezdett frizurákat vágni és festeni, mivel a városban más nem foglalkozott ilyesmivel. Hamar sok vendége lett, és a megkeresett pénzből megvásárolta az első fényképezőgépét.

A legemlékezetesebb amatőr fotója egy iskolai feladathoz kötődik. „A tér lelke” témában egy osztálytársát örökítette meg, hosszú expozícióval, a fénnyel és árnyékokkal kísérletezve. Ez volt az a pillanat, amikor rácsodálkozott, hogy a fejé­ben létező vizuális gondolat képpé formálható.

Érettségi után fotográfiát tanult Budapesten, de a képzés nem nyújtotta azt, amire vágyott, így végül Firenzében fejezte be a tanulmányait. Milánóba egy véletlen találkozás vezette: egy induló online magazinhoz csábították, a munka nagyon inspirálónak ígérkezett, de a lapról hamar kiderült, hogy közel sem az, amiről Szilveszter álmodott. Addigra viszont már szerelembe esett a várossal, és nem akart visszafordulni. Ott maradt, és az egyre színesebben gyarapodó portfóliójával kereste a lehetőségeket. 

Hol lakik a szépség?

Szilveszter nem egyszerűen lefotózza az embereket, hanem fejben aprólékosan megkomponálja, majd pontosan megalkotja a köréjük álmodott világot. Fotóinak kiindulópontja gyakran egy egészen apró, alig észrevehető részlet; egy ujjtartás, a ruha súlya a vállon, a kopott padló karcolásai vagy a fénysugárban lebegő por.

Ezek a momentumok nem tudatos gyűjtés eredményei, csak úgy megmaradnak benne, mint azok a kis dolgok, amiket az ember a zsebében hordoz anélkül, hogy tudná, miért. Idővel a töredékek belső terekké rendeződnek, különálló „szobákká”, amelyekben a benyomások, gesztusok és formák tovább élnek.

Amikor dolgozni kezd, ezeken a szobákon halad végig, az egyikből elvisz egy testtartást, a másikból egy színt, egy harmadikból egy tárgyat vagy fényt, és ezek képpé sűrűsödnek, összeállnak valami újjá. A kattintás csak az utolsó lépés a folyamatban, a látvány már létezik, és végül formát kap. Számára a szépség nem a tökéletességben rejlik, hanem abban, ami különleges, ami eltérő. Nem idealizál, nem kíván szebbé tenni, egy belső világ lenyomatait akarja megmutatni.

Rendszeresen fotózza a világ leghíresebb színészeit, énekeseit, művészeit.

A fotózás számára közös tér, ahol nincs hierarchia, amikor találkozik az alanyaival, beszélgetni kezd, általában egészen hétköznapi dolgokról, és ez teremti meg azt a bizalmat, amelyben a képek megszülethetnek. Az idősebb sztárokhoz sem rajongói alázattal közelít, hanem ugyanazzal a figyelemmel és közvetlenséggel, mint a fiatalokhoz. Akkor exponál, amikor az alany már nem a kamerának játszik, hanem elengedi magát, és egy természetesebb állapotba kerül, de néha kifejezetten a másik véglet vonzza, teljes mozdulatlanságot kér, miközben minden részletnek pontos helye van a képen.

– A Willem Dafoe-val készült fotó egy utolsó pillanatban jött munka volt. Milánóból Rómába utaztam, és eredetileg egy egyszerű, fekete-fehér portrét terveztek, öltönyben. Ez számomra túl felszínesnek tűnt. Nem sokkal előtte hazalátogattam a nagyszüleimhez, és előkerült az a gyerekkori fotó rólam, amelyiken egy kartonból készült ház volt a fejemen.

Farsangkor viseltem, a nagymamám – a saját házunk mintájára – készítette a jelmezt, sötétbarnára festve a kartonházat. Mielőtt Dafoe-t fotóztam, ez a kép jutott eszembe. Elmagyaráztam neki, honnan jön az ötlet, mit jelent számomra. Azt kértem tőle, hogy viselje a fejdíszt, és álljon úgy, mintha a szülei a sarokba küldték volna büntetésből. Egy botanikus kertben dolgoztunk, természetes fényben, kis csapattal.

Abban a pillanatban, amikor megértette a helyzetet, megváltozott körülötte a levegő, és hirtelen egy makacs gyerek lett, aki dacosan áll a sarokban. Három kép készült, és kész voltunk. Ez a fotó később nagyon fontossá vált számomra, mert valahogy minden benne van: a gyerekkori emlék, a nagyszüleim, és az a világ, amelyből elindultam.

Örökre hálás leszek a nagymamámnak, Ágnesnek, és a nagyapámnak, Istvánnak azért, hogy hittek bennem, és támogattak. Már egészen fiatal koromtól hagyták, hogy a saját utamat járjam, és a magam módján fejezzem ki mindazt, ami bennem van. Hiszem, hogy ez a fajta bizalom és szabadság kulcsfontosságú volt abban, hogy művésszé váljak.

Rend a lelke

Miközben a világ nagy divatházai foglalkoztatják, a munkamódszere nem változik. A divatipar gyors tempója, túltermelése idegen tőle, kellékeit átalakítja, addig dolgozik egy-egy elemmel, amíg az végleg el nem használódik, dobozai, textíliái, kivágásai mind hordozzák az idő nyomait. Fotóin nincs helye a véletlennek, a részletek is átgondoltak, minden mögött aprólékos munka áll. Ez a fajta pontosság nemcsak esztétikai kérdés, hanem belső működés is.