A tavasz mifelénk nem annyi, hogy rügy pattan, és a tavalyi avar alól kikandikál az első jácint, lombot bont a fűzfa. Több ennél: a verőfényben a lakótelep padjain kigombolt télikabátban megjelennek a sápadt nyugdíjasok, átszellemült mosollyal figyelik a játszótéren hancúrozó gyerekeket.
Párás tekintetek követik a babakocsit büszkén, bár kissé kimerülten toló friss anyukákat. A szépkorú közönség elégedetten nyugtázza, hogy ezen a télen is születtek új babák… Cseperedésüket, reméljük, még sokáig követhetjük, gondolják.
Van, aki születik, és van, aki kénytelen újjászületni minden áldott kikelettel a bezártság és a hideg hosszú, sötét hónapjai után. Hozzászokni újra a fényhez, a meleg szélhez, az emberekhez és ahhoz a tényhez, hogy megadatott egy újabb tavasz.
(Fotó: Getty Images)
Én ilyen tekintetben már réges-rég nyugdíjas vagyok. Könnyekig hatódom az újonnan született babáktól, de a virágot bontó mandula- és tulipánfáktól is. Azonban a tavaszt áhítattal átélni egyáltalán nem könnyű kamasz gyerekekkel. Ők köztudottan nem érzékenyek az évszakokra. De ezenkívül szinte minden másra, különös tekintettel arra, amit a szüleik művelnek. Beleértve az ősök hanghordozását, arcjátékát, pláne érzelmi megnyilvánulásait.
Rém nehezen viselik, ha a jó édes anyjuk elbőgi magát. Márpedig nekem szokásom tavasszal örömömben sírni. Például akkor, amikor először megyünk a Balaton-parti faluba, ahol annyi vakációt töltöttünk már együtt, és annyi családot, gyereket ismerünk. Mármint ha egyáltalán felismerjük őket. Mert a gyerekek hatalmasat nőnek minden télen. Egy átlagos tavaszkezdés kamaszokkal, megmutatom, így fest:
Anya plusz két kamaszkorú gyermek autóban, éppen megérkeznek a Balaton-parti faluba, először az évben. Anya vezet, de közben mutogat, széles gesztusokkal magyaráz:
A: Ó, nézzétek, gyerekek, virágzik az összes vadgesztenyefa!
GY1 (fel sem néz): Ja, szép.
A: Jaj, az öreg mandulafasor, nézzétek, hiánytalanul megvannak!
GY1: Aha. Great.
A: Ó, látjátok? A Balaton!
Egyik sem reagál, a mobiljukat görgetik. Erre hangosabban:
