Nagymamám igazán értett a jó időzítéshez. Miután tüchtigen lediktálta nekem a specialitásának, a barackos gombócnak a receptjét, majd éveken át asszisztált hozzá, hogy minden egyes nyáron nekidurálom magamat a főtt burgonyás tésztának, lisztes deszkán kinyújtom, precízen felnégyzetelem, majd a közepére teszem a fahéjas cukorral megtöltött gyümölcsöket, aztán a maradékot újra kinyújtom…
És csak utána súgta meg, hogyan lehet amúgy levágni az utat. Mikor úgy érezte, egy évtizednyi gyúrás és nyújtás már épp eleget pallérozott a jellememen, csak úgy mellékesen elárulta: „én egyébként sosem szoktam kinyújtani a tésztát, Boriska. Csak belemarkolok, a tenyeremen ellapogatom, belepottyantom a barackot, összefogom, a felesleget lecsippentem, és kész”.
Ah, köszi, némi fáziskéséssel, de spóroltál nekem egy órát.
Hasonlóképp járt el nagyanyám akkor is, amikor megszülettek a gyerekeim. A feladat és a felelősség óriási volt, a jelentőségét mélyen átéreztem új szerepemnek. Szentül megfogadtam, hogy a csemetéimnek megadom a maximumot: mindent tökéletesen fogok csinálni. Kevesebbel nem is érhetem be! Igen ám, de tökéletes anyának lenni… az bizony kemény dió. Még egy darab utód számára is kacifántos ügy kifogástalan szülőnek lenni, ám többnél teljességgel lehetetlen.
Hiszen ami az egyik gyereknek maga a tökély, az a másiknak kész katasztrófa. Az egyik igényli, hogy szórakoztasd, a másik szeretné, ha olykor békén hagynád. Míg ez imádja a főzelékeket, az világgá menne egy tál spenóttól, amiben egyértelmű bizonyítékát látja annak, amit titkon mindig is sejtett: ő bizonyára egy rég megbánt impulzusvásárlás eredménye.
A nagyobb függetlenedne, a kisebb csüngene rajtad.
Ez csak a szigorú korholásból ért, az összeomlik már egy összeráncolt szemöldöktől is.
„Anyaként csak megbukni lehet”.
Nagymamám végtelen nyugalommal szemlélte éveken át, hogyan próbálok megfelelni a tökéletes anya magam által pingált képének. Majd amikor úgy érezte, e skizofrén feladatkör már épp eleget csiszolta a karakteremet, elárulta a titkot. Átadta a szülőségnek azt a szentenciját, amit ő is úgy örökölt a sokat látott, és tisztességben megőszült (vagy megőrült?) esernyőjavító nénijétől. Ez pedig így hangzik – nyilatkoztatta ki a fáma szerint a paraplé reparátor lemondó sóhajjal:
„anyaként csak megbukni lehet”.
E négy szó, ez egyszerűségében is bölcs tanács elképesztően felszabadító hatással volt rám. Olyan volt, mint lehámozni a nehéz hátizsákot magamról a hegy tetején állva. Végre el tudtam engedni a perfekcionizmust. Hiszen ha úgysem sikerül tökéletes anyává válnom, bárhogy is igyekszem… akár tehetek magasról az elvárásokra is, nem?
Ez is érdekelhet: 7 dolog, amit a tapasztalt anyák már másképp csinálnának
Akkor akár jól is érezhetem magamat a szerepemben, ugye? Felszabadító erejű volt megengedni magamnak a hibázás lehetőségét. Az őszinteséget, hogy bevalljam: valóban nem sikerül minden nap, minden program és minden falat olyanra, amire majd a gyerekeim agg korukban is párás szemmel emlékeznek vissza. Na bumm. Eltelt, túléltük, megettük. És közben jól és lazán éreztük magunkat.
Nagypapa is beszállt a témába
Ide kívánkozik a másik hasznos tanács, amit pedig egy nagypapától kaptam a játszótéren: nem is szabad, sőt, szigorúan tilos a tökéletes szülőség szerepére törekedni, magyarázta. Egyrészt ha én folyamatosan bülbül szóval és egy szent türelmével reagálok le mindent, akkor ha kirepülnek a fiókáim a nagyvilágba, és ott valaki erélyesebben rájuk szól, menten összeomlanak.
A tökéletes anyaságért folytatott versenyben csak veszíthetünk (Forrás: Getty Images)
Amellett – folytatta a sokat látott nagypapa, – gondoljak csak bele: milyen frusztráló lesz annak a gyereknek felnőni majd egy tökéletes szülő mintájához! Tessék csak szépen hibázni olykor-olykor, elveszteni a türelmet, kijönni a sodorból. Hadd ringassa magát a pupák az illúzióba: ő majd sokkal, de sokkal jobban fogja csinálni. Így tanultam meg beérni az „elég jó szülőség” (és az elég jó barackos gombóc) fogalmával.
Már nem törekedtem arra, hogy tökéletes legyek.
Időről időre hibáztam is, ezeket pedig rendre elismertem. Odaálltam a gyerek elé, és töredelmesen bevallottam: figyelj, nem volt igazam, másképp kellett volna, ne haragudj, legközelebb jobban igyekszem. Illetve… ez így nem teljesen igaz. Nem jól mondom. Ugyanis ma már egyáltalán nem áll meg a lábán a kijelentés, miszerint én csak „elég jó szülő” vagyok. Nem bizony.
Ez is érdekelhet: Lehetünk tökéletlenek? – A rossz anyák diadalmenete
A gyerekeim időközben felnőttek, kirepültek a fészekből. A korábban egymásba fonódott szimbiózisunk mára heti egyszeri találkozásra szelidült. És meg kell, hogy mondjam, amióta a kapcsolatunk abból áll, hogy hetente egyszer átjönnek, hogy elfogyasszák az anyai szeretet legtökéletesebb esszenciáját, a vasárnapi húslevest, majd a maradékokat műanyag fagylaltosdobozokba csomagolva útjára bocsátom őket, meg merem kockáztatni: több vagyok mint tökéletes.
A türelmem végtelen, a kedvességem példaértékű. Még pár év, évtizedecske, és az aggkor beköszöntével remélhetőleg elfelejtem a temérdek kétséget, aggodalmat, önmarcangolást is, amivel fiatal anyaként kínoztam magam. Már semmi másra nem fogok emlékezni, csak arra: milyen tökéletes anya voltam.
Ez lesz az az idő, amikor végre felszállhatok a buszra, hogy ott kéretlen tanácsokat osztogassak a kezdő anyukáknak, akik szeretnék a szülőségüket tökéletesen csinálni. És majd elmondom nekik, ha akarják, ha nem, hogyan kellene jobban. És majd én is várok vele legalább egy évtizedet, hogy megkegyelmezzek nekik és eláruljam: senki sem lehet tökéletes anya. Vagyis: mindenkinek vannak tökéletes pillanatai. De úgysem azok számítanak a végén.
A kiemelt illusztrációt mesterséges intelligenciával hoztuk létre
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!