Évtizedekkel a kipusztulása után a hód újra benépesítette Magyarország vizeit – és vele együtt visszatértek a természet formáló erői is. Gátakat épít, vizet tart vissza, élőhelyeket alakít át, miközben egyre több konfliktus alakul ki az emberrel. De vajon probléma, amit kezelni kell, vagy lehetőség, amit meg kell tanulnunk használni? A témáról Dr. Juhász Erika Máriával, a Nők Lapja Példakép Díj Innovációs kategóriájának jelöltjével beszélgettünk.
– Miért érdemes foglalkozni a hóddal?
– Azért, mert a hód olyan állatfaj, amelynek a jelenléte messze túlmutat a faj védelméről szóló természetvédelmi kérdéseken. Nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy érdekes, visszatért emlősünk, hanem arról, hogy a hód ott, ahol megjelenik, megváltoztatja a környezetét, és ezzel együtt hatást gyakorol a vele egy élőhelyen osztozó más fajokra, sőt a tevékenysége természet-ember konfliktusokhoz vezet.
Az ő tájátalakítása egyszerre ökológiai és társadalmi kérdés. Miközben saját maga számára kedvező feltételeket teremt, valójában a teljes életközösséget befolyásolja, és ezzel együtt az embert is új helyzet elé állítja. Magyarországon ez különösen érdekes, mert a hód szinte teljesen kipusztult, és csak a múlt század végén kezdődött meg a visszatelepítése, illetve a spontán visszatérése egyes térségekben. Vagyis egyszerre figyelhetünk meg egy természetvédelmi sikertörténetet és új típusú konfliktusok megszületését.
Fotó: Kállai Márton
– Miért tűnt el annak idején?
– Elsősorban az intenzív vadászat miatt. A hódnak a szőre rendkívül értékes volt, főleg a kalapgyártás számára, mert kiváló nemezalapanyagként használták. Emellett a pézsmáját a gyógyászatban és kozmetikai célokra is felhasználták, a húsát pedig fogyasztották. Vagyis a hódot az ember sokféleképpen hasznosította, és minél ritkább lett, annál értékesebbé vált.
Ez egy tipikusan öngerjesztő folyamat volt: ahogy csökkent az állománya, úgy nőtt a példányok piaci értéke, ezért még inkább vadászták. Az eurázsiai hódot ez különösen súlyosan érintette. A helyzet odáig romlott, hogy a faj világállománya a 19. század végére mindössze körülbelül 1200 egyedre csökkent. Ez már nem egyszerű fogyatkozás, hanem a teljes eltűnéshez közeli állapot.
– Amikor elkezdték visszatelepíteni, lehetett sejteni, hogy ennyire sikeres lesz?
– Úgy gondolom, nem sejtették ezt a program résztvevői. Abból természetesen nagy hír lett, hogy visszakerül a magyar tájba, de azt aligha látta bárki előre, hogy a hód ilyen sikeresen fog alkalmazkodni, és ennyire látványosan újra elterjed.
Utólag könnyű azt mondani, hogy kedvezőek voltak a feltételek, de akkoriban még nagyon kevés konkrét ismeret állt rendelkezésre arról, hogy a gyakorlatban hogyan fog viselkedni a faj, milyen gyorsan terjed majd, és milyen konfliktusokat idézhet elő. A visszatelepítésnek a többség örült, csak kevesen gondolták végig, hogy ha valóban sikeres lesz, annak gazdálkodói oldalon is lesznek következményei.
– Mi volt az, amire nem készültek fel eléggé?
– Leginkább arra, hogy a hód mennyire gyorsan elfoglalja majd az alkalmas élőhelyeket, hogy gátépítésével teljesen át fogja formálni a kisvízfolyásokat. Sokan hajlamosak azt mondani, hogy azért lett sikeres, mert nincsen természetes ellensége, de szerintem nem ez a legfontosabb tényező.
A döntő inkább az volt, hogy a terjeszkedési útvonalai mentén az alkalmas élőhelyek mindenhol rendelkezésre álltak, így a leszármazottak is könnyedén tudtak új territóriumot foglalni. Családonként mindössze évi 1-3 utóddal számolva könnyedén kialakíthatták a több mint 10 ezer példányt számláló hazai állományt mindössze három évtized leforgása alatt.
