Hadd meséljek most el egy történetet, ami annyira szürreális, hogy ha nem velem esett volna meg, el sem hinném. Sőt, magamban is elkezdtem kételkedni, vajon nem csupán képzeltem vagy álmodtam-e, de szerencsére azután, hogy megtörtént, rögtön elmondtam a feleségemnek, aki újra és újra megerősíti, hogy nem képzelgés.
Akkor tehát a történet.
Amikor a tagadás fázisából eljutottam a beismerésig, hogy a derekam körül kialakuló úszógumi magától bizony nem fog elmúlni, elkezdtem futni. Szerencsére a lakóhelyünktől nem messze van egy erdő, oda szoktam kimenni. Van egy kedvenc helyem, egy amolyan szirtszerűség, ahonnan be lehet látni az egész Zsámbéki-medencét, ott mindig megállok egy kicsit, hogy gyönyörködjek a természet folyton változó szépségében.
Történt egyszer, hogy hajnalok hajnalán mentem ki a szirtre, éppenhogy derengett, de már lámpa nélkül lehetett látni. Ahogy ott álltam a szirten, az erdőből hirtelen kibukkant egy hatalmas hím szarvas, és méltóságteljes léptekkel nekivágott a tisztásnak. Ahogy egy vonalba ért velem, egy pillanatra megállt, és felém fordította a fejét. Úgy öt-hat méterre lehettünk egymástól.
Fenséges jelenség volt.
Annyira lenyűgözött, hogy eszembe sem jutott, hogy féljek, pedig aki állt már szemben kifejlett szarvasbikával, az tudja, hogy lett volna rá ok. Néztük egymást egy kis ideig, majd a szarvas méltóságteljes léptekkel tovább indult, és rövidesen eltűnt a tisztás túloldalán, a fák között.
„Ahogy ott álltam a szirten, az erdőből hirtelen kibukkant egy hatalmas hím szarvas” (Forrás: Getty Images)
Még igazából fel sem ocsúdtam az ámulatból, amikor pontosan ugyanonnan, ahonnan a szarvas érkezett, előbukkant két egyforma kutya.
Ez is érdekelhet: Krúdy Tamás írásait itt olvashatod
Fogalmam sincs, milyen fajták lehettek, mindkettőnek fényes, ápolt szőre volt, és méretre valahol a yorkshire terrier és a törpe schnauzer közé lőttem be őket. Valójában úgy néztek ki, mintha plüsskutyák lennének,
