• Miért váltja fel a FOMO-t az életkorral a „de jó, hogy nem kell menni” érzés?
• Hol a határ tudatosság és mentális beszűkülés között?
• Így hat a társas visszahúzódás az agy működésére. 

Míg fiatalabb korban sokakat a FOMO, vagyis a kimaradástól való félelem mozgat, az idő előrehaladtával épp ennek ellenkezője lesz jellemző. Nem az okoz szorongást, ha nem termük rögtön ott, ahol összecsapnak két cintányért, hanem az, ha ki kell dugnunk az orrunkat a lakásból. Egy-egy meghívás egyre többször érződik tehernek, és sokszor kifejezett megkönnyebbülést okoz, amikor esetleg kiderül, hogy mégsem kell elindulni.

Az, hogy idősebb korban merünk nemet mondani, vagy priorizálni valódi szükségleteinket, akár érettségnek, vagy felelős gondolkodásnak is tűnhet. Valójában azonban sok esetben egy kevéssé tudatos mentális átrendeződésről árulkodik.

Így húzódunk vissza

Az életkor előrehaladtával természetes, hogy változik az ember tempója. Másképp osztjuk be az energiánkat, óvatosabban vállalunk programokat, és gyakran előnyben részesítjük a nyugalmat a nyüzsgéssel szemben. Ez önmagában nem probléma. A gond ott kezdődik, amikor a programok megválogatásból fokozatos visszahúzódás lesz. Amikor már nem azt mérlegeljük, hogy mi esne jól, hanem szinte automatikusan a lemondás tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

A meghívások elutasítása mögött sokszor nem konkrét ok húzódik meg, hanem egy nehezen megfogható ellenérzés. Az idegrendszer ilyenkor a legkisebb ellenállás felé mozdul: maradjunk a megszokott keretek között. Ha egy-egy lemondás után megkönnyebbülést érzünk, az agy ezt jutalomként értelmezi, és megjegyzi a helyzetet. Így alakul ki az a tanult viselkedés, ami rövid távon megnyugtató, hosszabb távon azonban egyre szűkebb mozgásteret hagy. Ördögi kör alakul ki, amiben egyre több programot mondunk le.

Érdemes nekiindulni és társas programot csinálni (Fotó: Getty Images)

Agyunkra is hat a bezárkózás

Ez a beszűkülés az agyműködésben is megjelenik. A társas helyzetek ugyanis összetett feladatot jelentenek: figyelmet, alkalmazkodást, érzelmi jelenlétet és gyors reagálást igényelnek. A kutatások régóta alátámasztják, hogy az ilyen jellegű mentális terhelés jótékony hatással van az agy állapotára, és lassítja az időskori szellemi hanyatlás folyamatát. Amikor ezek a helyzetek egyre inkább elmaradnak, az agy kevesebb ingert kap, és fokozatosan takarékra kapcsol.

Különösen alattomos, amikor mindezt egyfajta személyiségjegyként kezdjük el értelmezni. Amikor elhisszük magunkról, hogy nem is vagyunk társaságkedvelők, mindig is inkább visszahúzódóak voltunk. Pedig ezek a kijelentések sok esetben nem velünk született adottságot írnak le, hanem a beszűkült élethelyzethez való alkalmazkodásunkat mutatják. Ez a viselkedés lassan átformálja az önképet, és a változás többnyire észrevétlen marad.

Nemet mondani is tudni kell 

Fontos tisztázni, hogy a lelki egyensúlyt nem a folyamatos elfoglaltság garantálja. Nem attól maradunk mentálisan frissek, hogy minden meghívásra igent mondunk. A különbség a tudatosan választott távolmaradás és az akaratlan elszigetelődés között van. Míg előbbi valóban pihentet, utóbbi fokozatosan elsorvasztja a kapcsolatainkat és az érdeklődésünket.

A szakemberek tapasztalata szerint viszont a tartós társas visszahúzódás hosszú távon hangulati romlással, kedvetlenséggel, az örömre való képesség csökkenésével jár. Nem azért, mert az egyedüllét önmagában káros volna, hanem mert az emberi lélek és idegrendszer alapvetően kapcsolódásra van hangolva. Ha ezek a kapcsolódások ritkulnak, a világ egyre szűkebbnek, idegenebbnek tűnik.

Éppen ezért sok pszichológus nem nagy horderejű életmódváltást javasol, hanem apró, tudatos döntéseket. Amikor az első gondolatunk az, hogy nemet mondjunk, érdemes egy pillanatra megállni, és nem pusztán a pillanatnyi kényelmet figyelembe venni.

Meglepően sokan tapasztalják meg, hogy ha végül mégis elindulnak, a találkozás inkább feltölti őket, mintsem kifárasztja.

Kapcsolódó: Gyakorold ezt, és boldogabb leszel

Kiemelt kép: Getty Images