A huszadik század elején a rádium a tudomány egyik legnagyobb csodájának számított. Az 1898-ban Marie Curie és Pierre Curie által felfedezett radioaktív elemről hamar kiderült, hogy képes elpusztítani a rákos sejteket. Az új rákkezelési módszer nagy szenzációt keltett: sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ha a sugárzás kigyógyíthat a rákból, akkor az általánosságban véve jót tehet az emberi egészségnek. 

A hatalmas népszerűséget az orvosoktól kezdve a kuruzslókon át egészen a különféle iparágakig sokan kihasználták: a rádiumot gyógyírként reklámozták, ami szinte bármilyen betegséggel leszámol, a gyógyszergyártó cégek termékei mellett a kémiai elem pedig más fogyasztási cikkekben – tisztítószerekben, fertőtlenítőszerekben és kozmetikumokban – is megjelent.  

A rádium önmagában csak gyengén fénylik a sötétben, ám cinkkel keverve feltűnően élénk, zöldesen foszforeszkáló színt vesz fel. A látványos kémiai reakció végül a rádiumfesték megszületéséhez vezetett – egy olyan anyaghoz, amely alapjaiban változtatta meg az éjszakai láthatóság technológiáját.

Rádium, a csendes gyilkos 

Az 1920-as években rádiumfestékkel vonták be a házszámokat, a távírók számlapjait, a színházi ülésszámokat, a horgászati eszközöket, sőt még a játékbabák szemeit is. A világító festék különösen hasznosnak bizonyult katonai műszerek, iránytűk és órák esetében is. Az első világháború idején, amikor a katonai eszközök leolvashatósága élet-halál kérdése volt, a kereslet robbanásszerűen megugrott.

A másik igen népszerű alkalmazási terület a világító órák, faliórák gyártása volt, amely lehetővé tette, hogy sötétben is leolvasható legyen az idő. Mindezek hatására jött létre 1914-ben az United States Radium Corporation (USRC), amely rövid idő alatt az iparág egyik kiemelkedő (és később hírhedt) kulcsszereplőjévé vált.

Kapcsolódó: Arzénruhák és higannyal kezelt kalapok – a viktoriánus kor halálos divatja

A gyári munkaerő zömét fiatal nők alkották, akik rádiumtartalmú festékkel festették meg az órák aprócska számlapjait. A munka a kor mércéjével mérve kifejezetten vonzónak számított: nem igényelt nehéz fizikai erőfeszítést, tiszta volt, jól fizetett, és a rádium (állítólagos) egészségügyi előnyei miatt is bizalomgerjesztőnek hatott.

Miután a rádiumfestéket kikeverték, az aprólékos minták megfestéséhez rendkívül hegyes ecsetekre volt szükség. Annak érdekében, hogy az ecsetek vége elég hegyes maradjon, a dolgozókat arra utasították, hogy ajkukkal és nyelvükkel formázzák meg a szálakat – a műveletet a nap folyamán számtalanszor megismételték.

A vállalat vezetői minden munkást biztosítottak arról, hogy a festék ártalmatlan.

Sőt, épp ellenkezőleg: nagyon is jót tesz az egészségnek és a csontoknak (sokan még a fogaikra a rádiumfestéket kentek a ragyogó mosoly érdekében). Csakhogy viszonylag rövid időn belül egyre többen lettek betegek: az idő előrehaladtával a dolgozók csontjai károsodtak, és a fogaik is sorra kihullottak.

Joan Meller, korának egyik híres táncosnője kórházba került, miután foszforeszkáló rádiummal hintette be a testét egy fellépés kedvéért – jobb lába lebénult a fertőzéstől (fotó: Getty Images)

A legrettegettebb és legfájdalmasabb, súlyos torzulást okozó tünet az állcsont fokozatos elhalása volt: a rádiummérgezés következtében az érintettek állkapcsa idővel szinte szétesett, ami végül a halálukhoz vezetett.

Becslések szerint egy számlapfestő évente több ezer mikrocurie (uCi) rádiumot nyelt le.

Bár az anyag egy része áthaladt a szervezeten, jelentős hányada felszívódott, és a csontszövetben halmozódott fel. Az első áldozat a mindössze 25 éves Mollie Maggia volt, aki 1922-ben vesztette életét.

