Kicsit hamarabb érkezem a megbeszéltnél, leülök a büfében, amíg befut a szlovák turistacsoport, akikhez csatlakozom majd az épületlátogatásra. A sarokban impozáns legópalota áll: a Zeneakadémia épületének egyedi makettje, amely a megszólalásig hasonlít a nagy eredetire.

Húszezer kocka felhasználásával, százhúsz óra alatt készült el, egészen aprólékos megvalósítással: az épület külső díszítései is stimmelnek (bár Liszt Ferenc-figurát azért nem gyártottak le műanyagból, helyette egy Darth Vader-szerű bábu csücsül a homlokzaton), és a belső kis koncertterem is részletgazdag, minihangszerektől az elegáns ruhát viselő nézőkig. A makett egyébként nemcsak látványosság, hanem a gyerekfoglalkozásoknak is aktív résztvevője.

Épületlátogatás extrákkal

Kimegyek a büféből a ruhatárhoz, egyedül ácsorgok a tágas előcsarnokban, kint téli sötétség, idebent pislákoló fények, márvány és arany, az ünnepélyes hangulatot pedig csak fokozza a Nagyteremből felsejlő orgonaszó. (Mint később kiderül, a közelgő orgonakoncertre gyakorolnak, ezért abban a különleges élményben van részünk, hogy amíg körbejárjuk az épületet, végig gyönyörű aláfestő zenét hallhatunk.)

Közben megérkezik a szlovák csapat, a jókedvű és dinamikus Pancsik Károly tartja nekik a mai vezetést magyarul, szlovák kolléganője, Rozalia pedig fordít.

Az egyórás túra során mindent megtudunk a kései eklektika és a szecesszió stílusjegyeit magán viselő, 1907-ben átadott zenepalotáról: a világ mely tájairól érkeztek a vízköpőt díszítő kagylók és csigák, valamint a padlózat zúzott gránitja, hogyan dolgozott a Róth testvérpár, Miksa és Manó az üvegmozaikokon, hol van műmárvány, és hol igazi, mit ábrázolnak a freskók, és mit jelentenek a mindenhonnan visszaköszönő szimbólumok.

Miközben megcsodáljuk a pécsi Zsolnay porcelángyárban készült eozinmázas csempéket, a Liszt Ferenc elnökletével és Erkel Ferenc igazgatói irányításával százötven éve alapított Zeneakadémia történetéből is kapunk egy kis ízelítőt. Vezetőnk társadalompolitikai adalékokkal, vallási extrákkal, nőtörténeti érdekességekkel és más, budapesti épületekre történő kikacsintásokkal fűszerezi mondandóját, így jóval többet kapunk az épület puszta bemutatásánál. 

– Számomra az az elsődleges, hogy élményt adjak, ne csak információt. Az tehet felejthetetlenné egy épületlátogatást, ha nemcsak kipipáljuk a kötelező köröket, hanem a résztvevők magukénak érzik a témát. Minden csoporttal meg lehet találni a közös nevezőt, egy hozzájuk közel álló dolgot, amelyhez aztán lehet kötni a vezetés témáját.

Nem szabad, hogy a látogatók fásultan menjenek ki, és azt gondolják, hogy ezt akár el is olvashatták volna. Nekem az a siker, ha csillogó szemeket látok. Sokszor volt olyan, hogy egy csoport agyonázva, dideregve esett be, de aztán két perc múlva elpárolgott a rosszkedvük – meséli Károly, aki több mint harminc éve dolgozik idegenvezetőként, a Zeneakadémián pedig a 2013-ra befejezett, nagy felújítás óta folyamatosan visz csoportokat. 

– Sok megható történettel találkozom. Gyakran jönnek egykori hallgatók a gyerekeikkel vagy unokáikkal, szívesen nosztalgiáznak az alma materükben, és megmutatják, melyik teremben tanultak. De rengetegen vannak, akik rendszeres koncertlátogatók, és érdekli őket az épület is, valamint szép számmal jönnek olyanok is, akiknek nincs különösebb kapcsolódásuk a zenéhez, viszont szeretik a városi séták során megismerni Budapestet.

Huszárok, babonák, pezsgő

Összhang, szépség, ritmus, poézis, dallam és fantázia. Hat szó, amely a zeneművészet lényegét fejezi ki, és amelyeket a Nagyterem mennyezetén olvashatunk, ha felnézünk az ülőhelyünkről. Amikor a nézőtér sötét, ezek a varázsszavak akkor is láthatók, mivel világítanak. Az egész csoport helyet foglal a legendásan kényelmes székeken, és szemügyre vesszük a bő egy évtizede újranyitott, csodálatos akusztikájú koncertterem minden díszítését és részletét, amelyeket az 1907-es eredeti állapotnak megfelelően állítottak helyre. 

