– És meddig terveztek a tanyán maradni? – hangzott el nemrég a váratlan kérdés, mi pedig egy percnyi néma csend után egybehangzóan azt feleltük, életünk végéig. Legbelül azonban ugyanazt gondoltuk: amíg csak bírjuk. Mert tudjuk jól, a tanya minden egyes nap teljes embert kíván.

Hiba volna abba a hitbe ringatni magunkat, hogy évtizedek múltán is ugyanazzal az erővel lehetünk részesei ennek az élő, lélegző körforgásnak. A belátásnak is megvan a maga ideje – különösen itt, ahol semmi sem történik nélkülünk, és minden hozzánk fut vissza.

Önmagunkat idővel hozzá lehet szoktatni az átformáló változáshoz – a környezetünket már annál nehezebb. Ma is tisztán él bennem a költözésünket kísérő ferde pillantások emléke. A szótlanságba burkolózó kételyeké, amelyek az évek során újra és újra visszatértek, csak mindig más kérdések formájában. A kezdeti nem titkolt nehézségek idején talán éppen ez bizonyult a legembertpróbálóbbnak.

Felismerni, hogy a bennünk ébredő bizonytalanság valóban a saját gondolatainkból fakad-e, vagy csupán a kívülről érkező vélemények visszhangja.

Megedzette a türelmünket, mire megértettük, a környezetünk is csak jót akar nekünk. Az ismerős, megszokott jót. Ám közben elszalasztotta meglátni, mi időközben mennyi jóságra, örömre leltünk itt.

Mert ahhoz, hogy valaki megtapasztalja a tanya szépségét, valóban itt kell élnie. Ezt csak az érti, aki hosszú délutánokat tölt a gyümölcsös árnyéka alatt, két kezével vágja a tűzifát, elveti a magokat a fóliasátorban, és csodálkozó mosollyal dermed mozdulatlanná, amikor őzek vágtáznak el a kerítés előtt.

Az új szokások erős kapaszkodót adnak, és lassan betöltik az űrt, amelyet mindaz maga után hagyott, amiről le kellett mondanunk.

Számomra a tanyán ennél is több adatott. Itt tapasztaltam meg, milyen lehet kutyával az élet; a tanyán sütöttem meg az első kovászos kenyerem, és főztem először saját zöldségből. Azóta nap mint nap figyelem, mit tudnék még készíteni abból, ami körülvesz – mert mindig akad valami, ami eddig még nem került fel megőrizve a kamrapolcra.

Február a tanyán

A konyhakerti rozmaring valóságos túlélő, télen-nyáron dús és zöld, legyen szó szárazságról vagy a közelmúltbeli havazásokról, amikor csak traktor segítségével tudtunk kiszabadulni a dűlőútról. A rozmaringbokor még ebben a zimankóban is pompázik, sőt, a fagyok még intenzívebb illatot csalogattak elő a levelekből. Nincs is jobb alkalom arra, hogy saját rozmaringos krémet készítsünk,