Az USRC egyik alapítója és vegyésze, dr. Sabin Arnold von Sochocky hitt a rádium jövőjében. Később azonban rá kellett jönnie, hogy nemcsak a gyári dolgozók szenvednek halálos következményektől, hanem ő maga is veszélyben van. Évekig dolgozva az anyaggal nagy mennyiségű rádiumot lélegzett be, ami idővel megakadályozta, hogy a szervezete új vérsejteket termeljen – a tucatnyi vérátömlesztés ellenére sem lehetett megmenteni az életét.

1927-re több mint 50 női munkás halt meg borzalmas kínok között, ami felkeltette dr. Harrison Martland patológus figyelmét. Martland vizsgálatai nem sokkal később egyértelműen igazolták, hogy a halálesetek hátterében sugárzás okozta mérgezés áll. Végül öt érintett, súlyos betegségekkel küzdő egykori munkás; Grace Fryer, Katherine Schaub, Quinta McDonald, Edna Hussman és Albina Larice – akiket később rádiumlányokként emlegettek – pert indított az U. S. Radium ellen.

Balról jobbra: Quinta McDonald, Edna Hussman, Albina Larice, Katherine Schaub és Grace Fryer 1928-ban (fotó: Underwood Archives/Getty Images)

Az iparág képviselői elutasították a vádakat, és váltig állították, hogy az egészségügyi problémák nem állhatnak összefüggésben a gyárakban használt rádiumfestékekkel. A vállalat körülbelül 70 női alkalmazottat foglalkoztatott. A legtöbben közvetlenül érintkeztek rádiummal, miközben a cég tulajdonosai és vegyészei kerülték a közvetlen expozíciónak való kitettséget: saját védelmük érdekében ólomköpenyeket, csipeszeket és maszkokat használtak.

Kapcsolódó: Ólomdobozok őrzik a Curie házaspár szó szerint sugárzó örökségét

Az URSC számára már az 1920-as években világossá vált, hogy a rádium veszélyes lehet, miután dr. Sabin Arnold von Sochocky aplasztikus vérszegénységben elhunyt. A vállalat képviselői állítólag az erről készült jelentés hamisított változatát nyújtották be a bíróságnak, elhallgatva annak valós állításait, miközben továbbra is tagadták a rádiumfesték kockázatait.

A perben döntőnek számított egy fiatal fizikusnő, dr. Elizabeth Hughes segítsége, aki elektroszkóp segítségével mérte a radioaktivitás mértékét a dolgozók körében – vizsgálatainak hála kiderült, hogy a felperesek kilélegzett levegője is mérgezővé vált a nagy mennyiségben lenyelt rádiumfestéktől.

A felelősségvállalás hiánya hosszú jogi csatározáshoz vezetett – 1938 októberében az USRC és egykori munkavállalói végül peren kívül megegyeztek. Bár az ügy történelmi jelentőségű volt, a fejenként megítélt tízezer dolláros kártérítés messze elmaradt a valódi igazságtételtől, és aligha volt több jelképes gesztusnál.

A rádiumlányok öröksége

Dr. Robley Evans fizikus, a Massachusetts Institute of Technology professzora szakmai életének jelentős részét a sugárzás emberi szervezetre mért hatásainak szentelte. Mivel a számlapfestők ügye országos botránnyá duzzadt az Egyesült Államokban, Evans részletesen tanulmányozni kezdte a történteket, feltárva ezzel a munkavégzés közben alkalmazott, életveszélyesnek minősülő, női munkaerőt kizsákmányoló gyakorlatokat.

Átfogó kutatásai mérföldkőnek számítottak a munkavállalók védelmét szolgáló biztonsági előírások kidolgozásában.

Meghatározta a szervezetben megengedhető maximális rádiumterhelést is, amelyet 0,1 mikrocurie-ben állapított meg. Ha a becslések helytállók, és a számlapfestők évente akár több ezer microcurie rádiumot nyeltek le, akkor az ő terhelésük megközelítőleg húszezerszerese volt annak a szintnek, amelyet ma elfogadhatónak tartunk. Az áldozatok teste oly annyira szennyezetté vált, hogy 1987-ben még a sírjaiknál ​​is mérhető volt némi sugárzás.

Bár az olyan szabályozó szervezetek, mint az OSHA vagy az EPA csak jóval később jöttek létre, a rádiumlányok szenvedésekkel teli története, valamint dr. Robley Evans munkássága kulcsszerepet játszott a munkavállalók egészségét és biztonságát védő modern szabályozások létrejöttében.

Ez is érdekelhet: Azért ment egyetemre, hogy cáfolja az evolúciót – ma sorozatot vezet róla Ella Al-Shamahi

Kiemelt kép: Daily Herald Archive/SSPL/Getty Images