Dolgoztunk már együtt: nagyjából húsz éve újságíróként kezdtél a Nők Lapjánál.
Amikor kijöttem az egyetemről, és pszichológusként leültem egy fotelbe szemben a klienssel, azt éreztem: „Ó, szegény! Tényleg azt hiszi, hogy én vagyok valaki?” Nem éreztem, hogy jól tudom őt segíteni. Közben már az egyetem első évétől kezdve dolgoztam Kepes András mellett műsorszerkesztőként, így inkább azt folytattam még jó ideig.

Nagyon szerettem, és sokat tanultam Andrástól, amit pszichológusként is tudok hasznosítani: hogy miként teremtsek úgy biztonságot, hogy helye legyen a mélyre menő kérdéseknek. Szükséges volt, hogy tényleg legyen valami élettapasztalat mögöttem. De ez nem jelenti, hogy „készen lettem” és megálltam, hanem azóta is mindig figyelem magam: hol vannak olyan területek, ahol még takarásaim vannak?

Mindennap akad valami, amit tanulhatok, mozdíthatok magamban, hogy még jobban tudjak segíteni.

Sokan azt hiszik, hogy ez egy baromi unalmas vagy kellemetlen munka – az emberek öntik ránk a problémáikat. Az én megélésem ezzel szemben, hogy fölemelő és megtisztelő, amikor valaki láthatóvá teszi előttem a legintimebb, legsérülékenyebb részét: a lelkét. Természetesen a lelkeket nyomó gondokat hallgatni nem könnyű, ezért elengedhetetlen törődnöm magammal: felelősségem öngondoskodni.

Pedig az öngondoskodást sokan gyakran összekeverik az önzéssel.
A tibeti nyelvben a gondoskodás szó egyszerre jelenti az öngondoskodást is – nincs szétválasztva a kettő. És tényleg nem tudunk minőségi figyelmet adni öngondoskodás nélkül. Ha fáradtak vagyunk, vagy éhesek, akkor nem vagyunk képesek igazán jelen lenni. Ezért ápolom a testem-lelkem, ezért keltem ma is reggel öt órakor.

Kapcsolódó: Herner Dorka Szülőlélektan című rovatának írásait itt olvashatod

Hogy úgy üljek itt most veled, hogy rendbe tettem magam: mozogtam, meditáltam. Mert különben nem vagyok jó beszélgetőpartner, nem vagyok jó segítő, és nem vagyok jó anya sem.

Vekerdy Tamás nyomában

Milyen érzéssel tölt el, hogy Vekerdy­ Tamás is gyermekpszichológiai rovatot vitt a Nők Lapjában, ahogyan most te is?
Nagyon megtisztelő. Számomra fontos emlék, hogy – teljesen váratlanul – írt egy rövid, méltató recenziót az első könyvemről a Nők Lapjában. Nem ismertük egymást személyesen, de ez egyfajta megerősítés volt. Mintha azt mondta volna: van ott helyem.

És amikor Akovács Éva főszerkesztő felkért, hogy vigyem tovább ezt a rovatot, az is nagyon jólesett. Neki fontos volt, hogy megjelenjen a női segítő hang – főleg ha gyerekekről, szülőségről van szó. Egészen máshogy tudunk egy nehézséget átérezni, amihez hasonlót megéltünk, így máshogy tudunk segíteni is.

Ha egy nő hozzám fordul, mondjuk, azzal, hogy nehéz visszamennie dolgozni egy szoptatást igénylő baba mellől, akkor nekem rögtön beugrik az az élmény, amikor kicsi gyerekeim voltak, Kepessel dolgoztam éppen, és a forgatáson egyszer csak megindult a tejem, ami átitatta a pólómat.

Elöntött a szégyen, teljesen össze voltam zavarodva. Mardosott, hogy „hol van a helyem”. A zsigereimben tárolom több évtizednyi anyaság tapasztalatát, nem csak kognitív tudásom van róla.

Vekerdy írta egyszer, hogy „egy gyerek lerágja az anyáról a bőrt és a húst, csontig”. Neked öt van, de nagyon is egyben vagy. Nekem csak egy – de már az öttel való logisztikát sem merem elképzelni.
Amióta tudok magamról, mindig is anya szerettem volna lenni.

Volt bennem egy nagyon erős elhivatottság és vágy. Nekem ez örömforrás. Miközben állhatatosságot, alárendelődést, állandó priorizálást igényel.

Az öngondoskodás és önismereti munka abban segít, hogy mindezt ne úgy csináljam, hogy közben észrevétlenül rámenjek vagy folyamatosan panaszkodjak, áldozatszerepbe kerüljek. Ehhez szükséges az is, hogy ne hanyagoljam el azokat a céljaimat sem, amik a gyerekeken túl fontosak számomra: barátok, hivatás, hobbik.

