A budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központ délutánonként tele van gyerekekkel. Az egyik teremből dobszóló hallatszik ki, a másikban a színjátszókör próbál, a harmadikban pedig épp az álomházuk makettjét rendezgetik néhányan. Ez a GYIK Műhely terme, ahol a polcok is mesélni tudnak: rajtuk milliónyi festékestubus, ecset, sniccer, ceruza, tűzőgép, papírok, festékszórók, kövek, kagylók, csavarok, és még ki tudja, mi.
Minden van a szabad alkotáshoz
Az alapanyagok széles tárháza tálalva, a négy és tizennégy év közöttiek pedig szabadon garázdálkodhatnak köztük, kiválaszthatják, amit használni szeretnének a szabad alkotáshoz.
Eplényi Anna műhelyvezető
– Minden csoport minden munkáját egy gondolati ívre, tematikára fűzzük fel – részletezi a koncepciót Eplényi Anna, a műhely vezetője. – Ez a téma lehet a színvarázslók, az optikai illúziók, a szürrealizmus – némi Mary Poppinsszal keverve, vagy Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyve.
Szeretünk absztrakt gondolatokból kiindulni, mert ha a figuratív témák mentén haladunk, azaz lovat, hercegnőt, kutyát „kellene” rajzolni, akkor kudarcélményt élnének meg azok, akik azt gondolják, nekik nem olyan szép, élethű a kutyájuk vagy a lovuk, mint ahogy ők elképzelik.
Ha viszont úgy fogalmazunk, hogy „fessünk felhőt”, vagy „mozdítsd meg az árnyékot”, akkor nem kapcsolnak be azok a mesekönyvekből, rajzfilmekből rögzült, esztétikailag egyébként néha torz képek, amelyek a fejükben élnek. És ez felszabadítóan hat rájuk.
Például a csillagközi kalandok témánál mesélünk a Szaturnusz gyűrűiről, a Hold krátereiről, ami beindítja az absztrakt képi fantáziájukat.
Nem kérjük, hogy ezeket valósághűen adják vissza, hanem nyitunk a fejükben egy gondolattérképet, amire felfűzhetik, mi ragadta meg őket, és mit szeretnének megjeleníteni.
Egyéni ötletek ereje
Eplényi Anna tájépítész-mérnök 2001 óta dolgozik a GYIK Műhelyben, ahol „gyakornokként” kezdett. 2011 óta viszont már vezeti is a társaságot, jelenleg főleg a tanárok képzésében vesz részt, miközben egyetemen tanít rajzot, és három gyerek édesanyja. Tíz csoport fér bele a hétbe, azaz nagyjából száz gyerek fordul meg egy évadban itt, a műteremben – tudjuk meg tőle.
A mai második óra mindjárt kezdődik, Anda Kata vezeti, ő szintén tájépítész, és két kisgyerek anyukája. Elsőként arra kéri a srácokat, mondjanak egy-két szót az előző munkájukról. A korábbi órákon mindenki megalkothatta az álomháza makettjét papírból, fából, díszíthette mohával, és kidolgozhatta a kedvenc szobájának bútorzatát. Jó hallgatni a gyerekeket, és jó belenézni a szemükbe is, amikor a műveikről mesélnek: értelmesek, fantáziadúsak, természetesek.
Kapcsolat: Rofusz Kinga: Minden gyerek tud rajzolni
Gréti épületéhez egy lombház csatlakozik, és külön szobát kapott a nyuszija, aki részt is szokott venni a foglalkozásokon, de ma épp nem jött. Buda házába mozgatható lift került, Maxi pedig a magáéban egy színpadot alakított ki, amely mögé egyedi graffitimintákat szeretne festeni. Egymáséra is rácsodálkoznak, kedvesen kérdeznek, dicsérik az izgalmasabb megoldásokat.
