„Mindig kikérem a tanácsát”
Balázsovits Edit színművész
Kislánykorom óta hallgattam anyura (Almási Éva színművész – a szerk.), és mindig beigazolódott, hogy igaza van. Automatikusan követtem a mintáját, én is színésznő lettem, tartós házasságban élek, egy gyereket szültem, csak éppen nem lányom lett, hanem fiam. Soha nem bántam meg, hogy így alakult. Anyu máig sokat segít nekem, a fontos döntések előtt mindig kikérem a tanácsát. Bölcs asszony, nem feketén-fehéren látja a világot, hanem komplexitásában tekint rá a helyzetekre. Amiben mások vagyunk, az az érzelmi hőfok. Ő szenvedélyes ember, néha kicsit több érzelemmel reagál az élet dolgaira, mint ahogy én tenném, aputól több racionalitást és talán gyakorlatiasságot örököltem. Ha viszont a szakmánkat nézem, ott én vagyok a „hisztisebb”, sértődékenyebb, és ilyenkor anyu szokott jó tanácsokkal ellátni. Remekül kijövünk egymással, amit az is bizonyít, hogy a mai napig egy házban lakunk.
De hogy egy nagy ráébredést is említsek, emlékszem, még kezdő voltam, és anyu rendezett engem a Dühöngő ifjúság című előadásban a Thália Színházban. Arra ösztönzött a próbákon, hogy merjek jobban önmagam lenni. Akkor nem értettem, mit akar tőlem, csak évek múlva ébredtem rá, mennyire igaza volt.
Nem is érthettem, hiszen még nem tartottam ott sem szakmailag, sem emberileg, hiányoztak a tapasztalatok, a tudás, az érettség. Ma már tudom: a színpadon valójában nem kell mást csinálni, csak bízni magadban, és merni önmagadnak lenni. Akkor fog természetesen, belülről megformálódni a figura. Ez az én anyai örökségem, és örökre hálás leszek érte.
Ez is érdekelhet: Teljes interjú Balázsovits Edit színművésszel
„A bizalom átörökíthető”
Dr. Bánki György pszichiáter
Nem feltétlenül tudok olyan mondatot felidézni anyukámtól, amire utólag rácsodálkozhatnék. Inkább azt látom egyre élesebben, mennyire jó ösztönnel terelgetett bizonyos dolgokban annak idején, gyerekként. Annyira pozitívan állt hozzá a legnehezebb helyzetekhez is – akadtak ilyenek az életünkben –, amiből én azt tanultam meg, hogy minden rosszat túl lehet élni, és hogy derűvel, humorral könnyebb kezelni a problémákat.
A másik nagyon fontos dolog, amit valami közvetett módon kialakított bennem, az a szabadságom. Gyerekként mindig azt éltem meg, hogy anyukám szabadon enged dönteni, és óriási bizalommal van irántam. Ha például tizenöt évesen átmentem egy barátomhoz aludni, vagy kamaszként egyedül utazgattam – még nem a mobiltelefonok világáról beszélünk –, maximálisan megbízott abban, hogy én minden helyzetben jól működöm majd. Ez az, amit magammal hoztam a felnőtt életembe.
Úgy gondolom, ha egy anya megbízható, és ezt a bizalmat át tudja plántálni a gyerekébe, az felnőve megbízhatónak fogja érezni saját magát, és ennek megtartó ereje lesz akár viharos időkben is. Számomra talán nem is a magabiztosság tűnik a jó szónak, inkább a saját létezésembe és identitásomba vetett bizalom, ami a nehéz helyzetekben kapóra jön. Tudom, ki vagyok, milyen értékeket képviselek, és ez nem attól van, hogy anyám konkrétan mit mondott nekem, hanem attól, hogy végső soron milyen hatással volt rám. Ebben látom a felnőttkori nehézségekkel való megküzdésem egyik alapját.
Ez is érdekelhet: Szeretet nélkül mit fogunk kezdeni egymással? – Közeli dr. Bánki György pszichiáterrel
„Példája megerősít a krízishelyzetekben”
Al Ghaoui Hesna újságíró
Amikor kisiskolásként koncentrációs nehézségekkel küszködtem, édesanyám mindennap leült mellém, és türelmesen átvette velem a leckét. Komoly energiát fektetett a közös tanulásba, és közben azt mondogatta: „Kislányom, az életben a legfontosabb a kitartás és a szorgalom.” Nekem akkor nehéz volt ezt elfogadnom, inkább szaladtam volna játszani, s bár kitűnő tanuló voltam végig, csak felnőtt fejjel értettem meg – főleg mióta rezilienciával (a rugalmas ellenálló képesség témájával) is foglalkozom –, hogy a kitartásnak és az akaraterőnek, amit gyerekkorban fejlesztünk ki magunkban, milyen hatalmas ereje lehet később a nehézségekkel való szembenézések során.
