Punch tavaly nyáron született a japán icsikavai állatkertben, és az anyja a szülés után magára hagyta. A gondozók becsülettel nevelgették, de a későbbi szocializálódás érdekében nem emelték ki a társai közül. Az árva majmocskának nehéz dolga volt a makákók társadalmában: a felnőtt egyedek szívbaj nélkül elkergették, megcsapták, rángatták, ha épp idegesítőnek találták.

A szomorú, magányos kis Punchot puha pokrócokkal, játékokkal próbálták a dolgozók megvigasztalni, és amikor egy plüssorángutánt adtak neki, végre felderült. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek, ha valaki bántotta, rögtön a játék majommal vigasztalta magát, hozzábújt, játszott vele.

A videók vírusszerűen kezdtek terjedni, és a felzaklatott tömeg nehezen csillapodik le, hiába magyarázzák az etológusok, hogy amit láttunk, az nem bántalmazás, csak fegyelmezés; a beilleszkedéshez vezető út kellemetlen, de kihagyhatatlan része.

A kiszolgáltatott, szomorú kis állat magánya ugyanis zsigeri szinten érinti meg az embert.

Punch egy lépést sem tesz a szőranya orángutánja nélkül (Fotó: Getty Images)

A szemünk előtt vált valósággá Harry Harlow 1950-es években nagy feltűnést keltő kísérlete, melyben a kismajmok a táplálékot adó drótanya helyett a puha, szőrrel borított pótanyát választották, bizonyítva, hogy a kötődés alapja nem pusztán a táplálás, hanem a testi közelség és az érzelmi biztonság.