Gimnáziumban fontos történelem dolgozat közeledett, és a tanárunk hosszan ecsetelte, mit gondol azokról, akik betegségre hivatkozva nem fognak aznap iskolába jönni. Egyértelművé tette, hogy senki nem lehet beteg a dolgozatírás napján. Emlékszem, olyan erős menstruációs görcseim voltak a dolgozatírás közben, hogy utána a szünetben a vécépadlóról kapartak össze és hívták a szüleimet, hogy azonnal vigyenek haza.
De a dolgozatot így is megírtam, kettesre. Mert nem volt más választásom. Azt hiszem, sokan vagyunk, akik elmondhatjuk, úgy nőttünk fel, hogy jól belénk vésték: betegnek lenni luxus.
Ezért is van az, hogy a „nincs időm betegnek lenni” nem egyszerű kijelentés, hanem egy gondolkodásmód. Arról szól, hogy a teljesítmény megelőzi az állapotot, a feladat a szükségleteket, a működés pedig az embert. És arról is, hogy hajlamosak vagyunk rosszul meghatározni a fontossági sorrendet.
Sőt, talán kicsit túlgondoljuk saját fontosságunkat is.
Személyes véleményem, hogy van ebben a kijelentésben némi arrogancia is. Ha azt mondjuk, nincs időnk betegnek lenni, azzal kicsit azt is sugalljuk, mi túl fontosak vagyunk ahhoz, hogy ezt megengedjük magunknak, a betegség csak a ráértős emberek kiváltsága. Pedig valójában kinek van ideje betegnek lenni? Senkinek!
A nemzetközi szakirodalomban erre külön fogalom is létezik: presenteeism – amikor valaki betegen is dolgozik, mert úgy érzi, nem engedheti meg magának a kiesést. Ez nemcsak fizikai betegséget jelent, hanem kimerültséget, stresszt, mentális túlterheltséget is.
A probléma nem az, hogy néha átvészelünk egy napot így. Hanem az, amikor ez teljesen normálissá válik.
A „nincs időm betegnek lenni” igazi ára
1. Meghosszabbítjuk a betegséget
Amikor nem hagyunk időt a regenerációra, a szervezet nem tud valóban felépülni. A „ma még kibírom” gyakran azt jelenti, hogy holnap is ugyanott leszünk, csak egy kicsit rosszabb állapotban. Nem véletlen, hogy sokan pont szabadság alatt betegednek le: a test akkor engedi meg magának az összeomlást, amikor végre biztonságosnak érzi.
2. Megágyazunk a kiégésnek
A szakértők szerint a kiégés nem hirtelen történik, hanem krónikus stressz következménye, amelyből hiányzik a regeneráció.
Ha folyamatosan figyelmen kívül hagyjuk a test jelzéseit, ez a stressz nem oldódik, hanem rétegekben rakódik egymásra.
A „nincs időm beteg lenni” valójában gyakran azt jelenti: nincs időm megállni.
3. Normalizáljuk az önkizsákmányolást
Egy idő után már nem is tűnik furcsának, hogy lázasan e-mailezünk vagy fájdalommal ülünk végig egy munkanapot. Sőt: sokszor még büszkék is vagyunk rá. Pedig ez nem teljesítmény, hanem egy határ átlépése.
4. Másokra is hatással vagyunk
Fertőző betegségek esetén konkrétan is, de ez nem minden: mintát is adunk. Egy munkahelyi kultúrában nagyon gyorsan normává válhat, hogy „itt így szokás”, és aki pihen, az kilóg.
Ez is érdekelhet: Vajon melyek a legegészségtelenebb munkakörök?

Betegen dolgozni fizikailag és mentálisan is rendkívül megterhelő
Miért mondjuk mégis?
A válasz ritkán egyszerű. Egyrészt mert pótolhatatlannak érezzük magunkat, vagy legalábbis nem akarunk kiszúrni a kollégáinkkal. Az is meglehet, hogy félünk a következményektől, hogy bajunk származhat ebből a munkahelyen, bevételtől eshetünk el, sőt, azt is feltételezhetik rólunk, hogy lusták, gyengék vagyunk.
Az is nyomós ok, hogy sokan hajlamosak vagyunk a teljesítményen keresztül értékelni önmagunkat, és sajnos az is az indokok közt szerepelhet, hogy egyszerűen fogalmunk sincs, hogyan kellene megállni. Mert nem tanultuk meg, pontosabban mert azt tanultuk, mindig küzdeni kell.
A „nincs időm betegnek lenni” sokszor nem választás, hanem belső kényszer. Lehet egy ideig felülírni a jelzéseket. Lehet halogatni a pihenést, elcsendesíteni a tüneteket, átvészelni napokat. De a test nem felejt. Talán nem az a kérdés, hogy van-e időnk betegnek lenni. Hanem az, hogy megengedjük-e magunknak, hogy időben észrevegyük: már azok vagyunk.