Azóta sok kutatás született arról, hogy a tehetség kontra gyakorlás és szorgalom párbajában legtöbbször az utóbbi győz, és nagyobb szerepet játszik egy sikeres életút vagy akár lenyűgöző karrier esetében is. Miközben az akaraterő legfontosabb ismérve a „késleltetésre való képesség”, ami sajnos egyre inkább tűnik el a mai gyerekekből, de a felnőttekből is amiatt, hogy a technika, és az azzal járó azonnali visszajelzések az életünk minden területére beszüremkednek.
Pedig nagy szükségünk lenne akaraterőre és a kitartásra.
Magam is többször kerültem mélypontra, kiégésközeli állapotba a haditudósítói munkám során, és ezekben a helyzetekben döntőnek bizonyult, hogy képes vagyok-e megtenni magamért olyasmit, ami per pillanat nem esik jól, de tudom, hogy segít majd jobban érezni magam. Például elindulok-e sportolni, alszom-e legalább hét órát. Ezek ugyanis segítenek az érzelmeket szabályozni, és jó döntéseket hozni.
Vagy épp le tudok-e mondani olyan dolgokról, amik jólesnének, de tudom, hogy rontanak a mentális állapotomon, például ledarálni egy tévésorozatot ahelyett, hogy kimennék a természetbe sétálni. Ezek mind hatnak arra, hogy krízishelyzetekben képes vagyok-e a saját hajamnál fogva kirángatni magam a gödörből. Azt hiszem, azokon a gyerekkori estéken, amikor édesanyám fáradságot nem kímélve ott ült mellettem, nemcsak beszélt az akaraterő fontosságáról, hanem ezt mutatta meg nekem a saját példáján keresztül.
Ez is érdekelhet: Elindulni a megküzdés útján – Interjú Al Ghaoui Hesnával
„Aligha találnék szebb példát a szeretetre”
Hegedűs D. Géza színművész
Nekem kimaradt a lázadó kamaszkor az életemből. Tizennégy évesen ugyanis elkerültem otthonról, a városba mentem középiskolába, és kollégista lettem. Szigorú szabályok uralkodtak, egy hónapban csak egyszer mehettünk haza, és rendbontás esetén még ezt a lehetőséget is megvonták. Mivel akkoriban még szombaton is volt tanítás, ha elengedtek is, Debrecenből csak estére értem haza a falumba, Ibrányba. Rövidre volt tehát szabva az otthon töltött idő, valójában csak a szombat este meg a vasárnap délelőtt jutott a családra, és ezt én mindig ünnepként éltem meg. Nem is ezt mesélném el most, inkább pár hálás sort szólnék édesanyámról. 1953. május 7-én jöttem a világra. Tavasz volt már, virágba borultak a fák, aznap mégis váratlanul havazni kezdett. Édesapámnak valamiért be kellett utaznia a városba, és édesanyám egyedül maradt a házban mindenórásan.
Persze mindezt csak utólag mesélte el nekem, de mintha látnám magam előtt az egészet. Kint hideg szél tombolt, egyszer csak elkezdődnek a fájások, és édesanyám riasztotta nagyanyámat, aki nem messze lakott tőlünk. Vele jött Bihariné, a bába, és jelen volt egy orvos is, Juhász Pista bácsi. Ők hárman segítettek a világra, s miután egészségesnek találtak, mentek a dolgukra. Hanem édesanyám egyre jobban kezdett fázni a fűtetlen szobában, és néhány órával a szülés után – nem is értem, honnan merítette az erőt – valahogy lekínlódta magát a pincébe a szeneskannával. Nagy nehezen felhozta a lépcsőn a szenet meg a tűzifát, és befűtött a cserépkályhába, nehogy megfázzon a gyermeke. Aligha találnék szebb példát a szeretetre. Pilinszkynél olvastam egyszer, hogy a szeretet önmagunk meghaladása egy másik ember érdekében, még akkor is, ha kevésnek érezzük hozzá magunkat. Én ezt tanultam édesanyámtól.
Ez is érdekelhet: A hentes, a király és a vándorszínész – Közeli Hegedűs D. Gézával
