Két évvel ezelőtt, az életrajzi kötete kapcsán azt nyilatkozta: „Az, hogy ma itt vagyok, egy csoda!” Mire gondolt?

Arra, hogy apámat 1943-ban kivezényelték munkaszolgálatra a Don-kanyarba, ahonnan csak két év múlva tért haza. Kétezer kilométert gyalogolt étlen-szomjan, de túlélte. Anyámat pedig 1944 júniusában vagonírozták be Kárpátalján, és hurcolták el Auschwitzba. Mindennap a hullaégetők mellett hajtották munkára őket, és ő attól rettegett, mikor kerül rá a sor. Az anyai, apai nagyszüleim mind ott is vesztek, de anyám túlélte. Mi ez, ha nem csoda? A szüleim még 1939-ben szerettek egymásba, én 1946. február 11-én jöttem világra, első gyerekként a holokauszt után Munkácson! Azóta is az élet himnuszát zengem.

Meséljen a gyerekkoráról, milyen volt az élet akkoriban?

A Sztálin-korszakban éltünk, de mi gyerekként semmit nem éreztünk a diktatúrából. Apám egy vegyesboltban volt kereskedő, anyám meg háztartásbeliként nevelgetett minket a húgommal, és ha volt ideje, ingeket varrt. Körülöttünk nagynénik, nagybácsik, akik megjárták a poklok poklát, és megtanulták értékelni az életet. Apám így vigasztalta anyámat: „Rebike, ne sírdogálj, lapozzunk, kezdődik egy új élet!”

Nagy szeretetben nőttünk fel, anyám igazi jiddise mame volt, remekül főzött, folyton versenyeztek a nagynénéimmel, kinek a süteménye lett finomabb. Vasárnaponként összejött a nagycsalád, ebéd után a felnőttek kártyázni kezdtek, mi pedig játszhattunk kedvünkre. A házunkban mindenféle nemzetiségű gyerek lakott, magyar, orosz, ukrán és zsidó családokból származók. Nekem ma sem számít, ki honnan jött, csak jó ember legyen.

Milyen nyelven beszéltek otthon?

Jiddisül. Az óvodában tanultam csak meg oroszul, az iskolában pedig már két nyelven, ukránul és oroszul folyt az oktatás. Felhőtlen gyerekkorom volt, hálás vagyok a szüleimnek, hogy derűs légkörben neveltek fel, nem nyomasztottak a múlt borzalmaival. Csak Sztálin halála után kezdték el felemlegetni az átélteket, amikor már kicsit szabadabban lehetett beszélni. „Emlékszel, mi volt ekkor meg akkor?” – kérdezgették egymást. Anyukám is akkor mesélt nekünk először a haláltáborról, később meg már mi magunk olvastunk össze minden fellelhetőt a nácizmusról.

Kapcsolódó: “Pozitív szemléletet, hitet és reményt örököltem” – Beszélgetés Jávori Ferenc Fegyával

Ki vette észre, hogy van érzéke a zenéhez?

Az is anyukám volt. Ő maga is gyönyörűen­ énekelt, operetteket meg askenázi zsidó dalokat, máig hallom őket. Volt otthon egy rozoga zongora, ötévesen már azon pötyögtem. Édesanyám egyszer csak kézen fogott, és elvitt a zeneiskolába Spitzer bácsihoz.

Az öreg megkérdezte, milyen hangszeren szeretnék játszani, mire én rávágtam, hogy zongorán. Jobb lesz a hegedű, beszélt le, azzal könnyebben lehet menekülni! Úgyhogy hegedülni kezdtem, de párhuzamosan zongorára is tanítottak. Mire a konzervatóriumot elvégeztem Ungváron, mindkét hangszeren kitűnően játszottam. Természetesen komolyzenét.

És hogy jött a képbe a klezmer?

Érettségi után becsábultam egy kerthelyiségbe, ahol egy cigányzenekar többek közt ezeket a zsidó népdalokat húzta. Galambos Gyula cigányprímás – kitűnő muzsikus – felajánlotta nekem, hogy megtanít rájuk. Eljártam hozzá, és vagy kilenc klezmerszámot lekottáztam. Ezeket is belerejtettem a zsákomba, amikor végül áttelepültünk Magyarországra. Harmincéves voltam akkor.

De hiszen azt mondja, boldogok voltak Munkácson!

Igen, de a sztálinizmusban egyre erősödött az antiszemitizmus, kénytelenek voltunk felkerekedni. Szinte minden rokonom Amerikában, Ausztráliában vagy Izraelben kötött ki, csak mi táboroztunk le Budapesten a szüleimmel, mert a húgomat addigra elvette egy magyar férfi, és mi a közelében szerettünk volna élni.

Azóta sem merült fel, hogy kivándoroljon innen? A zenével bárhol megkereshette volna a kenyerét.

Az az igazság, hogy nekem jó sorom volt itt. Budapestre érve azonnal jelentkeztem az Operettszínház zenekarába, és fel is vettek. Ott hegedültem tizennégy éven át. Bejártam velük a világot, játszottunk Chicagótól Japánig mindenütt, kinyílt számomra a világ. Minek mentem volna el? Itt született a fiam, most meg már a zenekarom is ideköt. De negyvenhétszer jártam Izraelben a rokonaimnál, szóval nem tudom, itthon vagy külföldön töltöttem-e több időt.