Kedves Dorka, három hónap telt el, mióta a férjem – közel ötven évig társam – elhunyt. A gyász kiszámíthatatlanul, hullámokban tör rám, de tudom, hogy ez természetes. Nem a saját szomorúságom aggaszt, hanem hogy hogyan kezeljem ezt a családom előtt. A lányomnak van egy ötéves kisfia, aki állandóan kérdezget, és nem igazán tudom, mit mondjak neki, hogy a lányom fájdalmát ne erősítsem – ő nagyon közel állt az apjához, talán jobban szenved, mint én.

Nem tudom, jó-e, ha az unokám lát minket sírni, nem akarom megijeszteni. A lányom kerüli a beszélgetést a témáról. Hagyjam ezt annyiban, és gyászoljunk csendben, egyedül, vagy próbáljak beszélgetést kezdeményezni? Mivel tennék jót az unokám és lányom szempontjából?

Herner Dorka válasza

Mi még nagyon máshogy szocializálódtunk érzelmileg, mint a mostani gyerekek. Mást – vagy épp semmit sem – tudtunk az emberi lélek működéséről, így mások voltak az irányelveink is. Például a halál sok családban tabutéma volt, főleg a gyerekek előtt.

Mára már ismert, hogy egy ötéves számára a világ akkor biztonságos, ha az érzelmek érthetők és megnevezhetők.

A sírás önmagában nem ijesztő neki – az ijesztőbb az, ha nem tudja, mi történik. Így, amikor sírni látnak minket, nyugodtan mondhatunk nekik olyasmit, hogy: „Most szomorú vagyok, mert hiányzik a nagypapád. Ez így van rendjén, ha szeretünk valakit, és ő meghal, akkor nagyon tud hiányozni. De olyan jó, hogy itt vagy velem!”

A kisgyereknek a sírásnál is ijesztőbb, ha nem tudja, mi történik (Fotó: Canva)

Ezzel is mutatjuk, hogy a szomorúság normális, nem veszélyes. Jó, ha látnak minket hullámozni, tehát borús állapotainkból kijönni is – így adunk mintát arról, hogy lehet sírni, és aztán tovább élni, játszani, kapcsolódni. Így tanulják meg, hogy az érzelmek jönnek-mennek, de nem sodornak el mindent.

Kapcsolódó: 7 mondat, amit sose mondj egy gyászolónak

Keressétek Herner Dorka könyvét a hellokonyvek.hu oldalon!

Ha egy gyerek újra kérdez, érdeklődik, az azt jelenti, hogy dolgozik benne a téma, tehát emészti a nehéz érzéseket – aminek lehet örülni, hiszen nem marad egyedül velük. Segíthet a lányának azzal, ha ön szívesen vállalja, hogy beszélget az unokájával.

Nem kell hogy kész válaszaink legyenek, de ha bizonytalanok vagyunk, rengeteg gyerekkönyv segít már nekünk, (nagy)szülőknek a gyászt a kicsikkel közösen földolgozni.

A gyász egyedi folyamat. A lánya megküzdési stratégiája más – nem jobb vagy rosszabb. De attól még, hogy ő szeretne inkább egyedül maradni, ön gyöngéden jelezheti, hogy ott van neki, ha máshogy dönt – ez nem sebet nyit, inkább ajtót hagy nyitva.

Az is elképzelhető, hogy a lánya is próbálja önt kímélni, ezért nem mutatja a fájdalmát – a másik óvása szeretetből ered, de a jó szándék ellenére mindkét félnek okozhat elmagányosodást. Néha maga a jelenlét többet elmond, mint a szavak.

Ha szeretne a lánya mellett lenni, talán érdemes a verbalitás helyett tettekkel próbálni közelíteni: közös kirándulást, főzést, élményeket fölajánlani, hátha jólesne neki az együtt töltött idő.