Itt nem feladat, alkotói vágy van – egy művészeti foglalkozás, ahol a gyerekek szabadon kibontakoztathatják a kreativitásukat
Aztán Kata egy laptopot vesz elő, amelyen brutalista épületek fotóin keresztül vezeti be őket a betonfelületek kérdéskörébe. Mivel a Nemzeti Tehetség Program keretében nyertek egy pályázatot építészeti témában, ez a csoport ebben a tudományágban mélyül el – persze játékosan. „Ez olyan, mint a Colosseum!”, „Nekem egy szellemszállodának tűnik.”, „Uh, menő lenne, ha színesebb lenne!” – kommentálják a fotókat a gyerekek.
A műhelyben fontos, hogy soha ne hangozzon el az a mondat, amely így kezdődik: „Ma az a feladat, hogy mindenki csináljon ezt és ezt.” Helyette mesével, dallal, interaktív játékkal, képekkel, művészeti kérdésfelvetésekkel hangolódnak – korosztálytól függően.
Kapcsolódó: Kell-e a gyereket rajzolni tanítani?
– Ezekből a gyerek inspirációt merít, feltámad az érdeklődése, és máris elindul benne a vágy az alkotásra – mondja Eplényi Anna, miközben kisurranunk a teremből, hogy megnézzük a folyosón kiállított, korábban készített műveket. – A cél, hogy a gyerek ne azért nyúljon az alapanyagokhoz, mert feladat van, mint az iskolában. Nem, itt alkotói szándék van.
A műhelyvezetők is partnerek, játszótársak, akik ugyanúgy keresik a megoldásokat.
Sajnos az iskolában részben a hely- és az alapanyaghiány miatt a gyerekek hatodik osztályig gyakorlatilag csak egy sivár A4-es papíron dolgozhatnak, és abba a keretbe kell beletenniük mindent, amit szeretnének megjeleníteni. Mert csak a papírlap fér bele a rajzmappába, bármi, amit térben alkotnának, azt már nem lehet iktatni, eltenni.
Nincsenek rajz(mű)termek, ahol kupit lehetne hagyni, ahol festékes lehet az asztal, ahol a polcokon elférnének a kész művek, és persze a negyvenöt percbe is alig fér bele valami, így a tanároknak nincs könnyű dolguk.
Nem művészképző
A GYIK Műhely művészetpedagógiai alapjait Szabados Árpád legendás rajztanár tette le, aki 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria támogatásával indította el a programot. Azóta megjelent a Nagy GYIK Könyv, amely a vizuális nevelés egyik alapművévé vált, majd még hét kiadványuk, amelyeket a tanárok, óvónők bátran forgathatnak.
Számukra Annáék folyamatosan tartanak képzéseket, és szerencsére a pedagógusok nyitottak a szemléletváltásra, ha megtapasztalják, hogy így is lehet rajzot oktatni, és mennyire élvezetes. Inspirációért bárki böngészheti az art365.hu oldalt, ahova ötvenévnyi alkotás fotója került fel, és néhány mondatban az őket létrehozó téma, kérdés, gondolat is. Miközben Annával a folyosón beszélgetünk, megszólal a mellettünk várakozó anyuka. Elmeséli, hogy ő is hat évig járt a GYIK Műhelybe, méghozzá zárkózott, szorongó gyerekként, aki alig várta a foglalkozásokat, ahol felengedhetett.
A gyerekek fejében összeáll egy gondolattérkép, amelyre felfűzhetik, mit szeretnének megjeleníteni
– Fantasztikus élmény volt, hogy locsolhattuk a festéket, agyagozhattunk, óriási tárgyakat készíthettünk papírból – kiléptünk a szokásos keretekből – emlékszik vissza. A fiatal nő elárulja, hogy ma pszichológusként dolgozik, és épp a színjátszókörbe hozta a kisfiát. Az ő példája is mutatja, amit Anna hangsúlyoz, miszerint nem képzőművészeket nevelnek.
– Számos régi tanítvánnyal vagy a szüleikkel futok össze itt-ott, és mind elmondják, mennyire sokat adott nekik, hogy idejárhatott a gyerekük – erősíti meg a műhely vezetője. – Egy életre magukkal vitték azt, hogy lehetnek saját gondolataik, egyéni problémamegoldásaik. Hogy nem a másik utánzása a lényeg,