Ráadásul a faj ökológiájáról a visszatelepítésekkor még jóval kevesebb tudományos ismeret állt rendelkezésre, mint ma. Ez nem is meglepő, hiszen egy nagyon kis egyedszámú, visszaszorult fajt sokkal nehezebb megismerni. A tudásunk fokozatosan bővült, együtt a faj terjedésével. Ahogy a hód visszanyerte a korábbi élőhelyeit, úgy lett egyre világosabb, milyen hatásokat okoz, és hogyan lehet ezeket a hatásokat kezelni.
– Ma már jobban értjük a hód szerepét?
– Igen, de még mindig vannak nyitott kérdések. Ma már sokkal tisztábban látszik, hogy a hód nem egyszerűen egy állat a sok közül, hanem úgynevezett ökoszisztéma-mérnök faj. Ahol megtelepszik, ott átalakítja a vízviszonyokat, megváltoztatja a növényzetet, új élőhelyeket hoz létre, és más fajok számára is kedvező vagy éppen kedvezőtlen feltételeket teremt.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez az ember szempontjából nem mindig előnyös. Vannak előnyös és vannak konfliktusos hatásai, és most kezd kirajzolódni, hogyan lehet úgy menedzselni a fajt, hogy a pozitív hatásait kihasználjuk, a negatívakat pedig csökkentsük.
A hód sajtója
– Közben a hód sajtója is romlott egy kicsit.
– Igen, ez jól érzékelhető. A vízpart ember által megszokott látképének megváltoztatása, az anyagi veszteségek fokozódása és a méltányos kárrendezés hiánya miatt egyre inkább felszínre törnek a fajjal kapcsolatos indulatok. Időnként megjelennek olyan hírek is, amelyek hódharapásokról vagy más ijesztő esetekről szólnak. Persze ez utóbbi témák inkább bulváros, figyelemfelkeltő történetek, egyedi esetek, miközben az igazán fontos kérdések a tájátalakítással összefüggő konfliktushelyzetek és azok kezelésének lehetőségei.
Ennek kapcsán foglalkoznunk kell azzal, hogy a faj miként alakítja át az ártéri erdőket, hogyan hat a partfalakra, mit jelent a gátépítése a vízvisszatartás szempontjából, és hogyan lehet ezeket a folyamatokat összeegyeztetni az emberi tájhasználattal. Ezek sokkal súlyosabb, rendszerszintű kérdések, csak kevésbé látványosak egy szalagcímben.
Juhász Erika a hódgát előtt
– Duna-parti emberként én is láttam, hogy néhol szinte minden fát megrágnak. Ez mennyire probléma?
– Ez valóban látványos jelenség, és természetes, hogy sokakban ellenérzést kelt. Ha valaki hozzászokott egy bizonyos tájképhez, például ahhoz, hogy a folyóparton nagy, öreg fák állnak, akkor első pillantásra pusztításnak tűnik, amikor ezek közül sokat kirágnak a hódok. De ökológiai szempontból ennél árnyaltabb a kép.
A vízparti növényzet természetes működéséhez hozzátartozik a vízparti övezet tagozódása (zonációja), vagyis hogy nem közvetlenül a nagy fák állnak a part szélén, hanem előttük bokros, fiatalos növényzet is kialakul. A hód sok esetben ezt a szerkezetet segít visszaalakítani.
Csakhogy a mai táj már nem olyan, mint korábban. Sok helyen nagyon keskeny sáv maradt csak az ártéri erdőből, ezért amikor a hód dolgozni kezd, nem egy egészséges, széles ártéri rendszerben fejti ki a hatását, hanem gyakran az utolsó megmaradt fasort kezdi el alakítani.
Ráadásul van egy olyan, a hódtól független jelenség is, hogy a fűzfák és nyárfák manapság sok helyen nehezebben újulnak fel, mint az inváziós fafajok. Innen már valóban adódhat természetvédelmi és esztétikai konfliktus is a hódrágással összefüggésben.
– Melyek a legfontosabb konfliktusok?
– Az egyik az ártéri erdők átalakítása, vagyis hogy mit tekintünk kívánatosnak ökológiai szempontból, és mit nem. A másik a partfalakban való üregásás, mert ez természetes közegben akár pozitív folyamat is lehet, de utak, töltések vagy más műtárgyak közelében komoly problémát okozhat.
A harmadik és talán legfontosabb kérdés a gátépítés. A hódgátak óriási értéket jelentenek a vízmegtartás szempontjából, ugyanakkor Magyarország számos részén, főleg a mélyártereken, jelenleg nem olyan gazdálkodás folyik, amely könnyen összeegyeztethető lenne a tartósabb vízjelenléttel. Itt találkozik a természetvédelmi érdek, a klímaalkalmazkodás és a gazdasági realitás.
