Körülölel a zene
Gyerekkoromban észrevétlenül kaptam meg a zene szeretetét a családomtól. Otthon, ha éppen olyan kedve volt, apám elkezdett énekelni este. Amikor vendégek jöttek hozzánk, akkor is sokszor zenélgettek, gitáron vagy tamburán játszottak, ha pedig nem volt hangszer, akkor maradt a csettintgetés, tapsolás, vagy az asztalon ütötték a ritmust.
Kapcsolódó: „Ami megtörténik velünk, azt énekeljük el” – interjú Lakatos Mónikával
Heten voltunk testvérek, ilyenkor elbújtunk és utánoztuk a felnőtteket – táncversenyt rendeztünk, és magnó híján mi énekeltünk egymásnak. Ünnepeken, vagy ha egyébként együtt van a tágabb család,
ma is zenélünk és énekelünk, nálunk ez természetes része az életnek.
A WOMEX-díjátadón a Muzsikás együttessel is énekelt
Színpad és szerelem
Fiatal lány voltam, amikor Malgot István, a Holdvilág Kamaraszínház igazgatója benevezett minket a Ki mit tud? versenyre. A húgaimmal énekeltünk, Rostás Mihály „Mazsi” pedig gitáron kísért bennünket. Megnyertük a népdal kategóriát. Megtapasztaltam, milyen színpadon állni, másrészt Mazsi személyében megismertem a jelenlegi férjemet.
A miénk szerelmi házasság, nem a szüleink néztek ki bennünket egymásnak.
Ha nem ő lenne a férjem, akkor valószínűleg ma ugyanúgy csak a közösségemben énekelnék, mint a többi, szép hangú cigányasszony, akik nem kapnak lehetőséget arra, hogy közönség előtt is bemutathassák a tudásukat.
Férjével és alkotótársával, Mazsival
Unokák
Az élet és az elmúlás is fontos meghatározója a lelkivilágomnak, és megjelenik a zenémben is. De most inkább csak az életről beszélek: a lányom, és általa az unokáim születése olyan ajándék, amelynél szebbet, jobbat, csodálatosabbat nem kaphattam volna. Nem bánnám,
