Miért írta meg a történetét?

Eleinte eszem ágában sem volt könyvet írni. De aztán arra gondoltam, a történetem segíthet másoknak, megmutathatja, hogy képesek vagyunk felállni, még ha rendkívüli megpróbáltatásokon megyünk is keresztül. Nem állítom, hogy minden nemi erőszak áldozata felépülhet, de ez a remény üzenete.

A könyv egyben arra is lehetőséget adott, hogy megmutassam, ki is vagyok valójában. A tárgyalás alatt az emberek láttak, ahogyan reggel megérkezem és este távozom, de nem volt lehetőségem eleget beszélgetni azokkal a nőkkel, akik eljöttek, hogy bátorítsanak, és hihetetlen erőt adtak nekem.

Honnan merítette az erőt a kezdeti időkben, a legsötétebb órákban?

Nagyon fiatalon átéltem azt a tragédiát, hogy elveszítettem az anyámat. Amikor láttam, apámat mennyire lesújtja a gyász, és a bátyám milyen elveszett, azt mondtam magamnak, én nem omolhatok össze, segítenem kell nekik, szükségük van rám. Mindig is ilyen voltam, mindig odafigyeltem másokra. Ez formált engem nőként, és továbbra is így működtem, amikor 2020. november 2-án bekövetkezett ez a robbanás az életemben. Megígértem magamnak, hogy talpon maradok, hogy a gyerekeimnek ne kelljen még az én szenvedéseimet is cipelniük.

Szimbolikusnak találtam, hogy amikor aznap este átment a barátnőjéhez, Sylvie-hez, ő és a férje egy üveg pezsgőt vettek elő. Mintha a túlélés jelképe lett volna. 

Ők nagyon közeli barátok. Sylvie volt az első, akinek elmondtam, hogy Pelicot úr (Gisèle következetesen Monsieur Pelicot-nak nevezi a volt férjét, az elkövetőt – a szerk.) megerőszakolt és másokkal is megerőszakoltatott. Az első kihallgatás után hozzájuk mentem aludni. Egy üveg pezsgőt vettek elő – mintha így próbálnák tompítani azt a drámát, amely attól kezdve az egész világomat áthatotta. Egy kis gyengédséget csempésztek az életembe. 

Ez is érdekelhet: Letartóztatták a Dominique Pélicot által használt weboldal alapítóját

Hogyan érez ma a volt férje iránt és azok iránt a férfiak iránt, akik megerőszakolták önt?

Elárulva érzem magam, undort és felháborodást érzek. Rendkívül nehéz volt megnézni azokat a videókat a tárgyalás előtt. Elképzelhetetlen az erőszaknak ez a szintje. Barbárság. Talán az mentett meg, hogy azt mondtam magamnak: az az eszméletlen nő, aki az ágyon fekszik, nem én vagyok. Nem hasonlított rám. 

Ami a leginkább meghatott a könyvében, az az a küzdelem, amelyet azért vív, hogy megőrizze a múlt szép emlékeit, mindannak ellenére, ami történt. 

Az életet nem lehet újrajátszani. Emlékekből állunk. ­Ahhoz, hogy tovább élhessek, szükségem volt arra, hogy azt gondoljam, az az ötven év, amit Pelicot úrral töltöttem, nem csak hazugság volt. Természetesen külön kell választani a dolgokat. Soha nem lehet elfelejteni a rosszat, amit velem és a családjával tett, mindannyian meg vagyunk döbbenve a borzalmaktól.

De próbálom megőrizni azt, ami jó, és megnyílni a fény felé.

Ő az emberi romlottság mélységeibezuhant, én megpróbáltam a fény felé haladni. Ez a különbség közte és köztem.

Gisèle Pelicot mellett kiálló feminista tüntető táblája egy szexuális erőszak elleni felvonuláson (Fotó: Vincent Koebel/NurPhoto/ Getty Images)

Könyvében arról is őszintén beszél, hogyan zúzta szét ez a dráma a családját, és hogyan próbáltak összekapaszkodni.