Szenzációs volt a közönség, ugye? (Lelkesedik.)
Te voltál szenzációs, Imre! Őszinte és mesterkéletlen, ahogy a szerepeidből megismertünk. És bár ebben visszafogott vagy, most családról, szerelemről is vallottál.
Ó, szoktam én interjúkat adni, csak a bulvárt kerülöm. Ez az előadás olyan, mint egy nagyinterjú, csak senki nem kérdez benne. Lévai Balázs producer keresett meg az ötlettel, elvitt Thuróczy Szabi hasonló életrajzi stand-upjára, és megtetszett a műfaj. Csokorba gyűjtöttem az anekdotáimat, csak most nem fröccsözés közben adom elő őket, hanem a színpadon.
Megtudtuk, hogy szép, harmonikus házasságban élsz feleségeddel, Árvay Zsuzsa szinkronrendezővel, három gyermeketek született. Ritkaság ez ma már, különösen művészek esetében. Mióta vagytok együtt?
Negyven-egynéhány éve. Simó Sándor Viadukt című filmjének utószinkronján ismertem meg Zsuzsit, én akkor már javában szinkronizáltam, ő meg asszisztenskedett. Egy kis kék ruhás lányt láttam sárga bőrcsizmában, ahogy elém teszi a rendező által átírt szöveget, és rajta felejtettem a szememet. Néhány hónap múlva találkoztunk újra az István, a király című rockopera előadásán a Városligetben, de még ott sem történt semmi, csak szilveszterkor jöttünk össze, egy házibulin.
Aznap este játszottam, és hazaérve még gyorsan kimostam a pulóveremet, majd úgy, ahogy volt, vizesen felhúztam magamra, azzal már rongyoltam is a Bakáts térre. Zsuzsi meglátott, és lerángatta rólam a vizes pulóvert: „Meg fogsz fázni!” Én erre megcsókoltam, ő pedig visszacsókolt. Azóta egyhuzamban együtt vagyunk, Zsuzsi a szerelmem, a gyerekeim édesanyja és a legjobb haverom egy személyben. Kezdő színészként még nem ment úgy anyagilag, szoktam is mondogatni neki, hogy mi küszködési megállapodást kötöttünk egymással.
Miért lettél szinkronszínész?
Nem létezik szinkronszínész, csak olyan színész, aki szeret és tud hangot alámondani, és olyan, aki nem. Én nagyon szeretem, és meg is akartam tanulni ezt a szakmát. Mert mi lesz, ha egyszer csak kimegy alólam a színpad? Akkor is élni kell valamiből! Meg a gyereknek tolltartót venni! A szinkronizálásnak egyébként az a kulcsa, hogy fel tudd venni a színész ritmusát, hogyan mozog, beszél, milyen idegállapotban van.
Kapcsolódó: 10 kérdés Csuja Imréhez
Peter Ustinovval kezdtem, aki Nérót játszotta a Quo Vadis?-ban, de nagyon szerettem szinkronizálni Billy Bob Thorntont is, akinek volt egy nagyon jó filmje, a Pengeélen, és még sorolhatnám. Sokáig én voltam a „magyarhangja Csuja” az egész országnak.
Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! Honnan indultál?
Parasztcsaládban nőttem fel Hajdúnánáson, de anyám is, nagyanyám is kultúrakedvelő emberek voltak. Nagyanyám már négy-öt éves koromban elkezdett versekre tanítani, és kiderült, hogy fogékony vagyok rájuk. Rögtön ki is próbálhattam a tudományomat, mert akkoriban az emberek még összejártak „tanyázni”, kukoricát morzsolni, hímezni meg pletykálkodni, és amikor ezekből kifogytak, odaintettek: „Imi, mondj egy verset!”
Innen ered az irodalmi estem címe is.
Anyám meg rendezőnek született. Ha átküldött a szomszédba valamiért, előbb odaállított a konyha közepére: „Halljam, hogyan fogod elkérni.” És vezényelt, hogy hangosabban, meg hogy „húzd ki magad, kisfiam!”.
Akkor határoztad el, hogy színész leszel?
Biztos, hogy a mélyben már ott motoszkált bennem ez az őrület, utána még sokat játszottam amatőr színtársulatokban is, de csak a pályaválasztás körül esett le a tantusz. Az orosztanárom kérdezte meg tőlem tizenhét éves koromban: „Miért nem megy maga színésznek, Csuja?” Tényleg, hát nem láttam a fától az erdőt: nekem színésznek kell mennem! A szüleim azt szerették volna, ha tanár lesz belőlem, és én be is adtam a bölcsészkarra a jelentkezésemet, mert tudtam, hogy oda a büdös életben nem vesznek fel.
Nem is vettek, viszont így nyertem egy évet. Elmentem a helyi állami gazdaságba dolgozni, és hétvégéken a debreceni színjátszó csoportban készültem a színművészetire. Abban az évben vetélkedőt hirdettek a gazdaságban A mezőgazdaság szocialista kultúrája címmel, az én feladatom az volt, hogy felkészítsem a dolgozókat.