Ez nekik is jó – nagy teher egy gyereknek, ha ő a mindene a szülőnek. És fontos, hogy a párkapcsolat is kapjon figyelmet – szerencsém is van, de rengeteg munkánk, figyelmünk is benne, hogy a párom maximálisan ott van mellettem, sőt, még a „hozott” gyerekeimet is teljes odaadással vállalta. Mert öten két alomból vannak, ő akkor kapott engem, amikor már volt három gyerekem.

Mindenkinek van anyacsomagja

Az édesanyád dr. Geréb Ágnes szülész-nőgyógyász, pszichológus, az otthon szülés meghatározó hazai alakja. Milyen hatással volt rád?

Róla szélsőségesen szoktak gondolkodni: gyűlölik vagy imádják. De minden anya egy csomag – az enyém is. Az egyik legerősebb hatása rám talán korábbról is eredeztethető – a nagymamámtól, aki gyerekorvos volt Szegeden. A segítői attitűd rajta keresztül csöpögött le anyukámra, általam pedig a gyerekeimre.

Az egyikük például most orvosnak tanul – valami tehát biztosan továbbment. Kicsi koromban anyukám egyedül nevelt minket, és sokszor bevitt a kórházba, ahol dolgozott. Imádtam, amikor letett a csecsemőosztályon, ahol akkoriban még negyven babát raktak egy szobába.

Mindig ahhoz mentem, aki a legjobban sírt – hat-hét évesen már teljesen lekötött és fölemelt, hogy nyugtattam őket.

Keressétek Herner Dorka könyvét a hellokonyvek.hu oldalon!

Később, amikor nagyobb lettem, és még nem volt gyerekem, jártam vele szülésekhez – dúlaként. Ott tudattalanul szívtam magamba azt, amire kevesen képesek: az ősi tudását a minőségi támogató jelenlétről, ahogy a háttérben tud maradni, értő figyelemmel van jelen, és beavatkozik, amikor szükséges. Ez nem tanulható könyvből.

Ami az „anyacsomagból” nehéz számomra, az az ismertsége. Nagy ügyet vivő ember gyerekének lenni nem könnyű. Régóta tervezek is egy önsegítő csoportot sorstársaimnak – nem csak hírességek gyerekeinek, mert például egy kisebb közösségben az iskolaigazgatóé is „ismert ember gyereke”.

Dehumanizáltságot élünk meg, mindig valakihez képest értelmeznek, ezáltal nem néznek és nem látnak minket. De ezt is tudom kezelni már, nem választanék másik anyát. Amit ő adott nekem – és a világnak, a nőknek –, az hatalmas érték, így, csomagban is.

Mit éltél át akkor, amikor elítélte a bíróság édesanyádat? Hogyan tudtál ebben helytállni?
Akkor én lettem a mindenes a családban. Egyedül neveltem három kisfiút. Volt két kiskorú testvérem, akikről gondoskodni kezdtem. Mindennap hívtam a nagymamámat. Vezettem egy nyolcvanfős önkéntes csapatot, közben életbevágó döntéseket hoztam meg egyedül az anyukám ügyében – például ügyvédcseréről.

Majdnem mindennap írtam neki levelet, a gyerekekkel rajzoltunk is.

Küldtem a havi egyszeri, ötkilós csomagokat. És közben dolgoztam. Krízishelyzetben voltam, nem gondolkodtam – csináltam, amit tudtam. A feldolgozása viszont talán még ma is tart. Emlékszem, a születésnapja alkalmából szerveztem egy éneklést a börtön elé, hogy behallatsszon hozzá a támogató erő.

Nagyon sokan jöttek, elénekeltük az Ami jó van a világon, születésnapodra kívánom… kezdetű dalt annyiszor, ahány éves volt. Azóta, ha ezt meghallom, potyognak a könnyeim. Akkor nem sírtam. A nagymamámtól „tanultam” ezt, aki túlélte a holokausztot. Ő mondta mindig: „Akkor sírunk, ha vége van.” Ez volt az ő megküzdési stratégiája. És én is ezt csináltam, tudattalanul. Nem estem szét, mert nem volt lehetőségem rá.

Megéri dolgozni a szülőkkel való kapcsolaton

Édesanyáddal közös anya-lánya pszichológiai csoportot vezettek. Mit tanítotok másoknak?
Hadd hozzam ide a Szülőlélektan című rovatomat a Nők Lapjából, amelyből nemrég egy könyv is megjelent. A legtöbb kérdés, amit kapok az olvasóktól, arról szól, hogyan lehet a kapcsolatokat ápolni – különösen azokat, amelyek nehézkesek, fellazultak vagy megszakadtak. Hogyan tudunk újrakapcsolódni.