Általában izgatottan nézem át a Face-üzeneteimet, mert különleges találkozások, beszélgetések, élmények, azaz sokféle cikk szülője lehet egy rövid levél. Például egy hideg, februári estén örömmel tanulmányozom egy „vazsi” olvasónk üzenetét.
„Szia, kedves Ildikó! Egyszer, régen elhatároztam valamit…, és most a segítségeddel szeretném megvalósítani. Dióhéjban: van egy tinédzserkorú kisautóm, »Chevrolet Viktória«, és némi vívódás után eldöntöttem, lecserélem újra, valószínűleg életem utolsó kocsijára… Kérlek, segíts gazdát találni a kisautómnak! Elsősorban gyermekét egyedül nevelő vagy nagycsaládos anyukát szeretnék megajándékozni, aki nem engedhet meg magának egy autót, de ha lenne, megkönnyítené az életét…!”
Baranyai Margit, a nemrégiben nyugdíjba ment műtősnő, aki a faluja önkormányzati képviselője is volt, megírta, hogy a kocsi nem hibátlan, de motorikusan jó, őt még nem hagyta cserben. Csodálatos lehet ez a hölgy, gondolom elragadtatva, aztán másnap megismerkedünk – egyelőre telefonon –, és megtudom, tavasszal átveheti az új kocsiját, azaz nincs sok időm…
Mindenki segít, mégsem könnyű
A családom, a barátaim és a kollégáim többsége éppúgy lelkesedik Margit különös kéréséért, mint magam, hiszen az önzetlen jósággal szembesít egy anyagias, szívszorítóan durva és háborús csörömpöléstől hangos világban. Nem pénzzé tenni akarja a kocsiját, hanem örömet szerezni!
– A gyerekeim Nagy-Britanniában élnek és dolgoznak, nincs szükségük a kisautómra – magyarázza a sokadik telefonbeszélgetésünkkor. – Egyedül neveltem fel őket, ismerem a szegénységet, a fillérezést és a csemetéink iránt érzett szüntelen aggódást. Feltehetően ezért fogadtam meg fiatal anyukaként, ha idősebb koromban stabil lesz az anyagi helyzetem, meg fogom könnyíteni egy gondokkal küszködő, fiatalabb édesanya életét. Az évek során „bölcsültem”, tehát tudom, egyesek bolondnak néznek emiatt, de egyáltalán nem érdekel. Köszönöm neked, ha segítesz rátalálni „Viktória” méltó gazdájára!
Méltó gazda? Megtisztelő feladat, de nem könnyű. Jó néhány anyagi és érzelmi problémával küszködő édesanya van a látóteremben, tanárok, szociális gondozók is próbálnak segíteni, csakhogy sokszor társul a szegénységhez családi háborúság, munkakerülés, durvaság, alkohol… Nem férnek össze Margit önzetlen ajándékával!
– Köss kompromisszumot, gyorsíts, nehogy lelohadjon e helyes nő adományozókedve – tanácsolja egy pszichológus barátnőm, hallgatok rá, de este még küldök egy kör e-mailt a Nők Lapjá-s kollégáimnak, és lőn csoda, deus ex machina! Két nap múlva már telefonálok egy ideális családnak, akiket jó szívvel mutatok be Margitnak.
Ez is érdekelhet: Így adományozz! – Sok kicsi is sokra mehet
Bus István, Ercsi és a „csodacsalád”
Most ugorjunk az időben néhány hetet, amikor lelkes és jókedvű társaság gyűlik össze Szabó Istvánék portáján, Ercsiben. A tavasz ellenére szemtelen a szél, szemerkél az eső, de ez nem szegi kedvünket, hiszen sok telefonhívás és e-mail-váltás eredményeként néhány perc múlva érkezik Margit a férjével, hogy átadják az autót a fiatal párnak.
Hová kerül a különös ajándék? Egy hétgyerekes(!) házaspárhoz, akikre rápillantani is öröm. Az édesapának, Istvánnak azonnal mosolyog a szeme, ha a temperamentumos, csupa élet feleségére néz. Viki ragyogva meséli, amikor néhány percre ketten maradunk, hogy fenntartás nélkül bízik a nyugalmat, biztonságot árasztó férjében.