Az éjszaka közepén beültem velük a buszba, kimentünk a gazdaságba, ők kihordták a trágyát, mosták a tehenek tőgyét, meg rakták fel a fejőgépeket, én meg gumicsizmában battyogtam utánuk, és szavaltam, hogy „Góg és Magóg fia vagyok én…” A tehenek úgy néztek rám, mint borjú az új kapura. Végül ez a brigád nyerte meg a vetélkedőt!
A főiskola után előbb vidéki színházaknál játszottál, majd harmincévesen Budapestre költöztél. A siker azonban csak később, negyven felé köszönt rád. Elkezdtél filmezni, mígnem beütött az Üvegtigris.
Ez fokozatosan történt. Előbb volt Janisch Attila filmje 1997-ben, a Hosszú alkony, az volt az első főszerepem, aztán jött 1998-ban a Portugál című előadás a Katona József Színházban, amiben húsz éven át a kocsmárost játszottam, csak utána az Üvegtigris meg a Moszkva tér… Egyszer csak azt vettem észre, hogy keresett színész vagyok.
Zavar, ha beszólnak az utcán, hogy „ízirájder, öcsém”?
Ma már inkább úgy szólnak be, hogy „ízirájder, polgármester úr”! Mert A mi kis falunk című tévésorozatban meg a polgármestert alakítom. De egyáltalán nem zavar, sőt. Meg aztán miért legyek pokróc, ha így örülnek nekem? Mindenki meg akar hívni egy kávéra, sütire… Egyik éjszaka a siófoki sétányon találkoztam egy kemény csávóval: „Jé, a Csoki!” Lelkes volt, törte a fejét, mit adhatna nekem, míg végül a homlokára csapott: „Van nekem itt egy kupim, gyere!” „Előbb kérdezze meg a feleségemet, ott ül a kocsiban”, mondtam.
Soha nem felejtem el, mekkorát estél a rissz-rossz Babettáddal az Üvegtigrisben.
Átkozott dög volt, csak első fék volt rajta. Átment előttem egy sikló, én bepánikoltam, és még ráadhattam a gázt, a kamera meg egyre közeledett. Mit tehettem, behúztam a kéziféket, és óriásit pereceltem. De Kapitány Iván nem állította le a kamerát, Rudolf Peti meg rábólintott, hogy jó, akkor maradjon benne a filmben. Egyébként nem volt sok alkalmam rögtönözni, mert Búss Gábor Olivér kiváló forgatókönyvet írt.
És a Portugál című előadásba hogy kerültél be?
Együtt szinkronizáltunk Máté Gáborral, aki meghívott, hogy lekettőzné velem a Szeget szeggelben Hollósi Fricit, hadd forgasson a Kisvárosban. Utána még három-négy darabban játszottam, így kerültem be végül a Portugálba. A rendezővel, Lukáts Andorral öröm volt próbálni, egyszer meg is kérdezte tőlem: „Te minden instrukciómat meg tudod csinálni?” Mert sportot űztem abból, hogy ha mondott valamit, én azt ott helyben végrehajtottam. Az az előadás nagy siker volt.
Aztán 2003-ban, tizennyolc év szabadúszás után bekerültél az Örkény Színház társulatába. Hogy történt?
Úgy, hogy Mácsai Palival együtt forgattunk Mészáros Márta A temetetlen halott című filmjében. Három héttel később felhívott, hogy nem ülünk-e be valahova kávézni. „Dehogynem”, feleltem. Előadta, tudja, hogy sok rendező keres engem mostanában, de ő társulati tagnak szeretne szerződtetni a színházába. „Ezt előbb át kell gondolnom”, válaszoltam, aztán elszámoltam magamban háromig, és boldogan rábólintottam. Addigra már vágytam rá, hogy újra kötelékben repüljek. Tudtam, hogy én az Örkényből fogok nyugdíjba menni.
És tavaly meg is tetted. Meglepődtek a kollégák?
Hát, leesett az álluk. Pedig sejteni lehetett, mert új előadást már nem vállaltam, hagytam kifutni a régieket. Remek társulat az Örkényé, mindenki beletette azt a kis pluszt, ettől vált örömjátékká minden egyes előadás. Melyek voltak a legkedvesebb szerepeim? Legutóbb A hülyéje, pedig az nem is főszerep, de Kerekes Évával tízből nyolcszor nyílt színi tapsot kaptunk a jelenetünk után. Imádtam a Tótékat is Pogány Jutkával, de minden munkatársamat nagyon kedvelem.
A legnagyobb kedvenceim a Shakespeare-darabok, a Szeget szeggel, A vihar, a Hamlet, bár viszonylag kevés alkalmam volt Shakespeare-t játszani.
Igaz, hogy a Covid alatt telefonon szavaltatok a közönségnek?
Igen.