– Vagyis a hód tulajdonképpen rámutat arra, hogy a tájhasználatunk nincs összhangban a vízzel?
– Pontosan. Az egyik legfontosabb tanulság, hogy ahol a víz meg tud jelenni, akár a hód tevékenysége miatt, akár más okból, ott annak alapvetően helye van a rendszerben. A kérdés az, hogy a gazdálkodást és a területhasználatot képesek vagyunk-e ehhez igazítani.
Csakhogy ezt nem lehet egyszerűen egy földtulajdonos nyakába varrni. Nem lehet azt mondani valakinek, hogy a társadalom egésze számára hasznos a vízmegtartás, tehát viselje ő a veszteséget. Méltányos kártalanításra, ösztönző támogatásokra és jól kitalált szabályozásra van szükség. A vízmegtartás természetvédelmi és össztársadalmi érdek, de nem szabad, hogy ennek érvényesítése közben valaki egyedül maradjon a kárával.
– Ez a klímaváltozás miatt most különösen aktuális kérdés.
– Igen, a Kárpát-medencében ez ma az egyik legnagyobb kihívás. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vízmegtartás nélkülözhetetlen, és ebben a hód egyfajta természetes partnerként is felfogható. Sok helyen lényegében azt a munkát végzi el, amit az embernek kellene: lelassítja a vizet, visszaduzzaszt, vizesélőhelyeket hoz létre.
Számos ökológiai kutatás jutott arra, hogy ahol hódgátak jelennek meg és tartósabb vízborítás alakul ki,
ott rendkívül gazdag élőhelyek jöhetnek létre. Tehát az egyik választási lehetőségünk egy vízzel telített, élő, biodiverz rendszer, a másik pedig egy olyan terület, ahol mindenáron rövid távú termelési szempontok dominálnak.
Táji léptékben szemlélve azonban a természetvédelmi és a gazdálkodási érdek között nem feszül valódi ellentét, hiszen a természetes mélyületekben való vízmegtartás javítja a környező földek terméshozamát, és növeli az extrém klimatikus eseményekkel szembeni ellenállóképességet. Csakhogy ezt a magasabb szempontot össze kell egyeztetni azzal, hogy egy-egy gazdálkodó számára a veszteség nagyon is konkrét.
– Mit tehetünk akkor, ha egy mélyfekvésű területet már nem vagy csak részben tudunk vizes élőhellyé visszaalakítani, mert például beépítettük?
– Többek között ezért érdekes a hódgátak becsövezése. Ez nem magyar találmány, nemzetközi szinten korábban is alkalmazták már, de nálunk sokáig nagy ellenállás övezte az ilyen természetszerű, innovatív módszereket. A lényege az, hogy nem bontjuk el a hódgátat, mert azzal csak újabb munkát adunk magunknak, hiszen a hód néhány nap alatt helyreállítja.
Ehelyett egy csőátvezetést építünk a gátba, amely szabályozza, kis mértékben csökkenti a vízszintet. Így a hód megőrizheti az élőhelyét, a víz pedig nem emelkedik olyan szintre, hogy elviselhetetlen károkat okozzon. Ez ökológiai szempontból is kedvezőbb, vízmegtartási szempontból is értelmesebb, és hosszú távon anyagilag is racionálisabb, mint újra és újra kivonulni, gépekkel bontani, majd néhány hét múlva ugyanazt megismételni.
Hódgát-csőátvezetés Zebegényben
– Ön hogyan találkozott ezzel a módszerrel?
– Szlovéniában, terepi környezetben ismertem meg közelebbről, ahol a Lutra Intézet munkatársai már több ilyen megoldást is alkalmaztak. Ott több verziót is láttam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne ezeket a hazai körülményekhez igazítani.
Aztán szerencsére itthon is akadtak olyan szervezetek, amelyek nyitottak voltak az innovatív, proaktív megközelítésekre, így végül Magyarországon is elkészült néhány ilyen rendszer. Ezek a példák azért fontosak, mert azt mutatják, hogy a konfliktusok nagy része nem feloldhatatlan, csak hajlandónak kell lenni új szemlélettel közelíteni hozzájuk.
– Hogyan került egyáltalán a hódok közelébe?
– Részben véletlenszerűen, részben mégis nagyon logikusan. Világéletemben az emlősök érdekeltek, és mindig is a vizesélőhelyek körül mozogtam. Körös-vidéki gyerek vagyok, tehát ez a közeg eleve közel állt hozzám. Aztán jött egy kutatási lehetőség, Biró Marianna az Ökológiai Kutatóközpontból felkarolt egy ilyen témát, és az ő iránymutatásával indultam el ezen az úton.
