Azt hittem, tévedésből állította az éjszaka közepére, de hamar kiderült, hogy előre megfontoltan ébresztett fel mindenkit. Oscar-díj-kiosztót akart nézni, hogy élő adásból tudja meg, kedvenc színésze megkapja-e a díjak díját.
Mennyivel letisztultabb volt rajongani nekünk tiniként – de ez már csak másnap jutott eszembe, mikor kihevertem az élményt. Nem követtünk influenszereket, minket sem követett senki. Rajongtunk, szívszaggató, mindent elsöprő komolysággal. Színészekért, popsztárokért, kiknek a posztere ott hullámosodott a radiátor felett. A nyolcvanas-kilencvenes évek sorozatsztárjai félistenek voltak a szemünkben, tőlük tanultuk meg, hogyan kell öltözködni, szerelmesnek lenni, szakítani, és titokzatosan nézni a semmibe.
(Fotó: Getty Images)
Kapcsolatfelvétel a sztárral? A legelszántabbak levelet írtak kézzel, illatos papírra, gondosan kivágott matricával díszítve, majd a Bravo magazinban megjelent amerikai címekre küldték a borítékot, innentől a postaláda kinyitása hetekig maga volt a dráma.
Villogó mosolyú videóklipsztárokra szerettünk volna hasonlítani, de nem a tutorial sminkelési tanácsokat néztük a laptopon hozzá, hanem tinimagazinok fotóiból próbáltuk lemásolni a sminktippeket, hátha történik velünk is valami izgalmas péntek este.
A rajongás ma hangosabb és digitálisabb, de az érzés ugyanaz. Hasonlítani szeretnénk, közelebb kerülni a tökéletességhez. Nagyon jól emlékszem arra a lányra, aki hitt benne, hogy egy jól sikerült tusvonal megváltoztathatja a világot. Ezért nekem belefér egy éjfélre beállított ébresztőóra.
Még akkor is, ha a göndör hajú színész végül nem kapta meg azt a díjat.
Ha nosztalgiázna egy kicsit, lapozzon a 36. oldalra, ahol megtudhatja, mi lett a kilencvenes évek üdvöskéiből.