– Itt már akkor is volt fűtés, bezzeg a bécsi Musikvereinben télen olyan hideg volt, hogy a szomszédos laktanyából odavezényelt magyar huszároknak kellett belehelni a termet, hogy ne fagyjon meg a közönség – anekdotázik Károly, majd elmeséli az alapítás óta itt lévő, 2018-ra rekonstruált orgona történetét.

Ebben a túrában most nem szerepel az elegáns kisterem – mai nevén Solti György Kamaraterem – megtekintése, pedig szívesen megnéztem volna legfőbb ékességeit, a két káprázatos csillárt. 

– Van olyan programunk is, amelynek során a legtitkosabb helyeket is bejárhatják az érdeklődők. Lakatos Gergely főmérnök vezetésével nemcsak a színfalak mögé, hanem alá és fölé is bekukkanthatnak, megnézhetik a színpadi süllyesztőket, a hangszerraktárat, a stúdiót, és megismerkedhetnek a hangversenytermek színpadtechnikájával.

Szabó Balázs orgonaművész, a Zeneakadémia docense a fantasztikus orgonáról tart külön előadást, dr. Raffay Endre művészettörténész ikonográ­fiai szempontból közelít az épülethez, Mácsai János zenetörténész pedig a Zeneakadémia történetéről, művészekről, tanárokról és hallgatókról oszt meg izgalmas kulisszatitkokat – sorolja Dienes-Kovács Szilvia, a Zeneakadémia közönségkapcsolatokért felelős munkatársa, aki kísérőként mellém szegődött a mai vezetésen.

Csöndben kell sétálnunk az első emeleten, mert az egyik teremben éppen fagottverseny zajlik. Bár szombat délután van, itt most is vannak hallgatók. Ne feledjük, a Zeneakadémia épülete nemcsak a klasszikus zenei koncertélet, hanem az egyetemi oktatás központja is. Szilvia egy pillanatra megállít bennünket, hogy szemügyre vegyük a lépcsőforduló oszlopának tetején csücsülő óriási, sötétkéken fénylő gömböt. 

– Ez a zeneakadémiai hallgatók babonáinak egyik főszereplője. Állítólag a gömbben lakik a zene szelleme, és ha vizsga előtt ráteszi a kezét az ember, akkor jól sikerül a szereplés.  

Kapcsolódó: Az előadás közben a nézőteret is pásztázzák – A Zeneakadémia kulisszái mögött jártunk

Hab a tortán

Felérünk a második emeletre, és beülünk egy kisterembe – ez már tényleg exkluzív program, ide nem jöhetnek fel azok, akik például egy esti koncertre érkeznek. Minden épületvezetés egy minikoncerttel zárul, amelyet a Zeneakadémia egyik hallgatója ad elő, mi most Pintér Anna fuvolista és zongorakísérője előadását kapjuk ajándékba.

Anna tizenhárom éve fuvolázik, az alapdiplomáját már megszerezte, ez az első éve a mesterszakon. Nem csak erre a rövid koncertre jött be ma a Zeneakadémiára, már reggel óta itt gyakorol. Jobban tud koncentrálni, mint otthon. 

– Érdemes minél korábban érkezni hétvégén, hogy legyen szabad terem, annyian járnak be. Bár már évek óta itt tanulok, még most is lenyűgöz az épület hangulata, hihetetlen, hogy olyan termekben járunk-kelünk, ahol egykor Bartók és Kodály tanított – mondja Anna, aki lassan három éve szerepel az épületlátogatáshoz kapcsolódó minikoncerteken.

Megkérdezem tőle, hogy valóban létezik-e a gömbsimogatós vizsgababona, főleg, mert a túránk során több lépcsőfordulóban is láttunk ilyet, és elbizonytalanodtunk, hogy most akkor melyikben is lakik a zene szelleme. 

– Az én gömböm a Solti Terem előtti, mindig végig szoktam simítani, ha megyek le a lépcsőn. De vizsga előtt háromszor kell megsimogatni, akkor működik.

Amikor rákérdezek, hogy miért pont azt választotta a sajátjának, Anna sejtelmesen elmosolyodik:

– A gömb választja ki a zenészt.

Fotó: Falus Kriszta

Kattints a képre és lapozz a többi fotóért!

8 fotó