Kezdetben a hód növényzetre gyakorolt hatásait kezdtük vizsgálni, később pedig állományfelmérésekkel is foglalkoztam Kelet-Magyarországon. A 2010-es években a helyiek még alig-alig beszéltek a hódok jelenlétéről a Körösök mentén, de már ekkor sikerült igazolnom, hogy belakták a folyót. Aztán érdekes volt megtapasztalni, hogy bár egyre többen kezdtek beszélni róluk, hatásaik szembeötlőbbé váltak, de közben a hódcsaládok száma nyolc év alatt nem nőtt jelentősen.
Hódtérkép
– Mi fogta meg ebben a témában?
– Az, hogy itt a természet és az ember nem külön történet, hanem ugyanannak a rendszernek a része. Engem mindig is azok a kérdések érdekeltek, ahol nemcsak egy faj biológiáját lehet vizsgálni, hanem azt is, hogy milyen kapcsolatok jönnek létre élőhely, növényzet, más állatok és az ember között. A hód esetében ez különösen gazdag rendszer, mert rengeteg kölcsönhatás működik egyszerre.
Egyetlen fajon keresztül az ártéri ökoszisztéma és gazdálkodás minden szegmenséről lehet kutatni és beszélni. Én általában úgy szoktam fogalmazni, hogy a hód tapasztalati úton kísérletező mérnök. Vannak ösztönös reakciói, például a vízcsobogás hangja nagyon erősen kiváltja benne a gátépítés viselkedését.
Meghallja, hogy valahol átbukik a víz, és elkezdi elzárni azt a pontot. De emellett folyamatosan tanul is a helyzetből. Amikor egy pontot lezár, a víz máshol talál utat magának, ő pedig újra reagál. Így lépésről-lépésre alakít ki egy jól működő gátrendszert. Ebben biztosan vannak tanult elemek is, de nagyon erős az ösztönös alap.
– Ez magyarázza azt is, hogy olyan helyeken is gátat építenek, ahol előtte nem láttak ilyet?
– Igen. Ez különösen érdekes. A nagy folyók mentén, ahol a vízmélység és a partviszonyok adottak, a hódnak nincs szüksége gátépítésre, illetve a folyók vízhozama mellett esélyük sem lenne erre. Amikor azonban az utódok kisvízfolyások felé terjednek tovább, már más környezetben találják magukat. Ott ahhoz, hogy a bejárat víz alatt legyen, és biztonságosan tudjanak közlekedni, sokszor elengedhetetlenné válik a gátépítés.
Vagyis nem feltétlenül kell a szülőktől megtanulniuk, hogyan kell ezt csinálni: az élőhelyi helyzet hívja elő belőlük a megfelelő viselkedést. Ezért találunk ma olyan patakokon és kisebb csatornákon is sűrű gátrendszert, ahol korábban nem volt erre példa.
– És ezt monitorozzák is.
Igen, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban van egy monitorozási programunk, amelynek részeként rendszeresen felmért térségekben gyűjtünk terepi adatokat, és így állományváltozási tendenciákat is nyomon tudunk követni. Emellett van közösségi monitorozás is, vagyis citizen science program, ahol a lakosság maga is tölthet fel megfigyeléseket. (hodterkep.hu) Ez azért nagyon hasznos, mert nemcsak azt látjuk belőle, hol vannak hódok, hanem azt is, hogy az emberek milyen hatásokat észlelnek, milyen típusú tájátalakítást tapasztalnak, és hogyan viszonyulnak ehhez. Ez tulajdonképpen nemcsak biológiai, hanem társadalmi adatgyűjtés is.
És segít megérteni, hogy a hód nem probléma és nem csodaszer, hanem valóság.
Egy visszatért faj, amely megmutatja, hogyan működik a táj, ha újra teret kapnak a természetes folyamatok. Ez sok szempontból óriási lehetőség, különösen a vízmegtartás és az élőhely-rehabilitáció szempontjából. Ugyanakkor nagyon is valós konfliktusokat okoz, és ezeket komolyan kell venni. A jó válasz nem az, hogy ellenséget csinálunk belőle, és nem is az, hogy minden helyzetben romantikusan ünnepeljük, hanem az, hogy megpróbáljuk megérteni, milyen rendszerben élünk, és hogyan lehet ebben a rendszerben igazságos, működő kompromisszumokat találni.
